A Primavera Sound 2016 – beszámoló 25+1 koncertről

A Primavera fellépőnévsora minden évben gyilkol, de idén még a hullánkba is belelőtt egy tárat: Radiohead, PJ Harvey, Suede, Kamasi Washington, The Avalanches, Holly Herndon, Parquet Courts, Mudhoney, Black Lips: csak néhány azok közül, akikből egy másodpercet sem láttunk. De még is így jutott kéttucat buli, amelyek többségéért adott esetben (végtelen pénz, jobb cipő, nulla beton) bármikor visszamennénk. (nyitókép: Eric Pamies)

A Levitation fesztivált már korábban lemondták, a Rock am Ringbe villám csapott, így a Governors Ball második napja is ugrott és Todd Terjének sem sikerült átugrania időben Budapestre. A csapások között azonban a Primavera idén békésen zajlott le, aminek köszönhetően láthattunk 25+1 koncertet – ezek nagy részét pedig még sokáig fogjuk emlegetni. 

+1: Cass McCombs
Ez sajnos épp nem volt annyira jó, hogy ne csak úgy elsétáljunk előtte.

#25: Autolux
Az Autolux olyan, mint a shoegaze bekodeinezve, miközben a szomszéd WC-ből szól a Spiritualized. Miután ezt megállapítottam, odébb is álltam.

#24: Beirut
A sok üvöltözés, zaj és ritmus között kissé szokatlan volt a piaci hangulat, de Zach Condon karavánjának romantikus, szövevényes szerzeményei nem teljesítettek alul.

fotó: Eric Pamies

#23: Brian Wilson presents Pet Sounds
A Wouldn’t It Be Nice kezdetére megszaporáztam a lépteimet, mert személyesen is meg akartam győződni arról, hogy a Pet Sounds és a Beach Boys (ebben a formájában pláne) egy tévedés. Brian Wilson már csak dísz, ül és néz, valami sarlatán énekli azokat a részeket, amik nem nyögésből és mormogásból állnak, a körülötte sertepertélő múmiák pedig leginkább egy csiricsáré lagzira emlékeztetnek. A Surfin’ U.S.A.-re azért összeszedték magukat.

#22: Evian Christ
Evian Christ műsorát nehezen lehetett értelmezni: egyszerre volt elektrozúzda és fekabuli; felváltva szólt a t.A.T.u. és Rihanna, majd kezdődött egy bántóan indusztriális dara, és fordult át szó nélkül egy újabba úgy, hogy a színpadból pontosan semmit sem lehetett látni.

EGY MÁSIK KOLLÉGÁNK EGÉSZEN MÁSHOGY HALLOTTA EVIAN PRODUKCIÓJÁT EGY MÁSIK FESZTIVÁLON.

#21: Sheer Mag
A Sheer Mag kissé televisionösre vette a formát, élőben valahogy simább, kerekdedebb volt az egész; persze a tagbaszakadt énekesnő békabrekegése és az egész életművön végig vonuló kedélyesség változatlanul került elő.

#20: Beach Slang
A fesztivál gyönyörűségét jelentik az olyan koncertek, mint amit a Beach Slang nyújtott egy kanapénagyságú miniszínpadon. A hangzás a legrosszabb helyi emlékeimet ráncigálta elő, de a fiúk ügyesek voltak még ennek ellenére is. Bizonyíték erre, hogy Bob Mould is ott bámulta őket.  

#19: Wild Nothing
Szürke volt az ég, a levegő pedig párás és izzasztó, nem is lehetett volna jobb környezet egy Wild Nothing-koncerthez. Az ötfőssé lett zenekar nem bágyadt bele simogató melankóliájú szerzeményeibe, sőt, a lemezekhez képest jelentős energiával töltötte meg azokat. Nincs belőlük olyan sok, hogy este 6-nál később lépjenek fel, de olyan kevés se, hogy ezzel probléma legyen.

fotó: Eric Pamies

#18: Air
Az Air legutóbbi igazán jó lemeze is már több mint tíz éves, azóta pedig csak rossz slágereket és filmzenét csinál a csapat. A kor leginkább az arcokon üt át: biztos egzisztenciájú tesitanár és rossz bűnöző kéjenc szerepét viseli a két francia, akik műsorában néhol a tempó, néhol a hangulat bicsaklik meg, de amikor a végén ment a Kelly Watch The Stars, rájöttem, hogy nagy probléma azért nincs.

#17: Titus Andronicus
Galoppozik a jókedvű powerpop/poppunk/indie-kátrány, és a haverom sem érti, miért mondtam, hogy ez egy nehéz és időigényes valami, súlyos történelmi dátumokkal és irodalomkánoni referenciákkal. Miközben ez csak egy banda, ami darál és kiabál, ráadásul úgy, hogy én – aki szerint nehéz és időigényes – is jól éreztem magam.

fotó: Eric Pamies

#16: Moderat
Sacha Ring énekével inkább mintha valami R&B buliként kezdődne az egész, aztán hirtelen három kelenföldi erőmű nyomatékával indul be a móka, hidraulikus kalapácsként verve mindenkit a talajba.

#15: Beach House
Koncerten nagyon ritkán alszok el, és azt is csak akkor, amikor kifelé menet a puhaborítású VIP-be engednek be véletlen, miközben 12 óra fizikai igénybevétel után hajnali kettőkor kell meghallgatnom a legjobb altatódalokat író zenekart. Az évek során grandiózussá lett a produkció, a Silver Soul pedig még mindig tökéletes.

fotó: Eric Pamies

#14: Shellac
Az, hogy Royal Headache-ről kimész WC-re, és hallod, hogy a szomszéd színpadon mocorog a Shellac, majd három percre odaállsz beleszagolni a cinikus posztpunk bugyraiba, pontosan a lealacsonyító riffek mellé, az más fesztiválon ritkán történhet meg.

#13: The Last Shadow Puppets
A 60-as évek kamarazenéjétől inkább a szofisztipop irányba tolódó hangzás bársonyosan puhán kerül elő a Miracle Alignerrel. Ezek már nem anglia kölkei, hanem komoly, tekintéllyel bíró férfiak: én Turnerben már egy idősebb McCartney-t, Kane-ben pedig egy jelenlegi Noel Gallaghert fedeztem fel, de lehet, hogy túlgondolom. Mindenesetre négytagú vonóskísérettel és őrjítő mennyiségű sármmal érkeztek az urak, és ha megnézzük a fotókat a 2000-es évek közepének indie-hulláma és ma között, láthatjuk, milyen messze, messze jutottunk.

fotó: Eric Pamies

#12: Neon Indian
Négytagú zenekarral, fehér egyenruhában, szexi tigrisként ugrik Jacko és Prince gyermeke, hangja pedig a lila fényű színpadon foszlik szét. Alan Palomót négy éve láttam ugyanitt, és borzasztó volt, de a ritmust most jól hozza a csürhe és a produkció többi részére sem lehet rossz szó.

#11: Royal Headache
Aki azt hitte, a DMA’s a legprolibb ausztrál slágerzenekar, nem tévedett, de narancs-fehér csíkos, galláros pólóival a Royal Headache sem marad messze. Mintha a Parquet Courts játszana Weezert/Ramones-t/Buzzcocks-ot, olyan intenzitással söpört félre mindent a dallamos poppunk, és bár összművészetileg a banda nem nyújtott kimagasló teljesítményt, a műfajből a maximumot hozta ki.

#10: Tame Impala
A múltkorihoz képest sok újdonsággal nem szolgált az egyre profibb alakulat, bár Németországban konfettieső és jó húszperces áramszünet nem volt.

fotó: Eric Pamies

#9: Algiers
Amikor az Algiers-t hallgattam otthon, nem tudtam, hogy ébren vagyok, vagy egy rémálom kezdődött el a gospel-posztpunk és a Return To Cookie Mountain mentén, az egész pedig élőben még groteszkebb: Suicide-féle őselektronikára csavart Gang Of Four-szerű fémes gitárgyötrést a temetésre öltözött zenekar; a hangszert a földön hevertetve verték, a cinre vastag láncot kötöttek, ingerelték a feszültséget, aztán jól helybenhagyták. Elképesztő volt.

#8: US Girls
Tavalyi remek albuma után bőven lehetett várni a U. S. Girls fellépését, amit még akkor sem bántunk meg, ha az egész acapella produkció volt, melyben két autószerelő / űrhajós / katonatiszt overallban ácsorgó nő vájta belénk a kizsigerelt elektro-posztpunkot. Volt egy kis flegmáskodás-vicceskedés, majd egy anticorporate szózat, illetve egy 15 másodpercekre feltűnő, cowboykalapos pasi is, akinek a közreműködésén kívül az egész zene kazettáról ment.

A 2015-ÖS PRIMAVERÁN A RIDE-NAK IS FEL TUDTUNK TENNI EGY NAGYON FONTOS KÉRDÉST!

#7: Car Seat Headrest
Ha a Car Seat Headrest egy tinidráma-sorozat pilotja lenne, azonnal támogatnám a Kickstarter-kampányát, a tökéletesen tizenötéves forma Will Toledo olyan átélhetővé teszi a kamasz kilátástalanságot. A műsorára szép kis tömeg gyűlt össze, a zenekar pedig ügyesen teljesített a vizsgán: volt korai Mudhoney-idézés, hulladékká csiszolt gitár és Paranoid Android-átköltés is, ja és a Drunk Drivers, amire minden hálószoba stadionná változik.

#6: Explosions In The Sky
Az EITS koncertjénél eleve fura, ahogy emberek ringatóznak olyan zenére, ami hosszú, nyűgös, nincs benne ének, és alapból átszellemültséget és rugalmasságot igényel. Pedig működik ez: az epikus kameraállások és a jelentőségteljes, isteni mozdulatok furán patetikussá tették az egészet, ami pillanatokban olyan volt, mintha a Led Zep zenésítené meg a világvégét.

fotó: Dani Canto

#5: Chairlift
A Chairlift kissé ritmusorientáltabban szól élőben, ami nem jelenti azt, hogy a Moth vagy a Something remek dalai ne működnének, sőt, Caroline Polachek törékeny hattyúhangja és a lefojtott R&B-alap csodás elegyet alkot. Sehol annyi hamis közönségéneket nem hallottam, mint az Amanaemonesia és az I Belong In Your Arms közben, de a kvartetté nőtt zenekar kristálytisztán hozta a szintet, amit a karaoke sem rontott el.

#4: Savages
A Sisters Of Mercy és a Sleater-Kinney szintéziséből kilépő basszusok mázsás zsákokat vágnak hozzám, a dob pedig elefántszerűen tapos el, miközben Jenny Beth úgy gesztikulál, mint Pusha T. Az egész párducként vetődött ide-oda; volt egyszerre szigorú és kötetlen; és darált le, akár egy mozdony.

fotó: Eric Pamies

#3: Deerhunter
Bradford Cox aszott Krokodil Dundee-ként élvezi a dolgot, meséli, hogy életének több legjobb pillanata is a fesztiválhoz kötődik, és ha a Deerhunter teljesítménye nagyban függ az énekes kedvétől, akkor itt biztos jó kedve volt: egy Robert Plant hajú szintis-szaxofonossal és egy feka másoddobossal kiegészülve a lemeznél is dúsabbra sikerült kimérni a hangzást, ami felhőszerű szintifátylak és a csengő-zúgó gitár fúziójával volt pont tökéletes. Talán a Dream Captain nem hozta a Monomania köszörűhangzását, de hát Agoraphobia, Helicopter, ne vicceljünk, bámulatos volt.

#2: Dinosaur Jr.
A Radioheadet kellett lemészárolni J. Mascis-ék miatt, de megérte: a színpadon csak hárman voltak, mégis úgy toporzékolt minden, mint egy hadihajó. A szólók visítottak, a refrének páncélt repesztettek, Barlow dühösen pakolta a basszusalapot, Murph pedig szanaszét robbantott mindent. Ha lett volna rajtam egy jó fedora, Franciaországit süvítette volna a zsivaj.

fotó: Eric Pamies

#1: LCD Soundsystem
Erre mit lehet mondani? Ha Pat Mahoney ül egy színpadon, nagy gond már nem lehet, hát még, ha hat másik laboráns kísérletezik a műszerek között. A borzasztó nagy szakértelemben és összhangban pedig volt egy olyan érzés, hogy ez egyszeri, hogy ilyen tényleg csak most van, és ha máshova mennek, ott tuti nem lenne ennyire precíz és motivált, nem úgy ejtené ki ritmusra, hogy Gil Scott-Heron. Közben meg biztos, hogy minden állomáson ugyanilyen, ugyanilyen tökéletes, és ettől még jobb az egész.

Judák Bence
fotók: Primaverasound.es

fotó: Cecilia Diaz Betz