A futurisztikus klubzenében megjelent egy újfajta mix: a legpopulárisabb és a legobskúrusabb zenék keverednek és vesznek fel új jelentéseket. Itt egy tucatnyi a legjobbak közül az elmúlt néhány évből: rágógumi-veretés, torz csembaló, szexmunkások és elátkozott kazetták.
Az elektronikus tánczenében a kezdetektől voltak annyira fontosak a mixek, mint a rendes lemezek, sőt, de az utóbbi évek futurisztikus klubzenéi egy sajátos irányba vitték el a formátumot. Ezt a megközelítést Adam Harper, az új elektronikus zenék vezető teoretikusa „epikus kollázsnak” nevezte el.
Az ilyen mixek, mashupok logikájukban a korai akadémikus, majd indusztriális körökben elterjedt experimentális kollázszenékre emlékeztetnek. Egyenrangúként kezelik a zenei és nem zenei hangmintákat, kifejezetten céljuk, hogy többek legyenek mint az őket alkotó elemek összessége, és a bennük szereplő idézeteket új kontextusba helyezzék. Stílus szempontjából fontos a „futurisztikus” kizökkentő változatosság, a készítők általában egyszerre hajlandóak elmenni a legpopulárisabb és a legobskúrusabb felé is, persze a gerincet azért általában a különböző kurrens basszuszenék adják. A mixek a direktebben célirányos veretés helyett gyakran valamilyen konkrétan hirdetett narratív koncepciót fejeznek ki, ami sokszor (főként az „afrikai diaszpórát” képviselő NON kiadó körüli előadók esetében) politikus töltetű, és általában a („posztinternet”) képzőművészettel is összekapcsolódik.
Elysia Crampton: Break Up Infinity (Fall Mix) (2014)
Elysia Crampton bolíviai-amerikai transznemű művész és akadémikus queer aktivista, akinek alkotásaiban ezek a kötődései minden lehetséges szinten megjelennek. Újabban kiadott nagylemezeivel egyre elismertebb lesz kritikailag, de szerintem igazán erősek az E+E néven kiadott korai, nyersebb mixei voltak. Célja egyfajta spirituális, szinkretista kisebbségi „népzene” létrehozása, ahol organikusan olvadnak össze a dél-amerikai cumbia és folkzenék, a (főként női és meleg) hiphop, a régi blues/folk, a mértéktelenül érzelmes popzene és minden más, ami éppen eszébe jut egy kísérleti elektronikus, kollázsszerű keretben.
A koncepciónak direkt része, hogy még a Crampton munkásságát szorosan követők sem igazán tudják, hogy az anyagain szereplő zenék közül mennyi a saját (ha valami az egyáltalán), illetve ami nem az, az honnan is származik. De ez tulajdonképpen lényegtelen is, olyan határozott, egyéni vízió van minden mögött, amit csinál, olyan ügyességgel, szellemes asszociációkkal, dramaturgiai érzékkel és felszabadító hierarchiamentességgel mozog a különböző regiszterek. hangulatok és idézetek között. Egyik mixében még My Heart Will Go On drop is van és cseppet sem vicces! Vagy amikor Justin Biebert Steve Reich-sal mashupol (Smile), abból olyan magától értetődően szép dal lesz, hogy szerintem embernek nem jutna az eszébe, hogy „haha, magas kultúra vs. alacsony kultúra”. Nekem kb. ezt jelenti a költészet a zenében.
A.G. Cook: Radio Tank Mix (2012)
A PC Musicról a legtöbben az „idegesítő” harsány meta-popslágerek és a fogyasztói társadalom ki tudja, mennyire ott levő kritikája miatt beszélnek, számomra viszont elsősorban nem ez teszi őket érdekessé, hanem a „progrockos” játékosság és kísérletezés, amivel belakják az általuk teremtett univerzumot, és amire az előbbiekhez nem feltétlenül lenne szükség. Ebből a szempontból a csúcsalkotásuk ez a korai mix, amely egy-két perc után félbehagyott, kicsavart rágógumi-veretéseivel és szerethetően negédes-geek humorú közjátékaival joviális örömmel és melegséggel mosolyogja meg mindazokat, akik a bulizást a hideg, ellenséges belvárosban, büdös emberek között képzelik el.
Mhysa: Thot Fantasy I-V (2017)
Ez az ötrészes mixsorozat szándéka szerint a fekete szexmunkások helyzetét dolgozza fel, tömény, sűrű hangképet hoz létre témába vágó szövegű hiphop- és r&b-számokból, irtózatos basszusokból, illetve szirénákból és egyéb nyomasztó indusztriális hangeffektekből. A forró és intenzív, „vagány” és „személyes” szexualitás, amit azzal együtt sugároz, hogy ezeket az érzeteket csak a rendszer jéghideg hatalmi erővektorai által konstruált és kikényszerített, megvehető és eladható termékeknek láttatja, egészen erős élmény. (Mhysa látható a nyitóképen.)
Total Freedom: Wrong Choice Mixfile For Versus Tokyo (2013)
Ez nem olyan „absztrakt/konceptuális”, mint a listán szereplő többi mix, de azért megemlítem, mert jól bemutatja a tízes évek progresszív klubzenéinek spektrumát, Total Freedom pedig a színtér oszlopos figurája. Csupa jó szám, és „Nick Árpád afrofuturista sámán reinkarnációja elhúzza a fogával a Kheopsz-piramist, miközben a háttérben 5000000 tonna lángoló teveszar füstje száll az űrbéli nekropoliszokból” szintű basszusok. Az utolsó tíz perc pedig nálam az „alternatív r&b” csúcsa.
Rabit & Chino Amobi: The Great Game: Freedom From Mental Poisoning (The Purification Of The Furies) (2015)
Technokapitalista disztópia, drónháborúk, megfigyelés és ellenőrzés, függőséget okozó üdítők stb. A stílusban gyakran emlegetett indusztriális/posztindusztriális hatás itt különösen erős, néha szinte már martial industrialt hallunk. Úgy van felépítve, hogy simán azt hittem, hogy egy új, egybefüggő 40 perces kompozíció, pedig a két producer korábban már külön megjelent számaiból lett összerakva.
Rajel Ali: Vejas SS16 Soundtrack (2015)
Ez nem tudom, hogy szól-e valamiről, de ahogy a számok és hangminták egymás mellé helyezésében másfél órán keresztül végig ugyanaz a furán baljós, hátborzongató idegenség érződik, az példaértékű. Többször is bejátssza például, hogy önmagukban elég átlagos indiepop- és folkszámok olyan kontextusba kerülnek, ahol kábé horrorfilmben megtalált elátkozott kazettáknak hatnak, de más meglepetések is vannak. A készítő, Sean Bowie Yves Tumor néven kiadott saját zenéivel is hasonló hatást próbál elérni, de szerintem kevésbé sikeresen.
Sentinel: Murmur (2016)
Gyerekkor, idilli és nyugtalanító stb.
Babi Audi: 6 Page Letter (2016)
Kifinomult, brutális, művészi erotika.
Easyfun: Easy This Easy That (2017)
Ez is PC Music projekt, nálam a tavalyi nyár slágere volt. Veretés – torz barokk csembalóbetét – veretés, ez a felépítés miért nem gyakoribb?
Juliana Huxtable: Live at Secret Project Robot (2017)
55 perces teljesen koherens zenefolyam, olyan, mint egy hatalmas buli egy elhagyatott ipartelep közepén, amit kívülről hallgatsz, mert csak félig alumíniumból készült queer kiborgok léphetnek be.
Slutcore: Price Elasticity Of Demand (2017)
Ha létezik 2010-es évek művészeti egyetemistább dolog, mint egy Mazzy Star: Fade Into You trance remix, akkor azok a videók azok, amelyekkel együtt az alkotó feltölti YouTube-ra a mixeit (ez is ajánlott még). Kb. mintha az Alpáré crew-nak lennének művészi ambíciói és/vagy nyugatabbra születtek volna. A posztinternet korszellem ismeretlen katonája, akinek a munkássága akármilyen posztironikus, húsz év múlva pont olyan anakronisztikus lesz, mint ma egy 1998-as Szív TV-műsor, de ennek ellenére (vagy pont ezért?) élvezhető.
Exit Sense: Your Psychic Boundaries Might Be Porous (2016)
Bár a progresszív klubzene elég gazdag és változatos zsáner, egy idő után azért el lehet jutni oda, amikor az ember már csak vonogatja a vállát a századik géppuskahang vagy fura, szétfolyó atmoszférára rápakolt torzított pop/r&b hangminta hallatán. Itt léphetnek be a képbe Exit Sense mixei, akinek célja, hogy ezeket a mechanizmusokat a teljes ADHD-s abszurditásig fokozza, különös tekintettel a „különböző műfajok egymás mellé helyezése” részre. Itt simán válthatja egymást két percen belül black metal, gamelán, kortárs komolyzene, futurisztikus klubzene és rádiós pop egy hiperaktív, kaotikus zajmasszában.
Dubrovszki Dániel
