„Eléggé fanatikusak vagyunk” – The Menzingers-interjú

Philadelphia egyik legütősebb punkrock zenekara, a The Menzingers február 13-án karrierje során először lép fel Budapesten, a Dürer Kertben. A banda eddigi öt lemeze – melyek közül a legutolsó tavaly jelent meg, After The Party címmel – tele van megállíthatatlanul melodikus, együtténeklésért kiáltó refrénekkel, dühös akkordokkal és remekül elmesélt történetekkel. És bár a cím alapján azt gondolhatnánk, hogy a tagok a harminchoz közeledve már maguk mögött hagyták a legvadabb éveiket, pont az ellenkezője igaz. „Az album végül is azt mondja: nem kell felnőnünk és megöregednünk – továbbra is jól érezhetjük magunkat, miközben azt csináljuk, amit szeretünk” – nyilatkozta erről az énekes-gitáros Tom May, aki mesélt nekünk Stephen King iránti rajongásáról, a tavalyi évéről, a The Replacements biográfiájáról és még sok másról is.

Hogyan értékelnéd a The Menzingers tavalyi évét?

Számomra a tavalyi volt az eddigi legjobb évünk. Megjelent a legújabb lemezünk és az emberek imádták. Elképesztő turnéink voltak a világ számos pontján, remek zenekarok társaságában. Hihetetlenül élveztem mindegyiket. Visszavettem az irányítást az életem bizonyos részei fölött, amik sokszor lehúztak magukkal. A testvéremnek gyereke született! Vettem egy új gitárt! 2017 során kinyílt előttem rengeteg ajtó, míg másokat becsaptam és felégettem magam mögött a pokolba vezető hidakat.

Több interjúban is azt nyilatkoztátok, hogy a Rented Worldön (a zenekar 2014-es harmadik albumán – a szerk.) egy olyan producerrel akartok dolgozni, akinek nincs sok tapasztalata a punkrock terén, ezért döntöttetek Jonathan Low mellett. Az After The Partyhoz viszont Will Yipet kértétek fel, aki egyrészt elég sok, stílusotokba eső lemezen dolgozott, de mellette otthon van más műfajokban is, például a hiphopban.

A két producer között a legnagyobb különbség a munkafolyamatokban volt, talán Will hiphopos háttere miatt is. Ahelyett, hogy egyszerre vettük volna fel egy adott hangszer összes részét, inkább összepróbáltunk két-három dalt, együtt feljátszottuk és felvettük, majd haladtunk tovább. Így egyrészt lehetőségünk volt dalról-dalra felépíteni az albumot, valamint ennek köszönhetőn mindenki benne maradt a folyamatokban, mentálisan és fizikailag is. Ezt imádtam. Már a kezdetektől volt egy tapintható végeredmény, ami nagyon feltüzelt minket.

Az After The Party dalai úgy szólnak, mintha klubok helyett már arénákban gondolkodtatok volna, erőteljesebbek, himnikusabbak, mint az eddigiek. Punkrock-zenekarként mennyire nehéz egyensúlyozni a jó hangzás és a műfajra jellemző nyersség között?

Köszönjük! Az általad említett nyersség tekintetében próbálunk inkább a szövegekre, a játékunkra és a kompozícióra hagyatkozni, nem pedig a felvétel milyenségére és minőségére. Ha megvan a dal és úgy érezzük, hogy „igen, ezt kerestük”, akkor egyszerre tudjuk előhozni a benne rejlő energiákat és valami igazán jól szóló dolgot létrehozni. Eléggé fanatikusok vagyunk, ha a hangzásról vagy felvételekről van szó, imádunk kísérletezni a pedálokkal, erősítőkkel vagy a szoba természetes zajaival. Fantasztikus élmény.

A lemez megjelenésekor sokat beszéltetek a zenei inspirációitokról: Meat Loaf dallamérzékenységéről, Regina Spektor különleges dalstruktúráiról és így tovább. De mi a helyzet a nem zeneiekkel?

Leginkább a különböző emberek inspirálnak bennünket. A szerető és hihetetlen partnereink, a gyönyörű és csodálatos barátaink és a minket folyamatosan támogató családunk tartja folyamatosan víz fölött a hajónkat. A velünk utazó csapat tagjai egyértelműen ott vannak a Föld legjobb emberei közt. Emellett a tévé aranykorát éljük, legalábbis itt nálunk, az Egyesült Államokban. Imádjuk a jó sorozatokat és filmeket. Mindig is szerettünk olvasni, mostanában főleg zenekarok és előadók biográfiáit. A The Replacements-ről szóló (a Troubled Boys: The True Story Of The Replacements – a szerk.) például elég vad. Illetve mostanában fejeztem be George Saunders-től a Tenth Of Decembert és rég volt, hogy valami ennyire erősen hatott volna rám, nagyon ajánlom.

Többször is szóba került az interjúkban, hogy szeretnétek, hogy az After The Partynak legyen egy olyan kohenzív története és tematikája, ami kizárólag a tiétek. Hogyan írnád ezt le?

Mint a saját és a hozzánk közel állók életének némiképp torzított reflexiója. Bizonyos részek valós tapasztalatok, mások azért túlzások. Most már örökre visszahallgathatók.

Saját bevallásotok szerint az album egy szerelmes levél a húszas éveitekhez. Ha visszamehetnél az időben, milyen tanácsokat adnál az akkori önmagadnak?

Igazság szerint elég sokat gondolkodtam ezen mostanság. Tim Ferris egyik podcastjében elhangzott pár zseniális tanács és meglátás, például az, hogy „az az öt ember vagy, akivel leginkább asszociálod magad”. Mindenesetre ha írhatnék egy levelet a huszonéves kori önmagamnak, sok felnőtt dolgot tanácsolnék neki: „szedd össze magad, étkezz rendesen, dolgozz keményebben, figyelj oda jobban a dolgokra, tegyél félre némi pénzt.” „Először tanuld meg magadat szeretni és csak azután próbálj másokat is, aztán szeresd őket annyira, amennyire csak tudod.” „Az emberek szimplán emberek, nem szabadna, hogy ennyit idegeskedj miattuk.” „A legnagyobb problémáid vagy a te hibáid vagy abból adódnak, hogy az emberek félreértik egymást.”

A Rented Worldön van egy szám, az I Don’t Wanna Be An Asshole Anymore. Négy évvel később hogy érzed, sikerrel jártál?

Ez egy nagyon jó kérdés. Annyi biztos, hogy mára már kevésbé vagyok seggfej, mint akkoriban. Elhatároztam magam és megtettem a lépéseket egy jobb és könnyebb élet felé. Leírtam magamnak, hova akarok eljutni és mi szükséges hozzá. Aztán folyamatosan visszatértem ehhez a listához, hogy ellenőrizzem magam. Persze ez túl könnyűnek hangzik ahhoz, hogy igaz legyen, de ez a kis irányadás hatalmas jelentőséggel bírt számomra. Plusz elolvastam pár remek önsegítő könyvet, amelyek közül a „hogyan szokjunk le a dohányzásról könnyedén” volt a legfontosabb.

A The Menzingers híres a történetmesélős szövegeiről és azok őszinteségéről. Ilyen téren ki volt rád a legnagyobb hatással?

Rám személy szerint Stephen King. Ez talán nem annyira érezhető, de tőle olvastam a legtöbbet és a stílusa nagy hatással volt rám.

Az elmúlt években számos olyan zenekar – a Sorority Noise, a The Hotelier, a Joyce Manor és így tovább – alakult, akik látszólag megtalálták az arany középutat az indie- és a punk-rock között, senki sem kérdőjelezi meg az autentikusságukat, mindkét színtér sajtója pozitívan ír róluk. Utóbbi viszont mintha nem sikerült volna a The Menzingers-nek, a felsoroltakhoz képest az előbbi világ nem annyira fogadott be titeket, holott a szövegek, a zene vagy a minőség szintjén is bátran odatehetőek vagytok a többi banda mellé. Mit gondolsz, miért alakult így?

Még sosem kérdőjelezték meg az autentikusságunkat és a sajtóban sem olvastam hasonlót. De nem lennék meglepve. Igazából szeretnék meginni egy sört valakivel, aki így gondolja. Biztos vagyok benne, hogy nem gondolnák azt, hogy amit látnak, az egy hamis álarc, vagy ha mégis, az biztos nem szándékos. Mindenesetre bármelyik lehetőség állna fent, a nap attól még holnap is felkelne.

Sokat turnéztok minden évben, ráadásul ott vagytok a legtöbb fesztiválon is, szóval eléggé ráláttok a globális undergroundra. Mit mondanál, mely zenekarokra érdemes mindenképp odafigyelni?

White Reaper, Lee Corey Oswald, Thin Lips, Earth Telephone, Sydney Gish, Charly Bliss, Phoebe Bridgers és Mannequin Pussy, rájuk mindenképp!

A február 13-ai lesz az első koncertetek Magyarországon. Van olyan dal, amit már alig vársz, hogy eljátszhass az itteni rajongóitoknak?

Igen, a Charlie’s Army!

interjú: Kollár Bálint

az After The Party című 2017-es lemez: 

a zenekar élőben: