Az Adore eheti hatkorongos újrakiadásával lezárult az a reissue-füzér, amellyel a Smashing Pumpkins vitt virágot annak az együttesnek a sírjára, ami három kiváló stúdióalbummal tette hozzá a maga részét a 90-es évek kirakósához, és ami rengeteg hiszti, makacskodás és karriergyilkolás előtt még saját maga volt. Ha eddig nem hallgattad agyon a Cherub Rock és a 17 között elnyúló daláradatot, esetleg nem merészkedtél az életmű Bullet With Butterfly Wingsen túli részén, majd most. Siamese Dream, Mellon Collie And Infinite Sadness és Adore analízis egy füst alatt.
A kopasz autokrata; a rémisztően feminin japán-amerikai; a törékeny szőke és a vadállat heroinista. A Smashing Pumpkins tagjaiban külön is volt annyi karakter, hogy megjelenésüktől ledermedjen az ember, bizarrságukban pedig zeneileg is összeeresztettek annyi komponenst, hogy még a mainstream csúcsára is képesek legyenek felkapaszkodni. Hardrock, metál, shoegaze és dreampop; barokk hatások, goth-elektró, sószóró, valamint ollócsattogás folyt egybe a banda működésének legjobb periódusa alatt, mely során gátszakadásszerű kreativitással izzadt ki magából minimum négyórányi szerzeményt a kortárs rock verhetetlenjei és az X generáció szószólói között. Hiába ért véget a grunge Kurt Cobain padlásán és hiába nyújtott az amcsi lofi egy élhetőbb alternatívát a híg közízlés mellé, a Pumpkins akkor is ott volt a 90-es évek korformáló együttesei között, ha autentikus pozíciója mellé fogyaszthatóság is társult; és ha Billy Corgan az elmúlt esztendőkben igyekezett példázni azt, hogy az épelméjűség és ő már nagyon rég külön utakon járnak.
A Smashing Pumpkinst lehet azért nem szeretni, mert Stephen Malkmusnak sem volt a kedvence, vagy, mert három év alatt több pénzt keresett, mint amennyit Lou Barlow egész életében fog. Azonban a csapat csúcsműveivel kapcsolatban érdemes félretenni az elitizmust - ’93 és ’98 között ugyanis elsőrangú stratégaként kényszerítette térdre a világot az underground szélárnyékából előtörve, bevéve a kereskedelmi listákat, majd megpihenve a kései kísérletezés és a kellemetlen botox takarásában. A formáció karrierje így ijesztően idomul ahhoz a képhez, amit az esszenciális rockpályaként képzelhetünk el, következetesen tagolt és változó időszakokkal; magabiztosan csúcsosodó, majd óriásit zuhanó művészi görbével; egymással civakodó tagokkal és a hagyatékot kisajátító, önelégült vezetővel. A bandában ugyanannyi volt a Nirvana, mint a Pink Floyd, Billy Corgan frontember egyszerre akart Kevin Shields és Brian Wilson is lenni; az imázsilag és zeneileg ezerszínű produkció pedig ezzel a megbocsátható megalomániával lavírozott az alternatív és a fősodor határán, egy csodás lemeztrilógiával bolyongva a harangos balladák és a vámpír-szintipop végletei között.
A SMASHING PUMPKINST IS ELHELYEZTÜK A 90-ES ÉVEK DEPRESSZIÓS ZENEKARAI KÖZÖTT.
A zenekar életművére kétségtelenül ráfér a csonkolás, a félig főtt debütáló Gish-t (1991), a szétfoszló, ezredfordulós Machina I-II-t (2000) és a 2006-os összeállás utáni anyagokat mellőzve viszont egy szép és összefüggő karrierszeletet kapunk, aminek első igazán fajsúlyos mozzanata; vagyis a pillanat, amikor valami nagyon klassz ígéretét lehetett sejteni, az 1993-as Siamese Dreammel jött el. A társaság az évtized két úttörő megszólalású lemeze, a Nevermind (Butch Vig) és a Loveless (Alan Moulder) producereinek, valamint az énekes önmarcangoló, fékezhetetlen dalainak kiaknázásával pont oda döfött, ahova kell: a progrockos, fullasztó album egyetlen gigantikus tömbként gázolja el az embert; míg a pokolgép erejű dobok, a betonfalszerű gitárfüggöny és Corgan elképesztően képlékeny hangja olyan érzést nyújt, mint amikor egy többemeletes épület dől rád egymás után legalább ötször. A visszaszorított dallamosság és a nyers miliő miatt a későbbi lekerekített alt-slágerek persze még hiányoznak, azonban kellően mélyre ásva szépen kibontakozik a kép; puha altatódalok és vad őrjöngések egyaránt megtalálhatóak; a nyitás adrenalin hulláma vagy a Geek USA könyörtelensége pedig olyan gyilkos impulzussal, olyan dühvel tarol, hogy sokszor azon gondolkozom, egy az egyben ez néha már sok. Ha nem lenne a gyönyörű Disarm vagy a pompásan megkomponált Soma, egy ültében nehezebb lenne elviselni a lemezt, viszont az is igaz, hogy pont a J. Mascis-féle gitárszólok és a klausztrofób darálás adta meg a Pumpkins önálló aromáját, illetve juttatta oda a zenekart, ahová mindig is tendált. A mainstream bumm látótávolságába.
Nem alakult ki egyértelmű konszenzus a Siamese és a soron következő robusztus duplalemez, a Mellon Collie & The Infinite Sadness közötti relációjelről, pedig annyira nem nagy dilemma ez: szinte nincs olyan számba vehető terület, amiben a ’95-ös opusz ne élvezne előnyt a korábbi albummal szemben; egyedül talán undergroundságban; az eredendően fogyasztóellenes alt-elvekkel való azonosulásban bukik el. Azonban emlékezzünk csak az elitizmusra, meg egyébként is; abba, hogy a színpadias zongoraintró után csak még színpadiasabb kamarapop következik; vagy, hogy a kétórás munkába a keretes szerkezettől a tizenperces számokig mindent belesűrítettek, még akkor is rosszul esik belerúgni, ha Michael Bay nyilván egy undorító rendező. Az Smashing ugyanis úgy fürdött a tekintélyes nagyravágyásban, hogy mindezt értelmezhetetlenül sok kiváló dalban adta tudtunkra, a kompakt zeitgeistok és a gyönyörű bölcsőszámok; a nyafogó kismalacból perverz őrültté csavarodó frontember és a minden addiginál gazdagabb, már-már stílusidegen hangszerelés szolgál annyi kifogástalan pillanattal, hogy a Mellon Collie ne csak a Pumpkins, de a 90-es évek szimbolikus kultúrkincse is legyen. A 1979 klipje; az érzés, amikor a Zero szólója egyszerűen behabarja az agyad, vagy hogy Corgan a Here Is No Why második refrénjében a lelkét kiénekli, is elég a tartós kötődésre, pedig még nem is beszéltünk a termés maradék 97%-áról, vagy gondolkoztunk el azon, milyen szerkesztő elvet tartottak mérvadónak, ha a Pennies vagy a Rotten Apples csak kislemez B-oldalakra fértek fel. Manapság kicsit elszomorító, hogy a jó odabaszós gitárzene valahogy kihalt, és akik szeretik a Rentalst meg a Teenage Fanclubot, biztos nem örülnek, hogy a mainstream rock ma a Black Keys-/Kings Of Leon-féle pajta-blues desztillálását jelenti. Na, a Collie ennek a nosztalgiának a tökéletes megtestesítése, amikor a grunge aszkézise után egy pillanatra visszatért a 70-es esztendők méretigénye és egy olyan nagyszabású munkában összpontosult, ami talán még kiterjedtebb jelentőséggel bír a Windows 95-imádó modern fiatalság számára, és amelyen az együttes önértékelése, a jelenlegi helyzettel ellentétben, maximális harmóniában volt képességeivel.
Az álom azonban nem tartott örökké: Jimmy Chamberlain dobos ugyan sikeresen visszatért ’96-os heroin túladagolásból, ám a banda turnébillentyűse, Jonathan Melvoin nem volt ilyen szerencsés, ez pedig a dobos távozásával és a csapat szemléletének alapvető felfrissítésével járt. Már az aktuális Batman filmhez írt remek single (The End Is The Beginning Is The End) vagy az Eye kislemez is élesen jelezte a művészi eltolódást, azonban a vérátömlesztett, érezhetően elkomorodott Pumpkins a néhol megosztó, azonban egyértelműen dicsérendő 1998-as Adore-ban fedte fel magát. Ha a dalokat nézzük, sok különbség nincs; a gyengéd, víziószerű szerzemények talán túlsúlyba kerültek, azonban az összhatás az érzelemközpont ugyanarra a fájdalmas és felszabadító pontjára tapintott, mint előzőleg. Az innováció így a megszólalásban keresendő, ami a mesterséges ritmusszekció és a szintiadalékok hozzáadásával jött elő egy alapvetően zord, mégis szívmelengető goth/alterrock/elektróval, amihez a banda megjelenése is idomult: Corgan Nosferatu-fázisát taposta épp, James Iha gitáros frizurájából kivesztek a világos melírok, D'arcy Wretzky basszusgitáros pedig pont úgy nézett ki, mint egy gyászoló feleség. Ám még ha hármasban kissé eltévelyedettnek is tűntek, minőség szempontjából biztosan nem. Elegáns, ébenfekete színével; Corgan lágyan ringató vokáljaival és kissé drámai/rezignált világnézetével az Adore ugyanis egy üdvözlendő tónust hozott az összképbe, ami a kifejező, és még ma sem avíttas elektronika miatt bár rengeteg buktatót rejt, ám amit csapat leleményesen integrált az imázsába, ezzel együtt sajnálatos búcsút intve saját méltóságának is.
Az évtized végére ugyanis a formáció árnyéka lett önmagának, azóta pedig még annál is kevesebb: ha meghallgatjuk a kétes hitelű reunió után kiadott lemezeit, Corgan erőtlen nyafogása; illetve az, hogy a csapat pont úgy szól, mint az Evanescence, egyértelműen elárulja, hova süllyedt az egész. A házsártos és büszke énekes ma már kizárólag 128 dalszámú ciklusokban gondolkozik és szúfi mesterekről hadovál, így az, hogy a következő lemezen Tommy Lee fog dobolni, már szinte magától értetődő. A baj ott kezdődik, hogy mindehhez a nevet is kisajátította, pedig olyan szép lett volna: a Pumpkins életmű 1989 és 2000 között zajló, a Chicagói Metro klubban kezdődő, majd ott véget is érő karrierje ugyanis teljes szélességében közrefogja a 90-es éveket, egy olyan középrésszel imponálva, ami alapján a csapat nem egy olyan fojtogatós önkielégítésnek tűnik, amit az egész szomszédság lát; hanem egy precíz, tehetséges és megállíthatatlan rockbandának, amely jóval több volt annál a nullánál, mint ami Corgan mellkasáról nézett vissza ránk.
Judák Bence
az 1993-as év egyik kulcsslágere, a Today:
és az 1995-ös lemezről való 1979 szuper videója:
a Siamese Dream teljes egészében:
a Mellon Collie And Infinite Sadness teljes egészében:
az Adore teljes egészében:
