Sallangmentes rock’n’roll – Courtney Barnett-koncert Hamburgban

Egyszer Bob Dylan szürreális képzettársításait, máskor Alex Turner fanyar és életszagú történeteit megidéző szövegek, Pavement-szerű slacker-himnuszok, feszes indierock és fülbemászó, naiv refrének – ráadásul kiváló dalokba csomagolva. Nagyjából így jellemezhetnénk Courtney Barnett 2013-as debütalbumát, a The Double EP: A Split Of Two Peast című kiadványt. Hamburgban néztük meg, ahogyan – az előzetesen olvasottaknak megfelelően – az ausztrál énekes-dalszerző produkciója maximálisra csavarja a rock’n’roll-o-métert.

Barnett több fronton is tolja a melbourne-i indie-színtér szekerét: már az első szám (David) előtt is azt javasolja a jelenlévőknek, hogy hallgassanak több ausztrál zenét, a kiadója is (Milk! Records) főleg a helyi tehetségekkel foglalkozik, és bár az első „igazi” albuma elvileg csak idén jön ki (a debütanyag lényegében egy 2012-es és egy 2013-as EP, egybecsomagolva), már most mindene megvan ahhoz, hogy ő legyen a jelenlegi huszonéves generáció – legalább – Liz Phairje. A nagy előképek listájához még odacsaphatjuk Stephen Malkmust vagy PJ Harveyt, de Courtney dalai szerencsére túlmutatnak a hatásokból összeragasztott mozaikoknál: mind élőben, mind lemezen jól áll neki a befelé űrhajózós melankólia (Are You Looking After Yourself?) és a lendületes rock’n’roll (Scotty Says) is.

A helyszín, és az előzenekar is tökéletes választás volt: a Reeperbahn határán álló Molotow Exil a hamburgi fiatalok kedvenc klubja, a sör olcsó, a hangosítás tökéletes, a hangulat fesztelen, a Money For Rope pedig úgy robban be, mintha a The Subways gyorsítókon élő kistestvére lenne. Két dobos, telefonkagylóba éneklő szintetizátoros, karatézó basszusgitáros, plusz egy énekes, aki inkább a tömegben kiabálja rekedtre magát a színpad helyett, a koncert végén pedig még egy szaxofonszólót is megereszt, mielőtt a nadrágjába tömködné az ominózus hangszert. Érezhetően a színpadon él a banda, nem a próbateremben: a dalok néha kicsit szétesnek, de amikor nem, akkor is nehéz fél percnél tovább emlékezni rájuk. Hangulatteremtésből viszont ötös.

Courtney Barnett ennek a performansznak a nyomába sem ért, de nem is baj: ő és két zenésztársa csak felsétáltak a színpadra és mindenfajta hűhó nélkül lenyomtak egy tök jó rockkoncertet. Sütött róluk, hogy remekül érzik magukat, egy amatőr Guitar Hero-tanonc lelkességével lóbálták össze-vissza a gitárjukat, az albumos verzióhoz képest kicsit felpörgették a számokat és ez mindenkinek jó volt így. Ha egy-egy lassabb dal (Canned Tomatoes (Whole) például) meg is akasztotta a hangulatot, ha néha egy-egy részeg ember fel is mászott a színpadra, nem számított – a záró Avant Gardener/History Eraser dalpárra már mindenki egymásba karolva ugrált és énekelt, ahogy azt az igazán jó rockkoncerteken illik. A visszatapsolás után Courtney eljátszott még egy egyszálgitáros, bluesos számot, elvileg már az új lemezről, rövid thank you, Hamburg, majd ismét a szelektorok veszik át a hangfalakat.

Kicsit olyan volt az este, mint White Fence két évvel ezelőtti fellépése az A38-on: egy sallangmentes, energikus rock’n’roll-koncert, se több, se kevesebb. Nem fog minden nap eszünkbe jutni, de amikor igen, akkor rögtön elkezdjük majd böngészni Barnett turnénaptárját.

Kollár Bálint
(a fotók nem a tárgyalt koncerten készültek)

Barnett első albumkiadványa: 

Barnett élőben a seattle-i KEXP rádió szervezésében, 45 percen át: 

az Avant Gardener videója: