Titus Andronicus: The Most Lamentable Tragedy (lemezkritika)

A Titus Andronicus másodszor adott ki konceptlemezt (ezúttal ráadásul 29 számos, 93 perceset), aminek végighallgatása olyan elkötelezettséget kíván, amit nem mindenki tud teljesíteni. Persze semmi elitista nincs benne, a bipoláris zavar metaforájaként működő lemez, ha csak egy jó punkrockalbumot várunk, csalódás, ha annak vesszük ami, akkor meg nagyon is erős élmény lehet.

Kiadó: Merge Records

Megjelenés: 2015. július 27.

Stílus: punkrock, heartland rock

Kulcsdal: More Perfect Union

Huh. Amikor önálló dalok és változatos playlistek jelentik a főcsapást a zenefogyasztási szokásokban, és már egy átlagos nagylemeznek sincs sok esélye, akkor egy 29 számos, 93 perces albumnak mennyi a létjogosultsága? A Titus Andronicus negyedik lemeze azonban nem lehetne rövidebb – akinek nincs rá ideje, aki nem tud elmerülni benne, ne is próbálkozzon vele. Ja, nehezítés még, hogy konceptlemez: punkrockopera. Na, ez végképp szörnyen hangzik, nekem a Green Day-próbálkozás (American Idiot) is sok volt, minden profizmusa ellenére (a Fucked Up-féle David Comes To Life meg minden szimpatikussága mellett is túlcicomázott). Szóval elkötelezettség kell, hogy belevágjunk, de ezt legalább megelőlegezi a zenekar eddigi munkássága.

A Patrick Stickles köré szerveződő, tagságában sokszor változó New Jersey-i zenekar 2008-as zseniális debütálásán (The Airing Of Grievances) lofi volt és vad, a két évvel későbbi – az amerikai polgárháború témái köré konceptkeretet szövő – folytatáson (The Monitor) pedig a dalok már valahol a Pogues/Bruce Springsteen/Hüsker Dü háromszögében fogantak, meglepő váltásokkal és megnyerő előadással (a lemezt a Recorder is beválasztotta az év tíz legjobbja közé). A 2012-es harmadik lemez (Local Business) kétségtelen visszalépés egyszerűbb szerkezetű dalaival, de Stickles már 2013-ban bejelentette ezt a monumentális kiadványt, volt mire várni hát. Hogy konkrétan mire? Egy olyan dalfüzérre, aminek narratívájában a bipoláris zavar, a mániás depresszió jelenik meg. A felénél egypercnyi csenddel megszakított The Most Lamentable Tragedy egy mélyen depressziós srác története, aki nem teljesen érti, mitől olyan letört, majd megjelenik a doppelgängere, akinek útmutatásával rájön, hogy az erő, aminek segítségével hatalmas dolgok véghezvitelére képes, pontosan ugyanaz, ami az önpusztítást is vezérli. Az egész lemez lényegében filozofikus kérdések sora: a fájdalmasabb, de nagyobb jutalmakkal, ugyanakkor következményekkel is járó út a helyes vagy a középső ösvény – szól a végső. A mániás depresszió hullámzása alapján megszólaló, többnyire azért lendületes punkszámokból álló lemez természetesen erősen önéletrajzi, de Stickles alaposan tanulmányozott vonatkozó filozófiai, pszichológiai műveket is Nietzche-től a bipoláris zavar és a kreativitás kapcsolatáig bezáróan. Mindez szép és jó, de vajon működik-e dupla lemezként? Működik, ha türelemmel közelítjük meg – a lemezt több, akár hosszan is elemző negatív kritika kifelejti, hogy az elmesélni kívánt történethez szükséges ennyi dal (a szövegek követésekor válik nyilvánvalóvá, hogy rövidítésekkel csonkulna az egész). Nyilván nem annak szól a lemez, aki csak szeretne néhány ötletes punkdalt meghallgatni. Hatása úgy teljes, ha másfél órára végigüljük - tényleg nincs rá jobb szó - ezt az utazást. Kiszállni belőle – megtöri a varázst. Kibírni a nehézkesebb perceket is (végigélni a történetet) – felemelő jutalom a vége.

9/10

Dömötör Endre

a lemez: 

a The Magic Morning című rövidfilm a lemezhez (annak 6 dalához a The Magic Morningtól a Dimed Outig): 

ez pedig a Fatal Flaw klipje: