Múlt éjjel - Öt év után ismét Londonban koncertezett a Strokes

A New York-i The Strokes öt év kihagyás után tért vissza Londonba, és egy fenomenális koncerttel bizonyította, hogy miért is ők a kétezres évek egyik legmeghatározóbb zenekara. A British Summer Time-ot 2013 óta szervezik meg a városközpontban elhelyezkedő Hyde Park-ban, ahol idén többek közt a Blur, a The Who és Taylor Swift is a főfellépőként koncertezett. A helyszín ugyan teljesen fesztiválszerű, mégsem lehet bérletet vásárolni az összes napra egyben, hanem külön kell a napijegyeket beszerezni, amik fellépőtől függően változó árban vannak, átlagosan 60-70 font körüli összegbe kerülnek.

Mivel több színpadon is zajlanak a koncertek, ezért sajnos nem tudtam minden egyes, izgalmasnak ígérkező koncertre eljutni, de szerencsére így is jó pár remek, a Recorder által is kedvelt zenekart láttam a nap folyamán. Legelőször a Future Islands-et, akik a Great Oak nagyszínpadon (konkrétan két hatalmas mű tölgyfa állt a színpad két oldalán) játszottak, hozva a szokásos formájukat. Samuel T. Herringet továbbra is az egyik legjobb frontembernek tartom, de ezt hamarosan a Szigeten is megtapasztalhatjuk. Következő állomás a Summer Stage volt, ahol a nagylemezzel éppen nemrég debütált Gengahr lépett fel, véleményem szerint még nagy jövő áll a zenekar előtt, hiszen pszichedelikus beütésű indiepopjuk remekül szól. Ezután pár szám erejéig a friss „Év Legjobb Lemeze” Grammy-díjas Beck foglalta el a főszínpadot (mint bemelegítő előadó!!!). Sosem voltam nagy rajongója, de meg kell hagyni, élőben nagyon jól szóltak a dalai. Már lassan közeledett az idő, hogy elfoglaljuk ismerőseimmel a megfelelő helyet a nap főattrakciójához, azonban még előtte elugrottunk megnézni a Temples-t is egy kis időre, meg is érte, hiszen egy-két szám után új szerzeményekkel is jelentkeztek, így „váróssá” tették a valószínűleg jövőre érkező második lemezüket.

A STROKES-SZTORIT ITT VETTÜK ÁT.

Negyed óra késéssel ugyan, de pontban kilenckor megjelent a színpadon a londoni indierock-rajongók nagykedvenc ötöse, és minden tökölés nélkül, egyből belecsaptak a kétezres évtizedet nagymértékben meghatározó lemezük legelső felvételébe, az Is This Itbe. Ezután a végül 18 számos programban mind az eddigi öt lemezükről elhangzottak dalok, természetesen a legtöbb az elsőről – új számot azonban sajnos nem hallhattak a rajongók.

A New York-iakon igencsak látszott, hogy bőven harmincas éveik közepén járnak, főleg Julian Casablancason, aki lassan egy leharcolt 'punk Pete Doherty-vé' kezd átalakulni, köszönhetően a pink és kék hajmelírozásnak és főleg az elmúlt évek alatt elfogyasztott alkohol és drog mennyiségnek. Hiába, az utóbbi időszakban eltávolodtak egymástól a zenekar tagjai, mindenki már a saját szólóprojektjére fókuszál és ez a színpadon is meglátszott. Amíg Julian kész Mad Max a JC + The Voidz turnéja miatt, addig például Albert Hammond full piros szettben játszott (új lemeze már a hónap végén meg is jelenik), mégis öröm volt újra egy színpadon látni őket. Ami igazán különleges volt, hogy ellenben korábbi headliner koncert élményeimmel, itt nagyon minimalista volt a színpaddizájn, semmiféle vetítés, vászon vagy különleges reflektorok nem voltak a színpadon, csakis a jól megszokott alapvető megvilágítások.

Az előző két, Comedown Machine és Angels című lemezeikről csak két-két számot hoztak magukkal, amit én egy picit sajnáltam, mivel a többséggel ellentétben nagyon is élveztem utóbbi munkáikat: mertek egy kicsit változtatni és elektropoppal fűszerezni korábbi klasszikus rock’n’roll-hangzásukat. Természetesen a legnagyobb ovációt első két lemezük slágerei nyerték el, úgymint a Someday, a Heart In A Cage vagy az örök indie-partisláger, a Last Nite.

Casablancas folyamatosan beszélt a közönséghez a számok között, legjobb megszólalásai közé tartozott, amikor kommentelte, hogy a moshpit elöl tiszta 90-es évek feeling, míg utólag is kellemes karácsonyi ünnepeket kívánt az elmúlt öt év után. A hangulata alapján nagyon is élvezte a koncertet, és tisztességesen, szinte már alázatosan is megköszönte, hogy elfáradtak a rajongók a Hyde Parkba. Stílusosan a New York City Cops alatt igazi rendőr sziréna fények árasztották el a színpadot, majd levonultak a színpadról.

A STROKES LEGUTÓBBI VISSZATÉRÉSE OKÁN NEW YORK ZENEI ÉLETÉNEK ÁLLANDÓ MEGÚJULÁSÁRÓL ÍRTUNK.

Sajnos hiába játszottak remekül, a hangosítás, mint minden más londoni fesztiválon kegyetlenül halk, szóval a slágereknél vagy menekülni kellett a hangosan éneklő rajongóktól, hogy halljuk Casablancas hangját vagy nagyon erősen koncentrálni, hogy egyáltalán énekel-e. A ráadásban igazi slágercsokorral fejezték be a másfélórás koncertet, pontosabban a Juicebox, You Only Live Once és Take It Or Leave It hármassal. Mondani sem kell, örök emlék marad számomra, hogy végre láthattam élőben azt a zenekart, ami miatt indie-lázban égett a világ tíz évvel ezelőtt, már csak egy hosszú séta várt ránk a parkon keresztül, miközben még mindig azt énekeltük, hogy „Last night she said...”.

Csonka Mátyás

A koncert dallistája:

Is This It
Barely Legal
Welcome to Japan
You Talk Way Too Much
Someday
Heart in a Cage
Hard to Explain
Vision of Division
Last Nite
Reptilia
Machu Picchu
Automatic Stop
Under Cover of Darkness
One Way Trigger
New York City Cops

Juicebox
You Only Live Once
Take It or Leave It

és így nézett ki a koncert: