„Ezt egy nőnek is lehet” – Shura-interjú

Shura, az anyai ágon orosz származású angol énekesnő 2007 körül kezdett el komolyabban a zenével foglalkozni, 2011-ben jelent meg az első kislemeze, de igazán 2015-ben robbant be, akkor már az év nagy befutói közé várta a szakma – és mi: is Globálradarunk nagyon bejelzett. Nothing’s Real című elektropopos remek első nagylemeze idén nyáron jelent meg. Telefonon beszélgettünk vele.

- Sok előadót szoktál megnevezni különböző interjúkban inspirációs forrásaidként, de melyikük volt az, aki miatt elkezdtél zenélni?

- PJ Harvey volt az. Egy nő gitárral, ilyet nem láttam korábban. Apukám gitározott otthon, de le sem esett, hogy ez olyasvalami volna, amit én is csinálhatnék. PJ viszont ráébresztett arra, hogy „ja, hát ezt egy nőnek is lehet”! Ettől aztán nagyon izgalmas volt a lemezeit hallgatni. Apukám persze szívesen megtanította a gitározás alapjait, én meg rocksztár szerettem volna lenni. (nevet)

- Tizenhárom évesen tanultál meg gitározni, tizenhat voltál, amikor már dalokat is rögzítettél, komoly elhatározás volt a rocksztárság.

- Eleinte azért csak hobbinak szántam, de pont apukám volt az, aki biztatott, hogy nem is rosszak a dalaim, kezdjek velük valamit komolyabban, akár lehetne ez a munkám. Én ekkor nagyon dühös lettem rá, mert azt gondoltam, hogy egyáltalán nem vagyok jó. Miért biztat? Hétvégi elfoglaltságnak elmegy, de nem fogok ebből megélni.

- Pár év múlva azonban rátaláltál egy Roland Juno-106 szintire és ez mindent megváltoztatott.

- A leghatározottabban. Amikor elkezdesz dalokat írni, akkor egy idő után kialakulnak a metódusaid, az, hogy milyen típusú dalokat szülsz. Amikor felfedeztem a Juno-106-ot, az nagyon radikálisan megváltoztatta a zenei világomat. Bár soha nem tanultam zongorázni, de az, amilyen ártatlan, naiv módon kezdtem el használni a hangszert, kijelölte az utamat. Újra tizenhat lettem és élveztem a felfedezés szabadságát.

- Korábban volt egy zenekarod is, aztán 2013-ban egy elektronikus tánczenei producerrel, Hiatus-szal dolgoztál féltucat dalon. Hogyan jöttél rá, hogy a szólókarrier a megfelelő számodra?

- Nyilvánvalóan nem lennék ma itt, ha nem dolgoztam volna Hiatus-szal, rengeteget tanultam tőle. Ugyanakkor láttam azt is, hogy a saját produkciójában – teljesen jogosan – nála volt a döntési jogkör, például ha egy bizonyos hangzást szeretett volna alkalmazni, akkor arra ment rá. Ez a fajta függetlenség ráébresztett, hogy nekem is erre van szükségem.

- Volt egy fél év, amikor az amazóniai őserdőben dolgoztál. Ez milyen hatással volt a zenédre?

- Elképesztő élmény volt. Úgy általában rengeteget tanultam magamról, az erősségeimről, a gyengeségeimről. Nagyon kemény meló napi nyolc-tíz órát a dzsungelben tevékenykedni. Imádom a számítógépes játékokat és ezt az egész kalandot egy kis részben úgy fogtam fel, mintha belekerültem volna egy ilyen játékba. Mintha Lara Croft, vagy valami hasonló figura lennék az őserdőben. Leginkább arra tanított meg, hogy ne aggódjak annyit, ne gondoljam túl a dolgokat és ezt a zenében is tudtam kamatoztatni.

- A 2015-ös BBC Sound Of… listára kerülés nyomán az egész világ felfigyelhetett rád. Mi volt az erősebb számodra? Az ezzel járó pozitívumok vagy a figyelem okozta nyomás?

- Határozottan nőtt a nyomás. Addig csak magamnak kellett megfelelnem, ha tetszett, amit csináltam, elégedett voltam. Ezután viszont mindenfelől jöttek az elvárások, ami nyomásként nehezedett rám. Ugyanakkor mindez nagyon is egészséges, hiszen ezáltal a magammal szembeni elvárásaim is nőttek. Még tavaly szerettem volna kihozni az első lemezem, de közben az is világos lett, hogy tökéleteset szeretnék alkotni, ami fontosabb tényező, mint a gyorsaság.

- Hogyan érzed, van orosz zenei örökség a dalaidban?

- Az gondolom, hogy egyáltalán nincs, közben meg nagyon könnyen lehet, hogy mégis van, csak még én sem érzem. Anyukám egészen sok orosz zenét hallgat otthon, szóval simán előfordulhat, hogy tudat alatt belém ivódtak struktúrák, dallamok.

- A Nothing’s Real dalaiban a hatások a szintipoptól az italodiscóig széles skálán mozognak. „Így jöttem”-lemeznek szántad?

- Részben, másrészt viszont mivel már elég régóta adtam ki kislemezeket és a hallgatóim ismerhették elég sok oldalamat, ezért mindenképpen szándékom volt az is, hogy az album okozzon meglepetést. Bármennyire is popos, elektronikus hangzásokkal kísérleteztem mostanában, azért a rocker oldalam sem sorvadt el, igyekeztem rengeteg gitárt is beépíteni a dalokba. De persze az is igaz, hogy szerettem volna, ha az életem minden eddigi szakaszára reflektálnak a dalok, úgyhogy ez valóban erről szól.

interjú: Dömötör Endre

a friss album: 

a lemez rejtett dalának, a 311215-nek a pár napos videója: 

a What's It Gonna Be? klipje: