2015 első jelentős hete a zeneiparban a mostani, de persze még ez is csak azt jelenti, hogy kezd ébredezni a szakma. A heti lemezmegjelenések között azonban már akad jelentős: az Animal Collective-ből ismert Panda Bear szólóban is nagyhatású előadó, friss albuma erős lett, de ez igaz néhány, a jövő héten érkező kiadványra is. Megjelenés előtt hallgatható a Belle And Sebastian hosszú szünet utáni új nagylemeze és a még hosszabb hiátusból visszatérő Sleater-Kinney remekműve. Itt az első igazi 2015-ös albumhallgató!
Kezdjük Panda Bearrrel, hiszen az ő új albuma, a Panda Bear Meets The Grim Reaper ma hivatalosan is megjelent. Noah Lennox, azaz Panda Bear nemcsak az Animal Collective egyik kulcstagja (a fő dalszerző ugye Avey Tare), de a társaság szólóban legtermékenyebb alkotója is. Még az Animal Collective előtt, 1998-ban adta ki első, cím nélküli - technós, ambientes, elektroakusztikus, még kiforratlan - lemezét, amit 2004-ben követett a Young Prayer, apja halála előtt, neki írt experimentális folkos anyag, azt pedig a szólóban is nagy elismertséget meghozó, gyakran az évtized legjobb lemezei közé sorolt 2007-s Person Pitch. Lennox eddigi utolsó Panda Bear-albuma a 2011-es, némileg visszafogottabb sikerű, gitárcentrikusabb Tomboy volt, az idei visszatérését pedig már 2014-ben megalapozta a Mr. Noah című EP-vel, amiről a címadó szám átvándorolt erre a friss lemezre is. A Panda Bear Meets The Grim Reaper az eddigi legfelszabadultabb, legjátékosabb az életműben. Ezúttal is az előző albumnál már bevált ex-Spacemen 3-s Sonic Boom volt a producertárs, zenésztárs (sőt két dalban szerző is), ám a gitárok helyett most a dub, a kilencvenes évek eleji hiphop volt a központi inspiráció. Könnyen fülbemászó, klasszikusan "Panda Bear-es" anyag, néhány kifejezetten szép pillanattal. A lemezhez kapcsolódó izgalmas animációs oldalra is érdemes rákattani.
a Boys Latinhoz készült animációs kisfilm:
és a tavalyi Mr. Noah EP-ről is ismert címadó dal klipje:
A Belle And Sebastian 1996 óta fokozatosan vállt az indiepop egyik vezető zenekarává, úgy, hogy folyamatos változás mellett is megőrizte egyedi hangját. Eleinte sűrűn, a kétezres évek elejétől viszont kifejezetten ritkán (sőt egyre ritkábban) adnak ki új nagylemezt, így a várakozás is mindig egyre nagyobb azokkal kapcsolatban. Ezeknek a várakozásoknak talán először a legutóbbi stúdióalbum, a 2010-es Write About Love idején nem tudott megfelelni a zenekar, így a mostani album akár vízválasztó is lehetne, de a Girls In Peacetime Want To Dance szerencsére ismét jó formában mutatja a skót szextettet. Ugyan az előző lemez óta eltelt közel öt évben volt két válogatáskiadványa is a társaságnak, na és persze a frontember, Stuart Murdoch írt és rendezett egy filmet God Help The Girl címmel, aminek az alapját azonos című 2009-es projektje szállította és amiből 2014 őszén is megjelent filmzenelemez. Ám a normál B&S-sorlemez az, amire igazából mindenki várt és Ben H. Allen produceri közreműködésével felvett album a zenekar legváltozatosabb, legoldottabb hangvételű anyaga lett a 2003-as Dear Catastrophe Waitress óta (talán nem véletlen, hogy annak is egy popstruktúrákban is járatos producere volt Trevor Horn személyében). Új hangzásokkal való kísérletezés is jellemzi, akadnak itt egészen szintipopos/diszkós dalok, de a hangulatában és tempójában is változatos lemez amúgy is hozza azt, amit egy jó Belle-kiadványtól elvárhatunk.
A lemezt az NPR oldalán lehet végighallgatni.
a beharangozó The Prty Line klipje:
és a Nobody's Empire videója:
A Sleater-Kinney talán legerősebb, legegységesebb lemezével zárta addigi karrierjét 2005-ben, a The Woods című albumot követően jelentette be az együttes, hogy határozatlan ideig szünetelteti működését. Az 1994-től aktív női trió kulcsszereplő volt a kilencvenes évek feminista Riot Grrrl-mozgalmában, 1996 óta állandó felállással működtek és adtak ki összesen hét, többnyire fenomenális nagylemezt, majd zárták a művészi csúcson. Legalábbis sokáig ezt lehetett hinni, de hallva az új lemezt, milyen jó, hogy nem így történt. A szünet alatt is volt persze zenei aktivitás: a Quasi alapítójaként, az 1993 óta aktív formációból is ismerős Janet Weiss dobos a feloszlás után beszállt Stephen Malkmus zenekarába, a Jicksbe, de dolgozott Conor Obersttel (Bright Eyes) és a Shins-zel is. Corin Tucker énekes-gitáros 2010-ben adta ki első szólólemezét (1000 Years), igaz a The Corin Tucker Band név alatt, amit 2012-ben követett a második (Kill My Blues). Carrie Brownstein gitáros-énekes 2011-ben jelentkezett új zenekarával, a Wild Flaggel (amiben Weiss dobolt), az egy remek lemezt megért formációval főképp logisztikai problémák voltak, hiszen Brownstein időközben a Portlandia című szkeccssorozat alkotó-főszereplőjeként futott be másik szép karriert. A trió egy 2013-as Pearl Jam-koncert meglepetésvendégekent állt ismét egy színpadon, a néhány hónapja kijött válogatás box-set pedig már címével - Start Together - is elárulta, hogy lesz folytatás, na meg szerepelt a dobozban egy friss kislemez is (Bury Our Friends), ami már ezt az új, No Cities To Love című albumot harangozta be. Mintha el sem telt volna tíz év, a Sleater-Kinney ismét egy bivalyerős, szuper albummal jelentkezett!
A lemezt az NPR oldalán lehet végighallgatni.
a Bury Our Friends klipje, amelyet Miranda July író-művész-filmrendező készített:
Ha már így belejöttünk ne álljunk meg itt, Mark Ronson is meghallgathatóvá tette Uptown Funk című, garantált siker slágerlemezét, amin Bruno Mars és Stevie Wonder kaliberű szupersztárok mellett például a Tame Impala frontembere is közreműködik három dalban. A Guardianon lehet streamelni, plusz van hozzá részletes dalról-dalra kommentár is. Itt hallható.
