"Saját hang" - Gustave Tiger-interjú

A Gustave Tiger 2014 egyik legjobb albumával debütált, a május legvégén érkezett második lemez (Chaste And Mystic Tribadry) pedig még annál is jobb. A nyár eleji angliai turnéjáról hazaesett zenekar – The Moog ritmusszekciójából is ismert – két fő szerzőjével beszélgettünk.

- A Hammer Of Gods utáni Glow mellékprojektből nőtt ki a Gustave Tiger, de a Moog mellett mindig zenéltetek mást is, máshol. Miért volt és van erre szükségetek?

Szabó Csaba: Nagyon leegyszerűsítve: nekem úgy a tízes évek elejétől egyre kevésbé tetszettek az új lemezek, végül pedig  arra jutottam, hogy bosszankodás helyett csinálhatnék olyat is, ami nekem tetszik és hát így sikerült. Nagyon szeretem az új hullámot, a punkot, meg annak a korszaknak a neopszichedelikus zenéit, illetve úgy általában az egész időszakot a goth-tól a New Wave Of British Heavy Metalig. Meg persze a zajos gitárpopot, szóval leginkább valami ilyesmihez volt kedvem. Sok dalszerzői tapasztalatom nem volt előtte, meg annyira nem is érdekelt a dolognak ez a része, de azt hiszem, egészen jól belejöttem. Noha zenét hallgatni még mindig jobban szeretek valamelyest, mint zenét csinálni, azért egyre jobban szórakoztat a dolog.

Dorozsmai Gergő: Én azért már jóval a Moog előtt is zenéltem, szóval egyáltalán nem ahhoz képest határozom meg magam. A Hammer Of Gods első EP-je amúgy fél évvel a Moog első lemeze előtt jelent meg. A Moogban, bár írtam pár számot – ami dobosként nagy szó –, inkább a Tonyo határozta meg az irányvonalat, az ő elképzelései érvényesültek. Személy szerint az én ízlésem mindig – eleinte kissé, aztán minél inkább – másfele esett ettől. A Hammert 2005-ben kezdtük és Csabinak, Leidál Andrisnak és Mezőnek köszönhetően alapos kiképzést kaptam obskúrus zenékből, és bár a popzenei műveltségem messze nem ér fel az övékéhez, innentől azért a Moog/indie világ messze-messze nem volt elég. Hogy miért volt szükségem a zenélésre? Egyrészt mindig imádtam zenekarozni, főleg azért, mert azokat a zenéket tudtam játszani, amikért rajongtam, másrészt, mert gimiben menő volt zenekarban lenni, nyilván. Koncertezni meg kurva jó. Másrészt írni is szeretek, zenét, szöveget is (bár ez utóbbit kicsit kevésbé), saját zenéket már 12 éves korom óta írok, illetve rögzítek (akkor még Atarin, meg felvevős walkmenen kezdtem). Mindig vonzódtam az “elbaszott” megszólaláshoz, vagy hogy szebben mondjam, a kísérletezéshez, ez viszont szerintem a gimis Pink Floyd-rajongásból kinőtt Syd Barrett-rajongás eredménye (itt a szólólemezeire gondolok). Ha egy kedvenc előadót kell megneveznem, nekem ő az.


Ni CSAK, KÉSZÍTETT IS EGY SYD BARRETT-FELDOLGOZÁST A ZENEKAR!

- Punk persziflázsokkal indultatok, de hamar saját hangot alakítottatok ki a lenyúlt riffekkel a Gustave Tigernek. Hogyan zajlott ez a zenekari belső dinamika szerint?

Gergő: Nem lenyúlt riffekről van szó azért. Nem úgy megy az, hogy hallgatok valami menő lemezt, aztán „áhá, akkor ezt most leszedem.” Inkább folyamatosan hallgatom a lemezeket, aztán amikor leülök mondjuk gitározni, nyilván ezek hatása is érvényesül - ha éppen eszembe jut egy részlet és fel tudom valahol használni, akkor nem csinálok belőle problémát. A saját hangot lépésenként találtuk meg, az első nekem az Eutropius című volt, azaz, hogy Csabi fejhangon és latinul ráénekelt a fuzzpedálos ötösakkordokra. Innentől gyorsan születtek a hasonló számok, aztán érkezett Erika, vele alakult ki egy eredetibb, saját megszólalásunk. Marci és Dávid érkezésével aztán az élő produkció is meg tudja azt valósítani, amit a dalok írása közben elgondoltunk.

Csaba: Én mondjuk örömmel nyúlok le bármit, ami tetszik, meg általában csak akkor tudok számot írni, ha előtte sok zenét hallgattam. Lehet, hogy ez kicsit ilyen programszerűnek vagy furcsának tűnik, de nekem többnyire az a célom, hogy akár részleteiben, akár egészében emlékeztessen más zenekarokra a végeredmény. Aztán általában nyilván nem is azokra emlékeztet, amikre eredetileg gondoltam, vagy nem úgy. Hát nem tudom, lehet, hogy ezt nevezik saját hangnak.  

- A Rough Trade-válogatáson való szereplésnek volt valamilyen iparági hozadéka? Egyáltalán, mennyire tud egy magyar zenekar itthonról kapcsolatokat építeni? 

Gergő: Itthonról iszonyatosan nehezen. Pont a mostani angliai turné eredménye volt az is, hogy csomó új rajongót, más zenekarokból haverokat szereztünk, akikkel legközelebb már tudunk számolni – és ők is velünk. Ez csak személyesen működik, látni kell a zenekart élőben ehhez. De ugyanez érvényes Amerikára, az SXSW-re is, meg bármilyen külföldi turnéra. A Rough Trade-válogatást most éppen arra próbáljuk felhasználni, hogy külföldi újságmegjelenést szerezzünk a zenekarnak. Milliós szerződést azért nem kaptunk még emiatt. Más miatt se. Viszont az, hogy erre a lemezre felkerültünk, ugye eleve megtisztelő. 

Csaba: Nekem fogalmam sincs, hogy mit is kellene csinálni, semennyire nem értek ehhez. Néha szoktunk emaileket küldözgetni zenei újságoknak meg blogoknak, hébe-hóba válaszolnak is. Van egy haverunk Londonban, aki a Rough Trade-es megjelenést is intézte, ő most segít ebben-abban, ami tök jó, mert mi eléggé bénák vagyunk. 

- Milyen hatása van egy SXSW-fellépésnek?

Csaba: Láttuk a Damnedet! Amúgy szerintem fontos, hogy egy zenekar minél többet játsszon külföldön. Mármint úgy értem, hogy a zenekarnak fontos, nem a közjó szempontjából.

- Időközben trióból – három új taggal – kvintetté bővültetek. Meddig tágítható a Gustave Tiger-megszólalás? 

Gergő: A végtelenségig!

Csaba: A stúdióban elméletileg bármeddig, igazából ez csak pénz meg idő kérdése, a következő lemezen például szívesen kísérleteznék szintikkel, vagy tulajdonképpen akármivel, meg nekem amúgy is rokonszenves ez a Spiritualized-féle esztétika, hogy hatszáz zenész játszik két hangot tíz percen keresztül, és lesz belőle egy tök jó popszám. Élőben azért mondjuk más, ilyen utazó cirkuszt nem szívesen csinálnék a zenekarból, meg erre aztán végképp nincsen pénz. Bár a fúvósszekcióval – akiket leginkább a Guting Revue-ből lehet ismerni – már kétszer játszottunk élőben, és csodás élmény volt. De hát minimum a Know Your Product (The Saints-dal 1978-ból – a szerk.) óta tudott, hogy néhány jól elhelyezett fúvós csodát művel a legbutább rockszámmal is. Na, nem mintha bármi baj lenne egyébként a buta rockszámokkal, csak mondom.

- A nemrég megjelent második lemezen a fúvósok térnyerése és egy magyar nyelvű szöveg az újdonság, az új felálláson túl miben volt még más elkészíteni ezt a debütáláshoz képest?

Gergő: Főleg abban, hogy sokáig tartott. Egy évig demóztunk, aztán fél évig stúdióztunk, na nem minden nap, sok szünettel, de eddig tartott ezt elkészíteni. Elkészíteni nagyobb fáradság volt, de nagyobb élvezet is. Én ezeket jobb daloknak tartom, és sokkal nagyobb szerepet kapott az ének, talán ez a legnagyobb különbség.

Csaba: Szerintem ez az a fajta második lemez, ami majdnem ugyanolyan, mint az első, csak sokkal erősebbek rajta a számok, jobban szól és Erika még fantasztikusabban énekel. Tök ciki, de most nem jut eszembe jó párhuzam: nem Heaven Up Here (a második Echo & The Bunnymen – a szerk.), nem Music For Pleasure (a második Damned – a szerk.), hanem izé.

- Mik a mostani angliai koncertek legnagyobb tapasztalatai?

Gergő: Ez a legjobb zenekar, amiben valaha voltam! Mind a színpadon, mind civilben.

Csaba: Simán.


a Gustave Tiger második albuma:

interjú: Dömötör Endre
nyitó fotó: Molnár Alexandra Rusek