Albumpremier! Dope Calypso: Banzai! Banzai! Banzai!

Múlt héten egy fantasztikus albumelőzetes EP-vel harangoztuk be a Dope Calypso új nagylemezét, amely alig nyolc hónappal követi a bemutatkozó - és a Recorder kedvenc 2014-es lemezei közé is bekerülő - Farewell To The Fairy, Goodbye To The Ghostot és amelynek Banzai! Banzai! Banzai! a címe. Ja, és amelyen a basszusgitármentes garázspunk trió még erősebb, összefogottabb, ellenállhatatlanabb és fülbemászóbb zenét játszik.

A Banzai! című felvezető EP bemutatásakor Sarkadi Miklós énekes-gitáros már elárulta, hogy ezúttal nemcsak a lemezanyag utazott ki Olaszországba egy keverésre, hanem az egész zenekar is (azaz rajta kívül Kelemen László gitáros és Bakó Balázs dobos), hiszen eleve ott, Bresciában, Bruno Barcellaval az ő TUP stúdiójában vették fel az egészet. A Launching Gagarin kiadó gondozásában megjelenő Banzai! Banzai! Banzai! elkészítéséről tehát most a frontember folytatja a sztorizást - cliffhanger után: „Szóval milyen is Olaszországban egy garázsstúdióban felvenni egy lemezt? Nem rossz móka. Mivel a TUP stúdióban kizárólag garázspoppal, és olasz szoft garázsrockkal, meg egyéb 60’as évekbeli cuccokkal foglalkoznak, a felvétel során a felesleges technikai kommunikáció gyakorlatilag a nullára csökkent, magyarán nem kellett egyetlen elvárást sem közölni egyik oldalnak sem, mind a zenekar, mind a hangmérnök/producer tette a dolgát.

Mivel az éjszakáid és a nappalaid is a stúdióban töltöd egy rakás hangszer között, jobb híján zenélsz éjjel-nappal, szóval senkit nem lepsz meg olyan különösen, mikor közlöd, szeretnél próbaképpen tubán eljátszani egy részt, vagy megkérdezed, merre vannak a kongák. Mivel teljesen világos milyen műfajról is beszélünk, és annak milyen megszólalási kritériumai vannak, és mivel a stúdió saját dobján lett feldobolva a lemez, ráadásul a hangmérnök maga is elég jó dobos (enyhén szólva), így a szokásos dobmikrofonozási hercehurca, ami időben és pénzben is elég fájdalmas tud lenni - különösen, amikor mondjuk két hónappal a felvétel után, a keverésnél kiderül, hogy sajnos teljesen használhatatlan a pergőhang, mert annyi lábcin jön belőle - szóval ez a hercehurca gyakorlatilag nullára csökkent, a minimum 6-7 órás folyamatot sikerült kb. egy óra alatt lezavarni.

MAGYARRADARUNKON ÍGY NÉZ KI A DOPE CALYPSO.

Érdekes módon a technikai részletek voltak a legkevésbé sokkolóak - természetesen nagyon profi felvételi lánc volt, mondjuk ilyet látott az ember itthon is, de inkább az volt lenyűgöző, amilyen gyorsan, és tudatosan, félresiklások nélkül folyt a munka. (Apró példa: ha keverésnél valami nagyobb térre vágyik az ember, akkor nem azt kellett mondani, hogy kéne egy hall vagy plate reverb ennyi-megennyi millisecundum lecsengéssel, ööö, nem ilyen finom, nekem DRASZTIKUS reverb kell, tudod, mintha a hippikorszakban lennénk. De, de működni fog, bízz bennem. Nem, még drasztikusabb. No, nem ilyen, ez nagyon … ööö … drasztikus. Áhá, ez fura sajnos, mondjuk drasztikusnak drasztikus, de inkább fura, mint drasztikus, valahogy nem zenei. Ja, hogy én mondtam, igen, de tudod nem ilyenre gondoltam, igen, bocsánat, ok, hagyjuk a fenébe. Hanem azt, hogy: „I need some 70’s shit here”. „Done”. „Cool I need a HUGE one”. „Done”. „Jeezus, that sounds great”.)

Egyébként furcsa módon egyszer sem lett éreztetve el a felvételek alatt, hogy ti csak egy lófasz kis magyar zenekar vagytok, én meg Bruno, aki végigturnézta többször is az USA-t élvonalbeli zenekarokkal, és aki személyesen ismer elég sok általad legendának tartott zenészt, többeknek pár turnén dobolt is, ja és persze mellesleg "a bátyám Olaszország egyik legmenőbb promótere". Egy szó mint száz, jó érzés volt megtapasztalni, milyen is az, ha valami tényleg működik, és milyen az, ha egy felvétel nem megugrandó akadályok, és hangzásbeli kompromisszumok végtelen folyamata, hanem egy flott kis kiruccanás.

És ugye most kéne a cliffhangert folytatni, hát hogy a csudába lett ilyen popos ez a lemez?

Nem igazán kedvelek idegenekkel egy légtérben aludni, különösen férfiakkal nem (mivel egy tucat nővel soha nem aludtam együtt, abban nem vagyok olyan biztos, hogy nem tudnám elviselni huzamosabb ideig) - inkább hajnali 4 körül minden reggel kikászálódtam az ágyból, átcsoszogtam a stúdióba, és gondolom a felettünk lakó bevándorlók határtalan örömére önfeledten zongorázgatni kezdtem. Fél óra 10 C fok alatti zongorázás után az ember nem egy wunderkid, főleg, ha amúgy fingja nincs az egészről, így jobb híján elvonul olvasni. A hozott könyv persze nagyon nem tud lekötni, mégis csak egy felvételnek kéne zajlania, így marad a minden stúdió elválaszthatatlan részét képező szakirodalom, és zenei magazinok. A hangmérnöki szakirodalom roppant izgalmas olvasmány zenész szemmel, főleg ugye olaszul (Mixa le tracce della tua canzone, és társai), így maradnak a zenei magazinok.

Pech. Tele van minden angol magazinokkal, sehol egy Replacements, Wipers, Big Star, Devo, semmi Amerika, semmi igazán érdekes cikk. Minden csupa tha LA’s, Stone Roses, Jesus And Mary Chain, azok a nyavalyás Gallagherék, meg persze Beatles. Kedvenc Beatles-lemezek, Beatles-lemezek, amiket istentelenül szarok, de azért imádjuk őket, mert angolok vagyunk, lemezek, amik akár Beatles-lemezek is lehetnének, mert pont olyan izgalmasak, mint egy gyarmati krikettmeccs, csupa ilyesmi. Van Isten, végre egy Beach Boys-különszám!  A kötelező körökön kívül (Beach Boys-számok, amiket szeretünk, Beach Boys-számok, amiket a Beach Boys szeret) egy Brian Wilson-nagyinterjú, no, végre valami érdekes. Brian Wilson meg is említi Phil Spector „pocket symphony” elmélete mennyire hatással volt rá, hát akkor most rám ne legyen hatással? Az elmélet ugye annyi, hogy minden dal egy apró szimfónia, ízléstelenül túlhangszerelve, túlvokálozva, és túlproducálva, mint egy zenében megtestesül gőgös barokk templom. Hű, hát ez most nagyon elkapott mindenkit, persze ezzel lőttek is a pankoskodásnak, természetesen módjával, mivel négynapnyi stúdióidőnk van egy nagylemezre, nem két hónapunk a Good Vibrationsre. Ettől persze pont a torz gitároktól vettük el a helyet, maradt is nagyjából minden tiszta, meg hát olyan üdítő, amilyen végül is lett. Nem utolsósorban nagyon hálásak vagyunk a Launching Gagarin kiadónak, amiért gondozták a megjelenést.”

Mindehhez a dobos, Bali még ennyit tesz hozzá: „Számomra az volt a legnagyobb meglepetés, hogy míg az olaszok nem mint a precizitás és a pontosság etalonjai vannak számon tartva, ez épp ellenkezőnek bizonyult. Elég sok felvételen vettem már részt kishazánkban, de mindig mindennel van valami... és mindig a komolytalankodás megy (tisztelet a maroknyi kivételnek). Mindennap fél 10-kor indult a munka (ekkor Miklós már 21 órája ébren volt) és Bruno valóban megjelent mindennap negyed 9-kor, az analóg pult 7 éve nem volt kikapcsolva, de minden mást bekapcsolt és rituálisan elment inni egy espresso-t, majd 2 perccel fél előtt összecsapta a tenyerét, hogy na akkor nyomás, csináljuk. Nagyon jó atmoszférát teremtett és jó volt egy profi producerrel együtt dolgozni. A felvételek egyidőben és egy teremben folytak, mindent egyszerre, 2-3 take-ből rögzítettünk. Bruno alapelve az volt, hogy ne a tökéletességre törekedjünk, hanem az érzés legyen meg, elég szigorú volt mind a hangszerválasztásnál, mind a felvételek során, de ez sosem árt egy ilyen semmirekellő kis trió esetében mint mi...”

a Banzai! Banzai! Banzai! című második album lemezbemutató koncertje május 27-én lesz a Terrible Ted és a német The Picturebooks társaságában az A38-on, Facebook-eseményoldal

és íme, a bizonyos értelemben Brian Wilson/Phil Spector hatású, orgonákat is bevető, elragadó és persze egészen fantasztikusan szóló Banzai! Banzai! Banzai! (a dalok teljes végighallgatásához Deezer-account szükséges, ami egy egyszerű, ingyenes regisztrációval, akár Facebook-csatlakozással létrehozható): 

lemezborító: Elekes Áron

a Dope Calypso Facebook-oldala