Mint egy párkapcsolat életében az összeköltözés – iamyank-Turnénapló (+RecVideo 005)

Az eddigi Turnénaplóinkban a kívülről érkező megfigyelő szemszögéből szóltunk utazó, ki-bepakoló, koncertező zenekarokról, most viszont iamyank, pontosabban az iamyank Live Band négynapos augusztus végi lengyelországi koncertsorozatát belső körből mutatjuk be - konkrétan a főszereplő írta le nekünk (és egy videóban is összefoglalta), hogy milyen az, amikor egy magyar formáció külföldön lép fel.

Tudtam, hogy nem lehet úgy végig tolni, hogy mindenkinek osztogatom a feladatokat, ők meg szó nélkül végrehajtják

Több szempontból nagyon vártam ezt a turnét. Egyrészt a live band sosem játszott még ezelőtt külföldön, másrészt nem volt még olyan igazi, több napos, együtt utazós turnénk, harmadrészt pedig Lengyelország nagyon közel áll a szívemhez, mivel életem első külföldi fellépése Poznanban volt, nagyjából négy éve és rögtön összehaverkodtam a helyi erővel. Fél éve voltam náluk egy egyszemélyes fellépés erejéig és nagyon örültem, hogy úgy alakult, hogy el tudunk menni zenekarral is.

Öten mentünk: Matyi (basszusgitár), Dani (dob), Máté (sofőr), én és most először volt külön turnémenedzserünk is, amit elég nevetséges így leírni, mert túl hivatalos ahhoz képest, hogy nagyon jó barátunk, Papp Laci (NVC / Selected Sounds) jött velünk intézni, kommunikálni minden olyasmit, ami nem konkrétan a zenéléssel kapcsolatos. Arra, hogy ez valójában mekkora segítség, a turné közben jöttem csak rá igazán.

Aki közvetlen közelemben, vagy velem dolgozik, tudja hogy igazi control freak, meg „majd én azt tudom” karakter vagyok, úgyhogy féltem kicsit ettől az öt naptól. Tudtam, hogy nem lehet úgy végigtolni, hogy mindenkinek osztogatom a feladatokat, ők meg szó nélkül végrehajtják. Így már az elejétől igyekeztem kussolni és nem eljátszani a főnököt, és ez tök jól működött végig, sőt konkrétan nem volt olyan helyzet, vagy kérdés, amiben nem közösen döntöttünk. Ennek azért örülök nagyon, mert az iamyank Live Band – tekintve, hogy a saját szólóprojektemből fejlődött ki – nem szokványos zenekar és emiatt egyenetlen volt a belső dinamika, de ez a turné nagyon szépen kisimított mindent.

INTERJÚ IAMYANKKEL TAVASZI BEMUTATKOZÓ LEMEZÉRŐL.

1. nap: Varsó:

Első nap hálózsákban, betonon

Első napra 11 órás utat terveztünk, úgyhogy egy kellemes 5:30-as kelés után 7-kor indultunk Pestről. Hibátlan felütés volt, hogy 7:10-kor már el tudtunk indulni, annyira pontosan érkezett mindenki.

Odafelé nagyjából alvás és nézelődés volt a program. Az út elég hosszú volt ahhoz, hogy fejben kiszakadjak az itthoni teendőkből és valami nyaralásszerű nyugalmi alaphelyzetbe kerüljek mire megérkezünk Varsóba. A fellépés helyszíne egy folyóparti, koktélozós-csillezős hely volt, kicsi, de tökjó színpaddal, alapból arrafelé lézengő közönséggel. A hangosítók kábé semennyit nem tudtak angolul, de ez sokkal kevesebb problémát okozott, mint elsőre gondoltam. Mindig van bennem egy félelem azzal kapcsolatban, hogy amit éppen játszunk, az passzol-e akkorra és oda, ahol éppen szól. Azt éreztem, hogy ide inkább valami default jazz kéne, nem ez a sötét merengés, de mivel kezdésre már besötétedett, elkezdett működni. A turné előtt erős social promót toltunk a városokra targetálva, úgyhogy minden helyszínen számítottunk olyan közönségre, aki célzottan ránk jön, ez be is jött, szépen látszott a közönségen, hogy ki az aki alapból ott lenne nélkülünk is, és ki az aki minket megnézni érkezett, ez eléggé megnyugtatott.

Visszatekintve, minden állomáson addig a pontig, amíg a koncertet le nem nyomtuk, zavarba ejtő fegyelemmel és terv szerint történt minden. Utána kezdtek kicsit rugalmasabbá válni a tervek, így történt ez rögtön az első este is. Koncert és bepakolás után levezető sörözésből persze hamar „menjünk be a városba” lett, Dani tesója elvitt egy tök jópofa helyre, de valójában azt csináltuk, amit itthon a Madáchon, az utcán álldogálva csináltunk volna.

Hajnali három felé eljött az indulás pillanata, amikor is a terv szerint jártunk el: hárman Dani tesójánál, ketten a szervező irodájában alszanak. Matyival bevállaltuk az irodát. Megérkezésünk után levezettek minket egy pincehelységbe, ahol egy teljesen elhagyatott szoba volt: kanapé, asztal, polc meg egy elektromos fűtőtest. A házigazda megkért, hogy segítsek kinyitni a kanapét, nem nagyon ment, mire: „Uh, úgy néz ki kicserélték a kanapét, mégsem kinyitható”. Erre csak azt mondtam nevetve, hogy mindegy, megoldjuk. Így aludtam első nap hálózsákban betonon.

2. nap: Poznan:

Minden zenésznek az a mennyország szerintem, ha azt érzi, hogy az a hangszer, amin játszik, úgy szólal meg, ahogy kell neki

Másnap reggel 11-re eljöttek értünk a többiek, reggeliztünk egy kiadósat és elindultunk Poznanba, ami a turné legfontosabb pontja volt számomra, tudtam, hogy lesz érdeklődés, ismertem a helyszínt, úgy éreztem, mintha hazaérkeznék. Sajnos a városban óriási dugó volt, úgyhogy kimaradt a turistáskodás, épphogy befutottunk két óra késéssel egy interjúra, házigazdához zuhanyozni, aztán soundcheck. Sötét, igazi UK hangulatú klub, durva basszusok, kevés fény, sok füst. Alig vártam az estét.

fotó: wlt.schmrz

Egykor kezdtünk, úgy éreztem, hogy minden működött, a csapat teljesen felszabadult. Minden zenésznek az a mennyország a színpadon szerintem, ha azt érzi, hogy az a hangszer, amin játszik, jó hangerővel, jó dinamikával megszólal, úgy ahogy kell neki. A szervező srác még a buli előtt pár nappal megkérdezte, lenne-e kedvem dj-zni vele a koncertünk után, úgyhogy összenyaláboltam néhány kiemelkedően nehéz és tuskó trapet amiket nagyon bírok, így gyors lepakolás után neki is álltunk. Hibátlan folytatása volt a koncertnek, jót buliztam, viszont erősen szétszakadt a csapat. Miután végeztünk, elindult a „Nem láttad Matyit?”, „Hol van a cin táska?”, „Most akkor kinél alszunk?”, „Várjatok a kocsinál”, „Gyere már pakolni”, „Ezt még megiszom” című kálvária. Ennek következményeképp nagyjából reggel fél hat volt, mire a szállásra értünk. Kettébontottuk a csapatot, én Mátéval kaptam egy kulcsot és egy címet, hogy oda menjünk aludni. Megtaláltuk, benyitottunk, két teljesen ismeretlen arc aludt ott, hely nem volt, a tulajt nem értük el. Így aludtam második nap a kábé 30 fokos buszban.

Eskü nem azért, hogy aztán ezt aztán felhasználjam a többiek ellen később.

De, kicsit azért mégis.

3. nap: Lodz:

A hangmérnök, aki Londonban a Ninja Tunes-nak is dolgozott, megunta és Lengyelország közepére költözött

A második nap tükrében a harmadik nap igen nehezen indult. Egy pincehelységben lévő kávézóba értünk, ahol egy szoba méretű tánctér és egy mosdó méretű színpad fogadott. A hangulatot a helyi hangosító mentette meg, aki – mint kiderült – Londonban tizenöt évig hangmérnökként dolgozott és többek között melózott a legendás Ninja Tunes kiadónak is. Aztán azért költözött Lengyelországba, mert szakmán belül kimaxolta már a lehetőségeket és meg akarta nézni, mi a helyzet máshol. Pontos, profi, türelmes arc volt, kihozta a maximumot a helyből, végül úgy hat embernek játszottunk, de valahogy semmilyen hatással nem volt ránk, ugyanúgy toltuk, mint bármikor máskor, ebből a szempontból szerencsés, hogy elmélyülős, befelé fordulós a műsor. Egy nemrég kiköltözött magyar sráccal és a barátnőjével benéztünk a városba, de túl sok erőnk nem volt, így már három körül (haha) hazamentünk. Végre hotel. Igaz, három csillag és igen szigorú környék, de legalább ágy.

4. nap: Bialystok:

Életem egyik legjobb közönségreakciója

Az utolsó naptól nem vártam sokat, mint kiderült, teljesen tévesen. Bialystok, nagyon északon, bár Facebookon volt feedback, de valahogy azt gondoltam, a helyieknek nem lesz annyira érdekes ez. A helyszín igazi filmbe illő volt, nagyon erős karakterrel, szinte sajnáltam hogy nem lesznek emberek, mondván, hogy vasárnap, este hétkor kezdés, kis település. Aztán egyszercsak elkezdtek megjelenni, szépen kikéregették a söröket, leüldögéltek a helyekre és vártak, végül egy egészen kellemes számú közönségnek adtuk az utolsó bulit. Miután két szám között a „Who speaks english?” kérdésemre semmilyen válasz nem jött, nyugodt lélekkel rövidítettem az átvezető szövegeket egy „Thank you!”-ra, de tapsoltak, örültek, érezték. Ez volt az első olyan koncertünk, ahol ültek az emberek és őszintén szólva eléggé bejött. Mindenképp csinálunk itthon is egy ülős koncertet. Búcsúképp megkaptam életem egyik legjobb feedbackjét: „Végig próbáltam koncentrálni technikára, a témákra amiket játszotok, mert nagyon érdekelt, de folyamatosan elvesztettem a fókuszt, mert elgondolkodtam. Aztán miután ezt észrevettem, elengedtem és csak hagytam, hogy vigyen”. Ez azért fontos nekem, mert pontosan ezt szeretném, hogy ez történjen a hallgatókkal, de igazából sosem hittem, hogy sikerül. A turnét nyilván koccintással kellett zárni. Pláne, hogy Máté a „mikor induljunk holnap?” kérdésemre azt válaszolta, hogy „mivel legalább 15 óra lesz az út, mindegy, így is úgy is kemény lesz”. A nagy ijedtségre megittuk a magunkét, majd egy kedves szocreál szállodában landoltunk, némi út közepén esés-kelés, telefon elhagyás, „tuti nem erre kell menni!” után. A hazaút valóban gyilkosra sikerült, délben indultunk, hajnali 2-re értünk Pestre.

Azt hittem, nem fogom élvezni, túl konformista vagyok ehhez, de óriásit tévedtem. Fizikailag nehéz, de mentálisan hihetetlenül frissítő volt egy jól működő csapat tagjaként végigtolni ezt az egészet. Magamban el-elmosolyodtam időnként, hogy milyen szerencsém van, hogy ilyen remek emberek csatlakoztak hozzám és mindenki beleteszi a magáét, hogy minden egyre jobb legyen. Úgy érzem, a zenekar életében ez a turné olyan volt, mint egy párkapcsolat életében az összeköltözés. Eddig is működött, de ez most már komoly.

iamyank

és egy megkapó video arról, hogy milyen is volt mindez - bónusz: a videóban elhangzó track szeptember 16-án jelenik meg, a Selected Sounds Label első válogatáslemezén, a Budapest Selecteden: 

A turnét és cikk megjelenését a Cseh Tamás Program keretében a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.