The Avalanches: Wildflower (Lemezkritika)

A visszatérő dal apropóján elmeséltük a sztorit, amit amúgy is ismer minden tisztességes zenerajongó: 16 év után itt a második Avalanches-lemez! Jobb-e mint vártuk? 

Kiadó: Modular / XL / Bertus

Megjelenés: 2016. július 8.

Stílus: plunderpop, kertipartipop

Kulcsdal: Because I’m Me

Ha rövidre akarjuk zárni: olyan, mint a Since I Left You, csak hangmintaerdő helyett hangszerekkel és sztárvendég-rengeteg közreműködőkkel adják elő. És kicsit gyengébb, persze. Mondjuk az nem, ahogyan kezdődik, hiszen a Because I’m Me című nyitódal ellentmondást nem tűrően masírozik be és tartalmaz mindent, ami miatt az első, előző – tizenhat éve megjelent – Avalanches-album az évszázad mesterművei közé soroltatik. A Camp Lo hiphopduó rappel benne, akik úgy hangzanak, mint a csúcson lévő Jay Z, a hangulat pedig olyan felhőtlen, mintha a legtökéletesebb nyaraláson hirtelen ráeszmélnénk, hogy mostantól ez lesz az életünk. Az ausztrál rockerekből és dj-kből a kilencvenes évek második felében létrejött Avalanches a nagyhatású DJ Shadow-album, a hangmintákból épített fenséges Endtroducing….. mintájára elkezdett zenéket összepasszítani és meg sem állt, ameddig a 2000-ben megjelent, hatvanperces bemutatkozó lemezen el nem helyezett egyes források szerint 3500 (!) sample-t. A lényegében tökéletes folyású album instant klasszikusként vonult be a poptörténetbe, kvázi folytathatatlan alkotásként.

Az időközben minimális életjeleket küldő brigád azért tisztességesen dolgozott a lehetetlenen, és ha innen nézzük, túlteljesítették a várakozásokat. (Ha kitörölhetetlenül a Since I Left You felől akarod megközelíteni, meg se hallgasd.) Amúgy olyan, mint egy random zenekar egészen jól elsült második albuma – csak ugye közben nem szokott tizenhat év, huss, elszaladni. Megvannak rajta az debüt karakteres jegyei és közben ügyesen másmilyenebb. Jelen esetben élőbb, a sokezer hangminta helyett dalonként csak 1-2-3 nagyon jól működő (már-már dolgozó) tűnik ki, a folyamatos kertiparti-fíling azonban változatlan és a lemez első fele kifejezetten élvezetes, itt-ott bravúros. Oké, én még a sznobok által gyűlölt calypsós-elektroswinges Frankie Sinatrán is nagyon jól szórakozom, a bohócrap klasszik, 1989-es Biz Markie-slágerét (Just A Friend) az említett főhőssel megidéző The Noisy Eater meg egyenesen vigyorgásra késztet. Az eztán induló „második oldal” néha már kicsit öncélúbb, mintha az ajánlottnál tovább maradtunk volna a napon és pszichedelikus lázálmot élnénk napszúrás miatt, ami persze szintén lehet elsőosztályú kaland, de biztosan vannak kellemetlen másodpercei (nekem például Mercury Rev-fanként is sok az énekesük, Donahue jelenléte). Ezzel együtt ez egy határozottan egyre javuló lemez, a több hallgatás csinosítgatja és persze jó pillanatot kell hozzá elkapni, de olyankor méltó folyatása az előzménynek.

8/10

Dömötör Endre

a lemez: