Zártszelvény és fűrészpor – Michael Jackson két mesterműve

2014.06.28. 14:24, rerecorder

Michael Jackson története a popzene egyik tragikus históriája, ami legalább olyan színpadias, mint a műfaj maga: az énekes a szétgürcölt gyerekkortól egészen a gazdag felnőttévekig a legnagyobb magasságokat is bejárta, hogy aztán a kapzsi ügyvédek, egy torz test és egy tönkrement élet mély gödrébe zuhanjon. Halálának ezen a héten esedékes ötödik évfordulója alkalmával azonban helyénvalóbb nem az utolsó esztendők zavarodott remetéjével, hanem azzal a bombasztikus dalszerző-énekessel foglalkozunk, aki az 1979-es Off The Wall és az 1982-es Thriller előadójaként huszonöt éves kora előtt letett két olyan nagylemezt, amelyekre előadók ezrei néznek útmutatóként, és amik percek alatt képesek forráspontig hevíteni a hangulatot – bárhol is legyen az ember.

A világon vannak dolgok, amik nem szorulnak magyarázatra, Michael Jackson szórakoztatóiparban betöltött fejedelmi pozíciója, a személye és munkássága felé irányuló áhítat, valamint a képességeiből kiolvasható eltulajdoníthatatlan nagyszerűség pedig ezek közé tartoznak. Egyértelmű, hogy csak nagyon kevesen, nagyon kevés ideig bírtak Jackóénál nagyobb hatalommal a popzenében, és ha a kereskedelmi sikerek, a művészi színvonal, illetve a közéletre való befolyás hányadosát nézzük, világos, hogy a koszlott indianai Garyből induló srácból a haldokló anyatermészet megmentőjévé váló szupersztár abszolutizmusát csak szűk féltucat ember tudta (a síron innen és azon túl is) megszorongatni. De talán még Elvis vagy a Beatles megmozdulásait sem követte akkora figyelem; se nem volt jellemző rájuk akkora nyilvános expozíció; vagy az, hogy évtizedeken keresztül a nagycsoportosoktól a nyugdíjasokig mindenkinek legyen fogalma arról, ki az a hófehér arcú bohóc, aki a vakuknak mosolyog, a színfalak mögött azonban megállás nélkül sír.

Jacko életébe talán mindenkiénél jobban berágta magát a hírnév, és bár kívülről úgy tűnt, mindene megvan, népszerűsége sajnos egyenes arányban torzította a nyilvánosság előtt érlelt személyiségét. A kiterjedt családi művészvéna ugyanis már korán felfedte magát a rigorózus, sokgyermekes melós apa Joe Jackson számára, aki potenciális menekülő útvonalat látott a fiai tehetségében a kékgalléros életmód elől, emiatt pedig körülbelül iskola helyett is próbákra kellett járnia a csemetéknek, akik közül a sokáig legfiatalabbnak számító Michael volt a produkció csillaga. Ám a sok rabszolgamunka meghozta a gyümölcsét: a többfős cirkusz először helyi, majd regionális attrakció lett, sorra nyerte a tehetségkutatókat, egyre nagyobb és nagyobb színpadokon játszott, míg végül egy kiemelkedő New York-i esemény jelent meg a láthatáron, amire a srácok annyit gyakoroltak, hogy lassan már a világvégétől is kevésbé tartottak, mint a leszerepeléstől. Ekkor azonban hazajött az apjuk: „Nem megyünk New Yorkba” – jelentette ki. „Miért?” – kérdezték. „Mert most beszéltem Berry Gordyval a Motowntól. Behívott titeket egy meghallgatásra.”

JACKO ÉS STEVIE WONDER PÁRHUZAMOS KARRIERTÖRTÉNETE.

Innen jelentősen felgyorsultak az események – Diana Ross örök barátsága, a Los Angelesbe való költözés, valamint persze a meteoritszerű feltörekvés mind nagy környezetváltozást hozott a famíliának, és a család idővel bele is szokott a csillogásba. Michael azonban többet akart, méghozzá egyedül: noha már jelent meg szólólemeze korábban, azokat legalább annyira lehet komolyan venni, mint droghasználatát és a bőrfakítását tagadó állításokat; elő-előbukó képességei és céltudatos hozzáállása pedig végül nem csak azt mutatta meg, hogy mankók nélkül is talpra tud állni, hanem azt is, hogy már a földtől is igencsak elrugaszkodott. A vele gyümölcsöző kapcsolatot folytató Quincy Jones producer segítségével elkészített, 1979-es Off The Wall ugyanis nem csupán az énekes első fajsúlyos önálló munkája lett, hanem egy máig húszmilliós példányszámban elkelt meglepetés is, amely bebizonyította azt, amire nagyon kevesen számítottak: hogy egy huszonegy éves srác képes lehet ennyi sziporkát és vibrációt összpontosítani egy törékeny fekete testbe, ami fölött úgy vakít a diszkógömb, mint az a pár fehér zokni, ami a cipője és a nadrágszára közül lógott ki.

A koronggal kapcsolatban nehéz elragadtatás nélkül beszélni, de talán nem is szükséges. Mesteri; a színtiszta szórakoztatást doktorok szintjén űző; az elunhatatlan diszkó komponenseket (cérnavékony gitár, rúdnyi basszus, pehelysúlyú dobok) briliáns dalokba gyömöszölő Off The Wall ugyanis pillanatok alatt átveszi az irányítást a hallgató mozgásközpontja és emberszerű viselkedése fölött – Jackson kölykös, mégis kimunkált énekstílusa; a ritmussal reflexszerűen együtt rugózó ízületek; az arcba csapódó víz frissességével bíró fúvósok és a még a Thrillernél is jobban zombitáncolható etapok összeterelése Michael legfelszabadultabb és legkövetkezetesebb stúdióalbumát eredményezte. Amely talán sokak szemében alulmarad későbbi anyagaival szemben – azonban mind a Thriller, mind pedig a Bad túl sokat akart. Előbbi kissé egyenetlen, utóbbi pedig túl korszerű lett. Az Off The Wallon viszont az a makulátlan motiváció hallatszik, az a természetes és reális bizonyítási vágy, amit az ekkora bűvkörrel és edzett tehetséggel bíró fiúnak kötelessége is volt a közjóra javára fordítani, és ami a táncparkettet plafonig égető, az egész házat zártszelvényekbe és fűrészporba döntő művön úgy sikerült, ahogy kell.

A ’79-es anyag sikerével Jacko elég teret nyert ahhoz, hogy önállóan is szabadon mozoghasson, ám még két dolgot be szeretett volna mutatni a közönségnek. Egyrészt azt, hogy a korábbiaknál is kevesebb szüksége van az alkalmanként még mindig együtt fellépő Jackson-családra, másrészt pedig azt, hogy nincs nála nagyobb popsztár a világon. Ha mindössze a tömegkulturális ereklyék szintjén mozgó 1982-es Thriller album számadatait nézzük (kilenc dalból hét kislemez, három kolosszális sláger, felfoghatatlan mennyiségű eladott példány) láthatjuk, hogy olyan közel állt a cél eléréséhez, amennyire se előtte, se utána senki: az idegőrlően perfekcionista munka, a rengeteg önemésztés és éjszakába nyúló stúdióidő alatt összeszerkesztett végtermék pedig olyan fullasztó magasságokba repítette Michaelt, ahol a tehetségnél és a vehemens szorgalomnál már csak a pénz a nagyobb úr. A korong sikerének ugyanis (a kreativitás mellett, persze) biztos nem tett rosszat az a néhányszázezer dollár sem, amit a lemezkiadó fizetett ki a kiadvány rádiós lefedettségének garantálására.

Azonban akár kicsit bűzlött a korrupciótól, akár nagyon; az, hogy egyetlen élő ember sem tudja megmondani, hogy pontosan hány milliót adtak el belőle (egy biztos a világ összes lemeze közül messze ebből a legtöbbet), nyilván nem fordulhatott volna elő, ha a Thriller maga nem lenne egyedülálló, kimagasló anyag. Modernebb, haladóbb szellemiségű, mint elődje; az addigra divatjamúlt diszkó hangulatot innovatívabb elektronikára cserélte, viszont még így is elég levegőt engedett a legfőbb erényeknek, így Michael hangjának és a lendületes, popos arculatnak is. Szerencsére maga Jacko is hangsúlyosabb szerzői szerepet kap az eddigiekhez képest, így még inkább sajátjának érezhetjük a kiadványt, amely három központi slágerének, az azokhoz elkészült formabontó klipek társaságában, világszintű kultuszt sikerült kivívnia. Mégis, a zsenialitása alapján nemzetközi tudományos konferenciákért és UNESCO-világörökségi bizottságért kiáltó Thriller-Billie Jean-Beat It hármasfogat pont saját önálló élete miatt kicsit kibillenti az egyensúlyt, a korong maradéka pedig erényei ellenére sem tud felérni a húzódalok magasságához, ezért is sántít kicsit az összhatás. Így pedig igaz, hogy a Thrilleren hallható az pár szerzemény, amely Jackson tényleg eszményi, legyőzhetetlen formáját hozta, azonban egy összefüggő munkaként találhatunk jobbat a művész repertoárjában. Mindazonáltal a lemez az, ami: Justin Timberlake kilencparancsolata, a rádióbarát popzene mennybemenetele, a fekete előadók előtt az MTV ajtaját megnyitó anyag és a bizonyíték, hogy ha a tehetség elegendő szorgalommal (és szerencsével) párosul, akkor a lehetőségek tényleg határtalanok.

Michael a 90-es évek elejére (a ’87-es Bad szintén gigantikus – bár kisebb – robbanásával megtámogatva) olyan híres lett, hogy úgy tűnt, bármit megtehet – a probléma pedig ott kezdődött, hogy ő ezt el is hitte.
Elnagyolt egójának ekkor már csak olaj volt a tűzre az azóta koholtnak nyilvánított pedofil vádak megjelenése és saját tündöklésének elhalványulása is, a millennium után pedig Jackson így már nem az volt, aki annak idején: gyerekét többemeletes magasságból lógatta, a perek miatt tönkrement anyagilag, és már hosszú évek óta nem jelent meg új kiadványa. A világon gyakorlatilag mindenki rajta röhögött akár fura affektálásai, akár a földre potyogó orra, akár a riadt prostituáltra emlékeztető rendőrségi fotója jutott róla eszébe. A legszomorúbb az egészben pedig nem csak az, hogy pont akkor adták be neki a nagy adag altatót, amikor már rendeződni kezdtek az ügyei, hanem az is, hogy tényleges halála csak a kép egy apró részlete volt – Michael Jacksont ugyanis a nyilvánosság és a siker, az általuk keltett embertelen elvárások, a belénevelt bizonyítási vágy és ezekből fakadó saját csonka személyisége ölte meg. És megszakad a szív ezért az elbűvölő fiatalemberért, akibe annak idején annyi jó szorult, akár előadói képességeit, akár valóban önzetlen karitatív gondolatait vizsgáljuk. Gondoljunk hát vissza rá úgy, ahogy ez a leginkább testhezálló: hogy berakjuk a két legjobb lemezét, és úgy táncolunk, ahogy ő fütyül, huhog és énekel.