Újra hangos a fekete CNN – Politikus hiphop régen és ma

„How we gonna make the Black Nation rise?” (azaz „Hogyan ébresszük a fekete nemzetet öntudatra?”) – rappelte Brother D harminchat éve egy diszkóalapra a nagy kérdést, amivel 1980-ban meg is született a politikus hiphop. A muszlim mc a tömör választ is megadta („Agitate! Educate! Organize!” – azaz „Agitálj! Oktass! Szervezz!”), ám a téma azóta is ott kattog a „tudatos rapperek” agyában. Sőt, a dolog manapság aktuálisabb, mint az elmúlt húsz évben bármikor: főleg Kendrick Lamarnak (nyitóképen) köszönhetően a politikus hiphop a kilencvenes évek óta nem látott figyelmet kap. Donald Trump jövő pénteken esedékes beiktatása előtt meg különösen aktuális a 46. Recorderben megjelent cikkünk.

Föld alá a tudatossággal

Vannak, akik már a következő Malcolm X-et látják Kendrickben és egy új fekete polgárjogi mozgalom élharcosait a társadalmi kérdéseket piszkáló rapperekben. A Public Enemy frontembere, Chuck D egyenesen arról beszélt idén nyáron Clevelandben egy Republikánus Párt elleni tüntetésen, hogy a hiphop ismét a politikai tudatosság korába lépett. Ha valakinek ezt el lehet hinni, akkor az ő, aki belekiabálta az idősebb Bush és Amerika pofájába, hogy „fight the power!”

Hiába volt a hiphop már a születésétől fogva erősen átpolitizált, a műfaj kommercializálódása az undergroundba nyomta le a szociálisan tudatos rapet. A mainstream gyémántokban és bundákban bohóckodó dísznégerekkel lett tele, az MTV Cribs-ben Lamborghiniket és Red Bull-lal teli hűtőket mutogatott Puff Daddy és 50 Cent, Xzibit meg pimpelte a kocsikat. Nem sokan figyeltek eközben Mos Defre, Talib Kwelire vagy dälekre, aki sötét, ipari alappal a háttérben kérdezte sorra 2005-ben a gyökereiket eláruló rappereket: „who trades his culture for dollars?” Magasról szartak rá, a hiphop ekkor már nem gettózaj volt, hanem milliárd dolláros üzlet.

Pénztelen vs pénzéhes

A hiphop bulis, nagy seggekről és kocsikról szóló ága már korábban elvált a szegénységről, erőszakról és elnyomó fehér elitről szövegelő vonaltól. A Baby’s Got Back (a poprapper SirMixaLottól) ugyanúgy ’92-es, mint Paris militáns fekete mozgalmakat heroizáló és „black holocaust”-ról szóló The Days Of Oldja, vagy Dr. Dre csúcsalbuma, az 1992-es The Chronic, amin még vastagon érződik a csóróság szaga. Csakhogy ekkoriban még kisebb volt a biznisz, nagyobb a hiphop társadalmi elutasítottsága és ezért nem volt alá-fölérendelt viszony a két különböző vonulat között.

Amikor ez a hierarchia kezdett kialakulni, érthetően felmerült a kérdés: most akkor mi is az igazi hiphop? Az egyik első hiphopsláger (Grandmaster Flash And The Furious Five (lent): The Message - 1982) nem más, mint egy pillanatkép a Reagen-éra fekete nyomornegyedeiről, olyan sorokkal, mint az „I can’t take the smell, can’t take the noise / Got no money to move out, I guess I got no choice / Rats in the front room, roaches in the back / Junkies in the alley with a baseball bat.” Meglepő lenne, hogy ilyen kezdetek után sokaknak csípte a szemét a Miamiben szerencsétlenkedő Will Smith vagy a Black Eyed Peas?

Polgárjogból hiphop

A hiphop egyenesági leszármazottja volt a fekete polgárjogi mozgalmakkal összefonódó protest-daloknak, egy bő évtized alatt mégis a gazdagok szórakozását ünneplő súlytalan popműfajként vert gyökeret. Bill Cosby teljesen jogosan háborogott néhány éve azon, hogy a hiphop a legrosszabb fekete sztereotípiákat erősíti meg a fehér többség szemében, miközben alapvetőn máshonnan indult. Ahogy Michael Eric Dyson, a Georgetown Egyetem professzora írta egy tanulmányában: „[A hiphop] az utca költészete, ami a néma elnyomottak felé elkötelezett hangtól vibrál.”

A Martin Luther King, Rosa Parks, Malcolm X és más fekete polgárjogi hősök fűtötte késő hatvanas évek után a hetvenes években rengeteg irányba indult tovább a feketék egyenlőségért folytatott küzdelme: a kemény Black Panthers, a szelíd Zulu Nation, a feketék isteni eredetében és a számmisztikában hívő eretnek iszlamista five-percenterek, fekete nacionalisták, volt ott minden. Ezek mind rá is nyomták bélyegüket a születő hiphopra és a későbbi generációkra is: például 2Pac anyja és mostohaapja is Black Panther volt. Vicces adalék, hogy a „G” sem a „gangstát” rövidítette eredetileg, hanem „god”-ot, köszönhetően a már említett five-percentereknek.

Ami megegyezett a rengeteg irányzatban, az az emancipatorikus gondolat volt, mindössze az eszközök szóródtak a békés demonstrációtól a terrorig. Így a politikus hiphop homályos fogalmát is körülbelül ennyi tartja össze: bármi lehet politikai, mégis csak az sorolódott ide, ami a fekete kisebbség elnyomásával foglalkozik vagy direkt politikai üzenetet fogalmaz meg. Ennek a műfajnak az ősformája az afroamerikai költőkből alakult Last Poets, akik 1970-ben jazzes alapokra mondtak forradalmi verseket, ami 1970-ben albumon is megjelent. Néhány számcím: Niggers Are Scared Of Revolution, Wake Up Niggers, Black Wish. Ekkoriban ráadásul a szintén feketék által dominált soul és a funk is rendesen politizált: Marvin Gaye, Funkadelic, Curtis Mayfield, Sly & The Family Stone és főleg Gil Scott-Heron, hogy csak a legnagyobbakat említsük. A jazzben pedig elindult a spirituális, vallásos és afrikai gyökerekhez visszanyúló vonal, ami a formálódó fekete értelmiségnek jelentett baromi sokat.

És szót kértek

A nyolcvanas évekre a hiphop már készen kapott egy protestkultúrát a maga toposzaival és kliséivel. A helyzet akkor fordult durvára, amikor fiatalok elkezdték ezt a hagyományt felrobbantani és a nyolcvanas évek végére minden finomkodást félre is dobtak. Jött a Public Enemy és az N.W.A. Az egyenlő jogokért küzdő szülők gyerekei szót kértek és a langyos önáltatásban tengődő fehér többség szembesült a valósággal, hogy a gyakorlatban nem sok minden változott, a gettók még mindig színesbőrűekkel vannak dugig, akik egyre dühösebbek és elegük van a hazugságokból. „A rap a fekete Amerika CNN-je” – mondta Chuck D.

A konfliktus odáig fajult, hogy a Kongresszusban hiphopszámok szövegeit olvasták fel, az N.W.A.-re rászállt az FBI, riadt fehérek lemezeket zúztak be nyilvánosan. Az egyébként megalapozott „Fuck the police”-attitűd zavargásokhoz vezetett, szinte polgárháborús állapotok kísérőzenéje lett a hiphop. Aztán a republikánusok távozása után lecsendesedett a konfliktus és a hiphop fokozatosan bebocsátást nyert a zeneipar legbelsőbb termeibe.

A kilencvenes években a Wu-Tang Clan, KRS-One, a Dead Prez és mások vitték tovább a politikus hiphop zászlaját, de tömegmozgalom nem volt mögöttük. Néhány trekk nem indít el csak úgy lavinákat. A politika és hiphop kapcsolata inkább olyan nevetséges kontextusokban került elő, mint Puff Daddy 2004-es „Vote or Die!” kampánya, amin a South Parkban is röhögtek egyet – és egyébként sikertelen is volt, nem regisztrált több fiatal fekete a választásra, mint korábban.

Black Lives Matter

Aztán tavaly egyszer csak arra eszméltünk, hogy a múlt ismétli önmagát: egy rendőr által lelőtt fegyvertelen fekete halála utáni tüntetésen a tömeg spontán énekelni kezdte Kendrick Lamar Alrightját. Jay-Z-t idézgető Barack Obama ide, 2Pac-rajongó republikánus floridai szenátor oda, a fekete közösségben alig telt el úgy hónap, hogy ne lett volna okuk utcára menni – nagyon gyorsan és iszonyatosan megerősödött a Black Lives Matter-mozgalom. Erre jött rá az idei elnökválasztási kampány, ami során a Trump-hisztéria mindenkiből kihozta a fotelpolitológust, nem csoda, hogy a hiphop is újra olyan politikus, mint régen. Naná, hiszen mára lazán a hiphop a legnépszerűbb popzene az USA-ban: közellenségből a fiatalokhoz leghatékonyabban szóló médium.

Egyrészt jól mennek a novelty számok, amire a legjobb példa YG Fuck Donald Trumpja. Vagy a másik oldalról Mac Miller Trumpot éltető száma, amire mellesleg az elnökjelölt Twitteren beszólt, hogy Miller jogtalanul használta a nevét.

Sokkal érdekesebb ennél, hogy a feketék elégedetlensége és a politikai hisztéria ismét a fősodorba engedte a mélyebb társadalmi kérdésekkel foglalkozó hiphopot. Kendrick Lamar 2015-ös To Pimp A Butterfly-a legalább olyan fontos és nagyhatású generációs lemez lett, mint a Straight Outta Compton vagy a Fear Of A Black Planet. Mit lehet tenni, amikor papíron egyenlő vagy, de rendszerszintű az elnyomás? Hogy törhet ki egy fiatal fekete és maradhat önmaga? Súlyos kérdések, amiket nem old meg, hogy cool Obama az év álszentjét eljátszva a How Much A Dollar Costot mondja kedvenc 2015-ös számának.

Kendrick mellett a fiatal Long Beach-i Vince Staples (fent) (Senorita, Norf Norf) és a Run The Jewels (Nobody Speak, Close Your Eyes And Count To Fuck) is összetettebb képet fest, mint az a politikus hiphopnál megszokott. Valamint a nők is újra szót kérnek, legalább olyan keményen, mint anno Queen Latifah és Lauryn Hill: Beyoncé és Solange is olyan lemezzel jelentkezett idén, amelyeknek az identitáspolitika adja a gerincét.

Ennek a generációnak már nem létezik jó és rossz oldal, nincsenek fekete-fehér szituációk, csak a nagy szar, amit fel kell forgatni, hogy itt valami valaha is érdemben megváltozzon.

Kálmán Attila

POLITIKAI TÉMÁJÚ DALOK SAM COOKE-TÓL A PUBLIC ENEMY-IG.