„Előjönnek a politikai problémák a koncerteken” – Jerusalem In My Heart-interjú

Radwan Ghazi Moumneh egyszerre zurna- és buzuki-virtuóz, a punk és a kortárs elektronikus színtér egyik legérdekesebb alakja. A saját bevallása szerint „különböző kultúrák tornádójában” felnövő zenész egy sor hardcore zenekar – köztük a Converge eredeti gitárosával alapított IRE – után indította el a sokáig csak a koncerteken létező Jerusalem In My Heartot. A tradicionális arab zenét, melizmatikus éneket és pulzáló roncsolt hangképeket politikai meggyőződéssel ötvöző projekt a legrangosabb fesztiválok – mint a Primavera, a Le Guess Who? vagy az OFF – után október harmincadikán Budapesten is bemutatkozik, mi pedig ennek kapcsán beszélgettünk Radwannal egzotifikációról, az arab közönség sajátosságairól, a magyar referendumról és még sok másról.

Libanonban születtél, de az ott dúló polgárháború miatt hamarosan Ománba költöztetek, onnan pedig Kanadába. Milyen hatással volt rád, hogy nagyon hamar nagyon sok különböző kultúrával kerültél kapcsolatba?

A kilencvenes években költöztünk Kanadába, úgy tizenöt-tizenhat éves koromban. Nagyon traumatikus élmény volt, mert volt egy kialakult képünk arról, hogy milyen lesz Észak-Amerikában az élet, aztán persze kiderült, hogy annak köze sincs a valósághoz. Ez egy nagyon nehéz és erőszakos váltás volt az életünkben. 1975-ben költöztünk Ománba mint migránsok, akik az országokukban dúló háború elől menekülnek és elfogadtak minket munkásként egy olyan országban, ahol a bevándorlókérdés már akkor is napirenden volt. 1992-93-ben álltunk tovább Kanadába, mert úgy éreztük, hogy a társadalom mégsem fogad be minket – nem kaptuk meg az állampolgárságot, valamint hozzáférésünk sem volt bizonyos lehetőségekhez, például a felsőoktatáshoz. Azt reméltük, hogy Kanadában majd jobb életünk lesz. Sajnos nem sokkal Kuwait iraki megszállása után érkeztünk, ami miatt az arab kultúra médiastigmatizációja és az, hogy mi vagyunk 'a mások' elég hangsúlyos része volt a mindennapjainknak.

Eleinte hardcore punk zenekarokban játszottál, mint a Cursed vagy az IRE.

1990-ban a szüleim beirattak egy arab nyári iskolába az Egyesült Királyságban, ahol nagyon érdekes emberekkel lógtam, rajtuk keresztül ismertem meg a gördeszkás és a punk szubkultúrát. Revelációként hatott, mert úgy éreztem, ez a fajta zene abszolút hozzám szól. Amint visszatértem Kanadába, azonnal elkezdtem gyűjteni a mindenféle underground kiadványokat, egyre jobban elmerülve a punkban – aminek hatására megalapítottam a The Black Handet, a Cursedöt és az IRE-t.

Hogyan kerültél a Hotel2Tangohoz? (Egy legendás montreáli stúdió, itt vette fel például az Arcade Fire a The Funeralt vagy a Wolf Parade az Expo 68-at.)

Gimnázium után beiratkoztam egy hangmérnöki képzésre, hogy professzionálisabb keretek közt tanulhassak a felvételi technikákról és hasonlókról. Mint mindenki más, én is szórakoztam egy négysávos magnóval és szerettem volna jobb lenni, mondhatni „profi” felvételeket készíteni. Egy évig tanultam ott, majd lediplomáztam, de aztán úgy döntöttem, hogy visszaköltözöm Libanonba. Ez volt a millenium környékén. Körülbelül egy év után átköltöztem Montreálba, mert nem találtam egyetlen olyan munkahelyet sem, ami megfelelt volna. Akkoriban találkoztam össze Howarddal (Bilerman, a Funeralon dobol és gitározik) az Arcade Fireből, valamint Thierryvel és Efrimmel a Godspeed You! Black Emperorból, akik akkor már elkezdték felépíteni a Hotel2Tangot. Azonnal megtaláltuk a közös hangot, én pedig akkoriban már hangmérnökösködtem a régi Hotelben. Sokat meséltek arról, hogy szeretnének egy új helyre költözni, ahol felépíthetnek egy jobb stúdiót, nekem pedig hasonló céljaim voltak. Így kezdtünk el közösen dolgozni az új Hotel2Tangon – ennek pedig már tizenegy éve.

A Jerusalem In My Heart eredetileg egy Fairuz-lemez címe. (Nouhad Waddle' Haddad művészneve, aki az egyik legelismertebb libanoni énekesnő.) Mi volt az eredeti koncepciód és az mennyit változott az évek során?

Igen. Szeretném leszögezni, hogy nem egy túl jó lemez, de a címe nagyon megfogott, úgy éreztem, hogy egy olyan érzésről szól, amit érdemes lenne jobban kommunikálni. A címben szereplő Jeruzsálem egy olyan hely, ami rengeteg embernek jelent nagyon sok mindent, de számunkra, libanoniaknak, vagy úgy kollektívan az araboknak elérhetetlen az Izraellel folytatott háború miatt. Így inkább csak a szívünkben és a lelkünkben létezik, nem a valóságban. Ami a koncepciót illeti, persze változott az évek során, de a lényege ugyanaz maradt: hogy a fellépéseken egy olyan érzéki világot hozzak létre a közönség számára, ahol a hangokon és a látványokon keresztül elmerülhessenek valami olyanban, amit szeretünk speciálisnak gondolni.

Ha már élő fellépések: közel nyolc éve koncerteztél már Jerusalem In My Heart néven mielőtt kiadtad volna az első albumodat. Mi volt esetedben a visszatartó erő?

Máig úgy gondolom, hogy egyedül élőben lehet megtapasztalni a projektet a maga teljességében. Nagyon büszke vagyok a készített lemezekre és úgy gondolom, hogy megállnak a saját lábukon, de a Jerusalem In My Heart koncepciójának a lényege mindig is a filmekre alapuló installációjelleg volt. A négy 16mm-es analóg vetítőgép és Charles-André Coderre loopolt filmrészletei mindig tökéletesen szinkronban vannak a zenével és a kettő együtt valami röpke de varázslatos dolgot hoz létre minden alkalommal.

Sosem gondoltál arra, hogy esetleg más irányba vidd el a fellépéseket?

Nem. Nem tudnék és nem is akarok Charles nélkül koncertezni, ő pont annyira fontos a Jerusalem In My Heart szempontjából, mint én. A vizuális körítés nem azért fontos számomra, mert ragaszkodom hozzá, hanem mert a projekt egyik lényege az interakció a zene és a képi világ között. Mindkettő egyszerre jön létre és együtt is kell létezniük.

Mik a tapasztalataid, a különböző országok/kultúrák közönsége másképp reagál a zenédre és a fellépésekre?

Hát, nagyon változó. Tudod, nagyon érdemes megfigyelni azt, ahogy az aktuális politikai problémák előjönnek egyes koncerteken, főleg az olyan helyeken, ahol rengeteg a szenvedés az európai migránshelyzet miatt. Iszonyatosan eksztatikus érzés a Jerusalem In My Heart projekttel fellépni Magyarországon, főleg a nálatok kialakult helyzet miatt, a referendummal, annak következményeivel és persze a felmerülő kérdésekkel, hogy hol van ennek az egésznek a helye abban a komplikált puzzle-ben, amibe beletartozik Szíria, Irak és a Közel-Kelet maradéka is.

A Jerusalem In My Hearttal a tradíciók és a modernitás határán egyensúlyozol: a kortárs elektronikus zene elemeit ötvözöd tradicionális hangszerekkel, a dalok címe pedig utalás az arabok sajátos mobilozási nyelvére, aminek fontos elemei a számok is. Szándékosan építesz erre a kettősségre, vagy ez inkább a soklakiság hozadéka?

Kicsit mindkettő és tudatosan próbálom megőrizni mindkét státuszom. Vonz a két pólus ütközésének ideája és próbálom addig elvinni, ameddig csak lehet. Ugyanakkor tudom azt is, hogy ennek a „feszültségnek” egy nagy része alapvetően nincs is jelen. Ha elég mélyre ásol, meglátod a köztük lévő harmóniát.

Az éneked sokat merít a tarabból. (A tarab az arab zenében sokkal inkább egy koncepció, mint egy körülhatárolható technika; a lényege, hogy a hallgatót érzelmileg megérintse, amit hall, kiemelje az aktuális élethelyzetéből.)

Abszolút. A klasszikus arab tarab énekesek elég fontos részét képezik a zenei ízlésemnek, és törekszem arra, hogy ez a Jerusalem In My Heartból is átjöjjön. Rengeteg tarab előadót szeretek, sőt, a projektnek is van igazából egy visszafogott „ki szeretnék lenni igazából”-jellege.

Mi számodra a legnagyobb különbség az eddigi két lemezed, a Mo7it-Al-Mo7it és az If He Dies, If If If If If If között?

A Mo7it Al-Mo7itot egyfajta tanulmánynak tekintem, az If He Dies, If If If If If If pedig annak a folytatása. Nagyon tudatosan törekedtem arra, hogy folytassam, amit elkezdtem, de közben tovább is fejlesszem.

Több interjúban is kifejtetted már, hogy szeretnéd ha egy szélesebb arab közönséged lenne, főleg Európában, de hozzátetted azt is, hogy a koncertek jellegéből adódóan ez talán nem lehetséges.

Hatalmas vágyam, hogy a Jerusalem In My Heart eljusson az egész Közel-Keletre, de ez főleg logisztikai okok miatt nem lehetséges, arról nem is beszélve, hogy ez egyfajta összművészeti projekt, nem pedig könnyűzenei. Tudom, hogy van egy olyan közönség, ami érzelmi szinten is kapcsolódna ahhoz, amit csinálok, de ameddig nincs lehetőségem náluk fellépni, ez nem fog létrejönni.

Ennek kapcsán azt is nyilatkoztad, hogy a növekvő európai/amerikai érdeklődés a különböző afrikai és közel-keleti zenék iránt, az újrakiadások nem többek, mint „kultúra a kultúráért” és nincs szó másról, mint egzotifikációról.

Sok olyan kiadó, amelyik újra megjelenteti a fentebbi lemezeket a legjobb szándékkal teszi. Az a mennyiségű munka, amennyi egy ilyen album felkutatásához kell és maga a tény, hogy újra kiadják, mikor szinte biztosan nem látnak pénzt belőle jelzi, hogy szeretetből csinálják. Azt hiszem a fentebbi állítás nehezen értelmezhető a kontextusa nélkül. Sokszor az, hogy az emberek tudatosan keresik a fentebbi zenéket nem jelenti azt, hogy törődnének azzal, hogy az milyen szerepet tölt be a saját kulturális kontextusában. A zene univerzális, egy olyan nyelv, amelyet mindannyian megértünk, de ugyanakkor politika is, és az emberek is azok. Sok zene egy bizonyos időben keletkezett, egy bizonyos kontextushoz tartozik és persze létezhet attól függetlenül is, de! Amikor a nyugati fogyasztói réteg felfedezi, nem törődve a kontextusával, akkor számomra kicsit bonyolultak lesznek a dolgok és akkor kezdem azt érezni, hogy a kultúra csak egy „épp aktuális” hatássá degradálódik, jöjjön bárhonnan: Afrikából, Ázsiából vagy épp a Közel-Keletről. Remélem érthető voltam.

Hogy érzed egyébként, az olyan előadók nyugati sikere nyomán, mint mondjuk Omar Souleyman vagy Nozinja, nőtt az érdeklődés a hozzájuk hasonló művészek iránt, akiket mondjuk nem támogat egy nagyobb kiadó?

Nem igazán. Szerintem nincs még egy Omar Souleyman, aki kiemelkedő sikereket ért volna el Európában vagy Amerikában. Ha az adott zene nem könnyen fogyasztható formában jut el a nagyközönséghez, a többség nem fogja magától elkezdeni keresni.

A feleségeddel, az író Alexei Perry Cox-szal közös tervetek filmként adaptálni egy libanoni történelemkönyvet. Ez hogy halad?

Nemrég fejeztük be a szkriptet és mostanában kezdtünk el producereket keresni, akik finanszíroznák az egészet. Elég grandiózus projekt és hihetetlenül izgatott vagyok miatta. Elég hosszú ideje dolgozom rajta és nem túl egyszerű bevonni embereket egy ilyen szokatlan munkába, főleg úgy, hogy egyikünk sem filmrendező. Távol vagyunk még a szükséges alaptőke összegyűjtésétől, de igyekszünk. Nagyon reménykedem, hogy összejön.

interjú: Kollár Bálint

Facebook-eseményoldal

a kiváló 2015-ös Jerusalem In My Heart-album, az If He Dies, If If If If If If: 

élőben két évvel ezelőtt az OFF Festivalon: