A szerelem kitört a hálószobából – The XX-lemezbemutató Londonban

Január elején jelent meg az elmúlt tíz év egyik legfontosabb zenekarának, a londoni The xx-nek a harmadik albuma, Lázár Domokos a Pegazusok Nem Léteznek és az Esti Kornél zenésze írt róla Profül-kritikát a Recorderre. A trió hazai terepen, a dél-londoni O2 Brixton Academyben egy hétestés sold out koncertsorozaton mutatta be a friss lemezt, amin a Recorder tudósítója, Pásztor Hanna is részt vett.

Nagyon rég éreztem olyat, mint hétfő este a The xx londoni koncertjén és azóta folyamatosan.  A zenekar öt év után idén jött ki új albummal és kezdett turnézni Amerikában és Európában. A londoni O2 Brixton Academy kétség kívül a turné legfontosabb állomása volt. Egyrészt maga a zenekar is innen, Dél-Londonból származik (bár Romy Madley Croft és Oliver Sim, a két énekes-gitáros-basszusgitáros azóta a szuper hipszter Kelet-Londonba költözött). Másrészt azért, mert nem egy szimpla koncertet, hanem konkrétan egy egész mini fesztivált rendeztek The xx Night + Day Brixton néven. A The xx konkrétan hét egymást követő este lépett színpadra Londonban ugyanott és adott sold out koncertet, de minden este más helyi zenekarokkal és művészekkel, vagy egyéb vendégekkel kollaborálva. Így történhetett, hogy a hétfői koncert előzenekara az a Cat Power volt, akit amúgy előző nap az Islington Assembly Hallban adott önálló koncertet, de hát senki nem gondolta hónapokkal ezelőtt a jegyvásárláskor, hogy a The xx Night + Day keretében Cat Power is ad egy második londoni koncertet. A fesztivál utolsó estjén Florence Welch (Florence + the Machine) is színpadra állt a zenekarral, hogy együtt adják elő a trió producer-ritmusfelelősének, Jamie xx-nek a 2009-es Florence-remixét, a You Got The Love-ot.

Ezen kívül is sok más program volt Brixton-szerte a fesztivál részeként, napközben például helyi mozikban vetítették a The xx kedvenc filmjeit, míg esténkén, hivatalos after partikra lehetett jegyet venni, szintén a The xx szervezésében. És persze nem Angliában lennénk, ha nem lettek volna charityk, azaz jótékony helyi civil szervezetek is bevonva a programokba.

Emlékszem, amikor először öt éve, 2012-ben láttam élőben a zenekart a Szigeten. Bár a zenéjüket már ismertem se az, se maga a koncert nem ragadott magával igazán. Ráadásul a The xx-re akkoriban úgy gondoltam, mint egy, a lo-fi szcénából nem különösebben kiemelkedő, de hallgatható hálószobapopra, és semmiképp nem egy nagyszínpadra, főleg nem egy fesztivál nagyszínpadára való zenei produkcióra. Sokáig meg voltam győződve róla, hogy az egyetlen igazán izgalmas dolog a The xx-szel kapcsolatban az, hogy a zenekar két énekese között milyen kapcsolat lehet (gyerekkori, nagyon szoros baráti, mindketten nyíltan melegek – a szerk.).

THE XX-INTERJÚNK A VALAKI IRÁNTI VÁGYÓDÁSRÓL.

Pár évvel és némi tapasztalattal (??) később egyrészt azt gondolom, nem is tévedhettem volna nagyobbat, másrészt viszont a The xx-et tényleg pont ennek a két embernek a kapcsolata teszi igazán különlegessé. Ez teszi a zenekart valami olyasmire képessé – és hétfő este óta tudom, hogy bármekkora színpadon – amit azt hiszem, még soha senkitől nem láttam ennyire tökéletesen kivitelezni: olyan intimitást tudnak teremteni, annyira érzékenyen nyúlnak a dalokhoz és egymáshoz, hogy egy ponton még nézőként is elkezdtem azt érezni, hogy a szerelem első, legizgalmasabb és legérzékibb perceiben vagyok éppen. Tényleg nem emlékszem, hogy volt-e már valaha, akár csak megközelítőleg ilyen koncertélményben részem, pedig mióta Londonban élek Yo La Tengótól, Joanna Newsomig, Animal Collective-től Beach House-on át Laura Marlingig tényleg elég sok top koncertet láttam.

Ami igazán érdekes, hogy a fellépés e különleges szenzitivitás és finomság ellenére is igazi, jó értelemben vett nagyszínpadi produkció tudott lenni, nem utolsó sorban a zseniális hang és fénytechnikának köszönhetően. A színpadot körülvevő, tükrökkel bevont világító testek forgatása valami egészen sajátos atmoszférát teremtett, ami különösen meglepő volt egy akkora térben. (Az O2 Brixton egy nagyjából két Pecsa méretű, 5000 főt befogadni képes koncerthely.)

A koncert csúcspontjai közül – amiből persze volt jó néhány – kiemelkedett az, amikor Jehnny Beth, a Savages énekese is beszállt az egyik számba és ezzel egy egészen másfajta dinamikát adott az énekesduónak,  részben megbontva a köztük lévő viszonyt, ugyanakkor mégsem elrontva, hanem sokkal inkább kitágítva a köztük lévő kapcsolat határait.

A koncert másik csúcspontja kétségtelenül az volt, amikor Jamie xx eljátszotta a Loud Places-t 2015-ös szólólemezéről, amelyben Romy az énekes, és hirtelen az egész aréna egy hatalmas rave-partivá változott, hogy aztán újra visszamenjen abba a kis hálószobába, ahol Romy és Oliver a szerelem egy új formájába tartotta bevezető kurzusát.

Amikor a koncert az utolsó számához, az Angels-hez érkezett, olyan erősen kívántam, hogy ez a pillanat örökké tartson, amennyire talán csak Szabó Benedek szokta. 

Vicces, hogy a The xx tagjainak minden egyes koncert alatti megszólalása nagyjából arról szólt, hogy még mindig nem hiszik el, hogy itt vannak, ahol életük első koncertélményeit élték át 13 évesen. És hogy bár zsinórban ötödik napja adnak teltházas koncertet Londonban, de még mindig ugyanúgy izgulnak, mint amikor először álltak színpadon. És elnézve őket, erről amúgy senkinek nem lehetett kétsége: ünnepelt sztárként is annyira kis esetleneknek tűntek, mint akik tényleg csak egy estére próbálnak meg úgy csinálni, mint az igazi nagy sztárok. Pedig tényleg azok, az harmadik album után már számomra is egyértelmű, hogy a The xx-nek a legnagyobb zenekarok között a helye.

Pásztor Hanna
fotók: Szabó Sándor Dzsinx (kivétel a neonban úszó: Sztrizsák Anita)

a koncert csúcspontjai egy percben, a videó leírásában Romy szívélyes beszámolója: 

Cat Power és Romy közösen előadják az előbbi egyik legszebb dalát, a Maybe Notot: