Nagyon is él – The Cure Live @ Prague 2016. október 22.

Október 27-én negyedszer látogat hazánkba a poptörténet egyik legfontosabb, Magyarországon különösen szeretett zenekara a Robert Smith vezette The Cure, két fesztiválfellépés mellett ez lesz az 1989-es első hazai buli után a második önálló koncert, ezúttal a Budapest Sportarénában. Öt nappal a pesti koncert előtt Prágában hangolódtunk és mértük fel milyen formában van a nagyhatású formáció a világkörüli turné európai körének nagyjából első harmadánál.

A zenekarnak ez volt a negyedik fellépése Prágában és az ötödik Csehországban. Egy kicsit furcsa volt, hogy ehhez (és az itthoni masszív hirdetési volumenhez) képest egyetlen egy plakátot sem láttunk a hétvége alatt. Az O2 arénát mégis szépen megtöltötték az érdeklődök a koncert kezdetére. Mármint a Cure-éra, mert az őket május óta kísérő és bemelegítő skót The Twilight Sad műsora sajnos méltatlanul visszafogott érdeklődés mellett ment le. Pedig az este velük kerek, szerepük a négy órás programban nem véletlen.

A CURE HATÁSÁT, HATÁSAIT, MAI MEGÍTÉLÉSÉT ÉS ALULÉRTÉKELT LEMEZEIT ITT TÁRGYALTUK.

Az egykori Curiosa fesztiválon (ez a Cure 2004-es észak-amerikai körútján cipelt házi fesztivál, egy vándorcirkusz lényegében, általuk meghívott vendégekkel) szereplő Interpolra emlékeztető, valamint a klasszikus posztpunkot, elsősorban a The Soundot (a The Chameleons-t, és persze az éteribb Joy Divisiont, valamint James Graham énekes epileptikus előadásmódja alapján magát Ian Curtis-t is) megidéző, kissé shoegazer megközelítésű poszt-posztpunkzenekar egyrészt szomorúan emelkedett atmoszférát teremtett, másrészt ily módon az előbb soroltakkal rokon ős-Cure gótikus világa is kellő teret kapott az este folyamán – és ennek még a továbbiakban egyre nagyobb jelentősége lett. (A Cure sötétebb oldalát preferálók körében szerintem mindenképpen.) Legalábbis ilyen szándékot éreztem meghívásukban nyilvánvaló kapcsolódásuk, kvalitásaik és felkészültségük mellett, miközben egyre bontakozott ki a főszereplők attrakciója – ami különben halálpontosan kezdődött.

A turné eddigi állomásait alapul véve legalább két és fél óra játékkal számolhattunk, amibe azért jó sok minden belefér, de korántsem minden. Cure-nak nagyon sok arca van, és mindegyikhez tartozik nagyon sokak által várt rengeteg sláger (a két véglet például a Friday I’m In Love és az A Forest kislemez), és kötelező, élőben frenetikusan működő dala (Push, Open, Shake Dog Shake stb.), amelyekkel simán ki lehetne tölteni a teljes játékidőt. A zenekar ezt figyelembe véve igyekszik mégis minél több különlegességet (b-oldalak, ki nem adott dalok stb.) a programba csempészni. A Cure-geekek között megszokott játék a setlist különböző szempontok alapján történő kalkulálása, variációinak felállítása. A rajongói fórumokon ilyenkor mindenki jobban tudja Robert Smith-nél hogy mi lenne az ideális dalsor aznap estére és megfogalmazza kritikáit a korábbiakat illetően, sokszor anélkül, hogy valójában ott lett volna. Nyilván vannak jogos észrevételek, érthető vágyak egy-egy kimagasló, de ritkán, vagy soha nem játszott dal kapcsán, ráadásul tényleg szórakoztató elfoglaltság, de nagyon félreviheti a fókuszt a lényeget illetően. Egy dolgot ugyanis újra nagyon a fejembe vert a prágai fellépésük: nevezetesen a Cure-nál (és szerintem minden, élőben kimagasló banda esetében) nem az a legfontosabb, hogy mit, hanem, hogy hogyan játszanak. A cseh buli dallistája – bár papíron a körút egyik legkiszámíthatóbb – már-már konvencionális műsorról árulkodhat, én mégis az általam látott koncertek talán legjobbikának éltem meg és nem másodszor láttam őket. Ebben csak megerősíteni tudott kiscsapatunk azon tagjainak elsöprő lelkesedése, akik egyáltalán nem hardcore-rajongók, ikonikusságának elismerése mellett hűvösen és kritikusan viszonyulnak általában Smith-hez és dolgaihoz is.

És valahol itt ugrik a majom a vízbe. Lehet lamentálni, elvárásokat támasztani a tartalmat illetően, csak felesleges. A Cure négy évtizede a pályán van, máig az egyik legerősebb élő zenekar, amely friss album nélkül is a legnagyobb lelki nyugalommal vághat neki egy monstre aréna-turnénak, tömegek kíváncsiak rá. A legkülönbözőbb kötődésekkel, indíttatásokkal jegyet vásárlók tömege. Ez a csaknem hatvan éves arcokból álló csapat a szívét kitette a színpadra, hogy mindenkinek megfeleljen egy kicsit. Nyoma nem volt annak, amitől a legjobban tartottam, hogy az óhatatlanul bekövetkezett intézménnyé nemesülés sterillé, kimérten professzionálissá teszi a produkciót. Egy végtelenül dinamikus, kerek, a nosztalgia faktort magabiztosan meghaladó, frissnek ható, a minimális számú, és alig észrevehető döccenőkkel együtt is kifejezetten szórakoztató, de még véletlenül sem olcsó műsorba szaladtunk bele Prágában. Végtelen koncentráltságuk, lehengerlő teljesítményük, és a színpadról folyamatosan sugárzó összhangjuk egy nagyon is élő, jelen idejű, aktív zenekar képet sugározta, amiért normális esetben csak az nem hálás, aki egy kicsit sem szereti őket. Nem tagadom, én is akkor hevültem fel a leginkább, amikor a Primaryhez vagy a One Hundred Years-hez ért a műsor, és a dark nyomasztásnak olyan fokozatát mutatták be, amitől egy Lovecats-en keresztül kötődő könnyen sokkos állapotba kerülhet, de felejtsük már el, hogy ez lenne a Cure egyetlen és igaz arca. Nem a Pornography vagy a Faith bemutatója zajlik, ez a turné semmi másról nem szól, mint a Cure történetéről, és ha valakiknek, nekik tényleg rengeteg mesélnivalójuk akad. Van ok a bizakodásra, hogy a budapesti koncerten viszonthallunk jó pár ismerős, megunhatatlan, és néhány homályosan derengő, vagy még soha el nem mondott sztorit is. Aki pedig kifejezetten sötéten szereti, ne hagyja ki a Twilight Sadet, velük együtt olyan dózisban lesz része mélabúból, hogy reggelig szipoghat kedvére.

beszámoló és fotók: Fenyvesi Dávid

az október 27-i budapesti Cure-koncert Facebook-eseményoldala

THE CURE-RAJONGÓ ZENÉSZEK, DJ-K, ÍRÓK, KÉPREGÉNYRAJZOLÓK, ÚJSÁGÍRÓK RANGSOROLJÁK A DISZKOGRÁFIÁT.

mennyekben, Prágából (azt érdemes megjegyezni, hogy még néhány éve is az volt egy koncerten, hogy a zenekar elkezdi játszani egyik legnagyobb slágerét, a közönség tapsol, hangos és végigénekli, végigcsápolja a dalt - 2016-ban viszont a rövid örülési szakasz után telefonjait mutogatja a fellépőnek, hm):