Bármikor előmászhat a kegyetlen állat – Xiu Xiu-koncert a GMK-ban

Sokadjára jött Magyarországra a Jamie Stewart vezette avantgárd popban utazó Xiu Xiu, most éppen Angel Guts: Red Classroom című lemezük bemutatójának ürügyén. Feltartóztathatatlan energia, elszabadult indulatok, pusztító düh: Édes Istenem, még mindig utáljuk magunkat.

A Xiu Xiu az a zenekar, amiről valahogy mindig lecsúszok, a legutóbbi budapesti koncertjükig képtelen voltam ugyanabban az időben, ugyanabban a városban tartózkodni, ahol ők. Pedig jó lenne egy másik koncertjük összehasonlítási alapnak, mert van olyan, amiről azt mondják zseniális, és a másik véglet is gyakori. A GMK-s fellépésre inkább azt mondanám, hogy zseniális, de könnyen előfordulhat, hogy csak a rajongásom szól belőlem.

JAMIE STEWART FRONTEMBERT A KONCERT ELŐTT KÉRDEZTÜK KEDVENC LEMEZEIRŐL.

Jamie Stewart körül folyamatosan cserélődnek a tagok, de a 2010-es Dear God, I Hate Myself óta stabilan Angela Seo a duó másik fele. Az említett lemeztől kezdve poposabb, befogadhatóbb irányt vett a zenéjük, de az idei Angel Guts: Red Classroom az egész Xiu Xiu-diszkográfia legelvetemültebb darabja lett. Ugyanolyan nyers, sötét, és agresszív, mint a Suicide első lemeze volt, a stúdiótechnika- és az eszközök fejlődésének köszönhetően pedig annál is durvábban szól. Ezt turnéztatják most, nem is nagyon játszottak más lemezről számokat, és élőben még elementárisabb a produkció, mint felvételen.

A számok túlnyomó többsége ugyanazokból az elemekből épül fel: disszonáns elektronikus zaj, cinek és elektromos dobok cséplése izomból, és éneknek véletlenül sem nevezhető vokalizálás, a suttogástól a sikításig tartó skálán. Fülnek kellemes dallamok, barátságos ritmusok esetleg tévedésből keveredhettek volna a számokba. Mindketten a legegyszerűbb dolgokat csinálják, úgy is mondhatnám, hogy a zenélés minimumát, viszont olyan ösztönösen, olyan erővel, és olyan átéléssel, hogy megkérdőjelezhetetlen az eredmény.

Stewart úgy préseli ki magából a hangokat, hogy nem lehet tudni, mi lesz belőlük, a sercegő, sipító statikus zaj is teljességgel formátlan; minden azt az érzést kelti, mintha valami éppen születőben lenne, ugyan kaotikus és felfoghatatlan, de ott történik az orrunk előtt, és ettől átélhető. A számok az értő megformáltságon innen, de az artikulálatlanságon már túl vannak. Ezen a Xiu Xiu-koncerten az ember legtitkosabb, legkiszámíthatatlanabb, legvadabb oldalát lehetett nézegetni és hallgatni: tehetetlenség, öngyűlölet, rettegés, vágyakozás, szenvedély, harag szabályozatlanul tör elő a számokból. Gondolta bárki is, hogy zenei oka van annak, hogy rábasz valamelyikük egy hatalmasat a dobverőjével valamire? Én csak a szabadjára engedett indulatot láttam benne, ugyanígy sújthat le egy megzavarodott gyilkos kalapáccsal áldozata koponyájára.

A lemez inspirációja, apropója – hogy Stewarték Los Angeles egyik bűnözéssel terhelt gettójába költöztek – szinte mindegy, az is lényegtelennek tűnt, hogy hatásosabb-e a többi számnál a Stupid In The Dark, vagy táncolhatóbb-e a mutánsdiszkós Black Dick, mindegy volt, hogy éppen a sláger I Luv The Valley Oh-val zártak. Egyedül az a nyugtalanító érzés lett egyre erősebb a koncert előrehaladtával, hogy mennyire törékeny a rend és a kiszámíthatóság látszata, mert bárkiből, bármikor előmászhat a kegyetlen állat.

Kálmán Attila

(a nyitókép nem Budapesten készült)