„Minden egyenesen a szívünkből jött” – Jonathan Hultén (Tribulation)-interjú

A svéd Tribulation szűk egy évtized alatt, lemezről lemezre hagyta maga mögött death metálos gyökereit és talált rá saját, klausztrofób, pszichedelikus és hipnotizáló világára valahol a gótikus melodráma, a heavy és a black metál keresztmetszetében. Az áttörést meghozó három évvel ezelőtti The Children Of The Night már egy olyan zenekart mutatott, amely számára a Dissection legalább olyan fontos hivatkozási alap, mint az Iron Maiden vagy a The Cure – és még innen is volt tovább. Az idén megjelent Down Below-ra megmaradt az underground brutalitás, a már arénákat betöltő riffek és hookok valamint a rájuk jellemző kérlelhetetlen húzás, új viszont az egész albumot átszövő törékeny szépség és dallamosodás. A szokásosan erős, ugyanakkor új irányokba is elmozduló lemez, valamint annak március 20-i Dürer Kert-es (már teltházas) bemutatója kapcsán a nemrég szólókarrierjét is elindító gitáros, Jonathan Hultén mesélt nekünk vízköpőkről, arról, hogy mi nem fér bele a Tribulationbe és szóba került a dalszerzési metódusuk is.

Két éve már felléptetek egyszer Budapesten, a Grave Pleasures és a Vampire társaságában, a Dürer Kertben. Milyen emlékeid vannak arról a koncertről?

Nem vagyok száz százalékig biztos benne, melyik klubról is beszélünk…(elgondolkodik) Arról, amelyiknek több koncertterme is van?

Igen, összesen három.

(fellelkesülve) Az egy nagyon jó este volt! De remélem azért legközelebb nagyobb teremben fogunk fellépni! (nevet) Úgy emlékszem első alkalommal a legkisebb teremben játszottunk, majd az eggyel nagyobban, szóval remélem most is lesz szintlépés.

Az interjú előtt újrahallgattam a The Children Of The Nightot (a zenekar 2015-ös, harmadik albuma – a szerk.) és máig az az érzésem, hogy azon találtátok meg igazán a saját hangotokat-hangzásotokat. A Down Below-nak (a 2018-as, negyedik album – a szerk.) pedig már sokkal több köze van az azon megkezdett vonalhoz, mint az első két lemez klasszikus death metálos világához.

Igen. Az első három album között mindig léptünk egy nagyot stílus, érzelmek és hangzás tekintetében, sokat változott az, hogy mit akarunk felfedezni. Aztán amikor a The Children Of The Nightot írtuk, rátaláltunk valamire, amiben jobban el akartunk mélyedni. Ha egy metaforával akarnék élni, azt mondanám, hogy amikor azt a lemezt írtuk, egy gödröt ástunk, de míg a múltban utána ástunk egy másikat, most a már meglévőt akartuk még jobban elmélyíteni.

Ugyanakkor a Down Below szerintem nem csak megőrizte a rátok jellemző sötét és paranoid világot, de van benne egy nehezen megfogható szépség is, olyan, mint egy Dario Argento- vagy Guilermo Del Toro-film.

Határozottan, szerintem ez egy olyan dolog, ami mindig is foglalkoztatott minket. Mint zenekart és engem, mint magánszemélyt. Hogy olyan zenét alkossunk, ami egyszerre fenséges és brutális, ijesztő, de ugyanakkor hívogató is. Akkor lesz valami igazán érdekes, ha egyszerre iszonyodsz tőle, mégis vonz téged. Ha mindkettő megvan bármilyen műalkotásban, akkor létrejön egyfajta feszültség, amit nagyon szeretek.

Ráadásul az utolsó két lemez hangzása grandiózusabb, már-már arénametálos. Tudatosan akartátok ilyennek?

Én azt mondanám, hogy a kaland érzete nagyon hangsúlyos a Down Below-n, sokkal jobban, mint a korábbi lemezeken. Sokkal epikusabb, ami egy másik olyan érzés, amit el akartunk kapni ezzel az albummal.

Több interjúban is azt nyilatkoztátok, hogy amikor dalokat írtok, két táborra szakadtok: az egyikben vagy te, a másikban pedig a többiek. Miért és hogyan alakult így?

Leginkább amiatt, ahogy szeretünk dolgozni, amilyen volt eddig a munkamódszerünk. Erre a lemezre nem volt annyi időnk, mint a The Children Of The Nightra. Arra az albumra évekig írtuk a dalokat, majd legalább egy évig vagy több ideig próbáltunk, már nem is emlékszem – a lényeg, hogy elég hosszú folyamat volt, mire minden összeállt. Most viszont nem próbáltunk stúdiózás előtt, a számok sem voltak még készen… Összességében ez a mostani egy rövidebb és intenzívebb periódus volt, nem nyújtottuk el a folyamatokat, egy év vagy kicsit kevesebb alatt megvoltunk mindennel. Szóval sokkal inkább „ostoroznunk” kellett magunkat, mondhatni minden egyenesen a szívünkből jött. Rengeteg demófelvételt készítettünk, amihez én már hozzá voltam szokva, de Adam (Zaars gitáros – a szerk.) például nem, szóval Oscar (Leander dobos – a szerk.) kisegítette és együtt dolgoztak az ő lakásán és Johannes (Andersson énekes-basszusgitáros – a szerk.) meg szimplán csatlakozott hozzájuk. Aztán találkoztunk a próbateremben vagy Oscarnál, ötleteltünk, meghallgattuk, min dolgozik épp a másik és azon igyekeztünk, hogy a „magunkévá” tegyük a dalokat, mint zenekar – hogy ne csak Adam vagy az én dalom legyen a végeredmény, hanem mindannyiunké. Mindenki belerakta saját magát, így a Down Below abszolút a kollektív munkánk végeredménye.

Volt valami különösebb oka annak, hogy a The Children Of The Nighttal ellentétben a Down Below dalait ilyen rövid idő alatt raktátok össze?

Több is. Leginkább az, hogy a The Children Of The Nighttal nagyon sokáig turnéztunk – előtte egyik lemezünkkel sem koncerteztünk hasonlóan intenzíven. (elgondolkodik) Igen, azt hiszem ez volt a fő indok. Nem voltunk hozzászokva ahhoz, hogy előre kell tervezni, ezért amikor elkezdtek közeledni a határidők, úgy voltunk vele, hogy „hoppá, most már igazán itt az ideje, hogy az ötleteinkkel kezdjünk is valamit, lehetőleg gyorsan”. De bevált! Az igazat megvallva, így sokkal intenzívebb volt minden, ami mindannyiunknak tetszett. Szerintem legközelebb is így fogunk dolgozni.

Az új lemez borítóját te festetted.

Igen. Egy vízköpő van rajta, legalábbis ez volt a kiinduló ötletem. Egy teremtmény az alvilágból vagy egy másik helyről; nem erről a világról való. A magasból néz le, talán egy katedrális vagy egy épület tetejéről. Nehéz pontosan megfogalmaznom, miért pont ezt a beállítást választottuk, de úgy éreztük, hogy tökéletesen illik a lemezre megálmodott atmoszférához. A dalszövegek egy visszatérő metaforája az al- vagy a földalatti világ, ami számomra a bennünk lévő dolgokat szimbolizálja: az érzelmeinket, a tudatalattinkat. Ezekből az „anyagból” épül fel a zenénk. A borító lényegében a Tribulation zenéjének vizuális megfogalmazása. (elgondolkodik) Számomra ezért fontos a vízköpő alatt látható Madonna is, mert ő annak egy másik aspektusa. Ha a vízköpő testesíti meg a sötétebb, beborultabb érzelmeket, akkor utóbbi egyfajta ellenpontozása azoknak. Összetartoznak, mintha ugyannak az érmének a két különböző oldalát néznéd. Ugyanezt tudnám elmondani a zenéről is, de hát erről pont az előbb beszéltünk. (nevet)

Saját bevallásod szerint minden Tribulation-számnak az akusztikus verziója van meg először. Hogyan döntöd el, hogy végül közösen rögzítetek vagy szólódal lesz belőle?

Hm, jó kérdés. Ez eléggé bonyolult, vagyis, pont hogy nem, eléggé egyszerű: általában a szólóprojektemhez írok dalokat, amelyek közül néhánynak olyan a szövege, ami nagyon jól illik a Tribulation metálos kontextusába.

Egy zenekaros koncert után milyen érzés egyedül kiállni a színpadra és előadni a szólóban írt dalaidat?

Mivel eleinte teljesen új élmény volt, egyszerre voltam ideges és izgatott, de a végére nagyon boldognak éreztem magam. De meg sem fordult a fejemben, hogy emiatt otthagyjam a Tribulationt, sőt, a szólóturném utáni kör a Tribulationnel az egyik legjobb volt valaha. Szóval úgy érzem, a két projekt nagyon jól ki fogja egészíteni egymást. Egyiket sem akarom elveszíteni.

Már a Tribulation koncertjeire is jellemző volt egyfajta teátralitás a kosztümjeitekkel, az arcfestéssel, ahogy bemozogtátok a színpadot, ami érzésem szerint még hangsúlyosabb a szólófellépéseiden.

Mondhatni onnan folytattam, ahonnan már nem volt tovább a Tribulationnel. Még mindig csak az elején vagyok az arcfestéssel, a színpadi elemekkel, a – te szavaiddal élve – teátralitással való kísérletezésnek. De abban biztos vagyok, hogy többet akarok, új dolgokkal kísérletezni, ami akár azt is jelentheti, hogy még több embert fogok bevonni az egész projektbe, hogy a végeredmény sokkal „őrültebb” legyen. Bizonyos értelemben van is egy késztetés bennem arra, hogy ezt csináljam, nem csak szólóban, hanem a Tribulationnel is. Ugyanakkor nem akarom a fentebb elmondottakat a Tribulationnel csinálni, mert megölné a ránk jellemző atmoszférát. Ott nem működne ez a fajta túltoltság, szimplán, mert mindig figyeltünk arra, hogy egyensúlyban legyenek a dolgok, ne menjünk el mondjuk egy túl giccses irányba. Egyik lábbal szilárdan a mennyben, egy másikkal meg szilárdan a pokolban állunk. (nevet) Szólóban viszont nem kell visszafognom magam, azt csinálhatok, amit akarok, teljes szabadságom van.

Mely előadók hatottak egyébként legerősebben a szólókarrieredre?

Nick Drake. Azt hiszem a szólókarrieremben az első fontos hatást a minimalista, akusztikus gitáron íródott dalok jelentették és ezen a téren ő volt az első példaképem. Elég korán kezdődött ez nálam, úgy tizenhat-tizenhét éves koromban már megfogalmazódott bennem az elképzelés, hogy énekes-dalszerző leszek. De sokáig nem vettem igazán komolyan, ezért is kellett annyit várni az első megjelenésemre. Nagyon szeretem egyébként Drake-ben vagy Elliott Smith-ben, hogy mikor őket hallgatod, olyan érzésed van, hogy ott vannak melletted, a közvetlen közeledben játszanak. Van egyfajta intimitása az egésznek, amihez nagyon tudtam kapcsolódni. Nagyon szerettem volna én is ilyen módon kifejezni magam.

Jelenleg mely előadókat-zenekarokat hallgatod a legtöbbet?

Chopint! (nevet) De nagyon szeretem például a Hällast is. Ők mostanában elég felkapottak, de megérdemlik a hype-ot, mert a tavalyi lemezük (Excerpts From A Future Past – a szerk.) tényleg remekül sikerült.

Melyik Tribulation-dalt szereted manapság a leginkább élőben játszani?

A Nightboundot! Csak mostanában kezdtük játszani a koncerteken és eleinte eléggé meggyűlt a bajunk vele, mert trükkös szám, nagyon oda kell figyelnem arra, hogy a megfelelő hangokat pengessem élőben. Persze mindig ez van, amikor új dalokat teszünk a setlistbe, de a Nightbounddal még a szokottnál is többet szenvedtem. De minél többször vesszük elő, annál jobban megy, szóval egyre inkább élvezem. (nevet)

interjú: Kollár Bálint

a Down Below című friss album: 

The Lament klip: