A fantom rádió balladái – Mark Lanegan-koncertbeszámoló

Hétfőn, február 23-án második alkalommal látogatott Magyarországra Mark Lanegan és zenekara, akik ismét az A38-on adtak koncertet. A Washington állambeli, hol stoner, hol blues rock, hol grunge jelzővel illetett zenét játszó Lanegan semmi meglepetést nem hozott a 2012-es budapesti koncerthez képest, de azért a nemrég az ötvenet betöltő énekes bariton hangját mindig jó hallani élőben.

Stílusban két hasonló előzenekar (a multiinstrumentalista Duke Garwood és a The Faye Dunaways) után pontban 21:30-kor Lanegan és aktuális turnégitárosa mindenféle felvezetés vagy előjel nélkül felsétáltak a színpadra és két lírai dallal nyitották a koncertet. Ezt követően megjelent a teljes zenekar és belevágtak a koncert hangosabb részébe. „Dark Mark” persze ismét hozta a dalok között teljesen szótlan, szokásosan távolságtartó és magányos főszereplőt, de több, mint 30 év színpadi jelenlét után nem is várhatunk mást. A koncert a hangossá váltás után nem tartogatott semmilyen meglepetést, precízen kimért 90 perces szettet kaptunk, amelybe elég sok dal belefért, ugyanis se kommunikáció, sem egyéb üresjárat nem volt.

A teltházas esemény résztvevői többnyire nagy átéléssel, de csendes álldogálással fogadták a lassú és borús dalokat, ami persze nem meglepő: a színpadon lényegében semmi nem történt a zenélésen kívül. Ez ugyan nem biztos, hogy baj, bár egy ilyen szinten inaktív előadást én személy szerint ülve jobban élveztem volna. Felidézve az első A38-as koncertjüket, mint ha ott dinamikusabb lett volna az előadás. Az akkori gitáros látványos előadásmódja nagyon megmaradt bennem, ehhez képest a mostani zenész nagyon visszafogott volt egész este, ahogy a zenekar többi tagja is.

A passzív színpadképet tovább erősítették a nagyon puritán színpadi fények: egy beállítással végigjátszották a koncertet, amely annyira minimalista volt, amennyire az csak lehetséges. Persze a koncepcióba ez is illett, de a fotósok dolgát eléggé megnehezítette a sötétség, főleg Lanegan arcát volt nehéz lefényképezni, mármint vaku nélkül. Ezt azért fontos kihangsúlyozni, ugyanis az énekes nem igazán preferálja, ha az arcába vakuznak (van egyáltalán valaki, aki szereti?), persze egyesek így is megtették ezt. Most szerencséjük volt, legutóbb ezért beszólás járt, most kivételesen csendes tűrés volt.

A rövid ráadás után csak kaptunk egy „Thank you and goodbye”-t, de itt tényleg vége volt. A gitáros még készített egy fotót az összegyűltekről, majd elmondta, ami egyébként alaposan ki is volt plakátozva: Mark Lanegan dedikál az este további részében. Milyen furcsa ellentmondás, hogy míg a közönséggel való kommunikáció nem az erőssége, addig 15 perc pihenő után képes volt nem kevés emberrel egyesével kezet fogni, lemezeket dedikálni és csevegni. Lehet, hogy pont ettől olyan szerethető karakter ő.

beszámoló és fotók: Reszegi László

MARK LANEGAN-INTERJÚNK 2012-BŐL, AMIKOR KOMBÁJNVEZETÉSRŐL IS BESZÉLGETTÜNK VELE.

I Am The Wolf a hétfői koncertől, amely az új album egyetlen olyan dala, amelynek az előzenekarként is jelen lévő Duke Garwood volt a társszerzője: 

Floor Of The Ocean a hétfői koncertről, szintén a 2014-es Phantom Radio lemezről: