A legnagyobb elismerés, amit dalszöveg kapni szokott, hogy akár vers is lehetne. De tényleg lehetne? Költészet-és dalszövegírás: zongorázni lehet a különbséget? Peer Krisztián költő esszéje, a ma kezdődött és június 15-ig tartó Margó Irodalmi Fesztivál margójára.
Van kedvenc népdalom, de nem tudok énekelni. „Megyek az úton lefelé, / senki nem mondja, gyere bé, / csak az én kis feleségem: / Gyere bé, te szerencsétlen.” Ha úgy olvasod, hogy nincs hozzátapadva dallam a fejedben, akkor vesztettél valamit. És nyertél. Jobban oda tudsz figyelni arra, ami kinyomtatva nem olyan jó.
Régi emlék, de nem fakul, segít tisztázni az alapfogalmakat: bölcsészkar, gólyatábor, részeg hippi lehel az arcomba (azóta már magyar szakos vezetőtanár), „Tudod mi a magyar irodalom, bazmeg? Volt sok részeg, oszt leírták, hogy el ne felejtsék.” Íme a legszembetűnőbb különbség dalszöveg és vers között: részegen az ember dalszövegeket idéz, verseket meg költ. Valamikor régen, amikor a dal meg a vers még egy volt, nemkülönben a költő és a dalszövegíró ugyanaz a személy, nem volt viszály közöttük. A reneszánszban kezdődött a szétválás, de még hosszú évszázadokig tartott a béke. Száz éve a költők még nem akartak rocksztárok lenni (ők voltak azok), és a dalszövegírók sem adtak ki évente kötetet. Ma már más a helyzet: állami díjak és Artisjus-bevételek, a kanonizálódásra törő dalszövegíróknak semmi sem elég. Hiába százszor populárisabbak, ők azok, akikre a költő a magaskultúra ormairól irigyen lenéz. Ennek alesete, mikor a dalszövegíró azt bizonygatja, hogy ő márpedig költő. Öngyűlölő popkultúra. Mintha irodalomnak (elismerve) lenni olyan nagy dolog lenne, mintha az irodalom nem dallá (szállóigévé stb.) igyekezne válni oly reménytelenül (a szövegről, ha igazán terjed, igazán hat, mert már eleve a levegőben volt, könnyen lekopik a szerző).
A dalszöveg természetesen az irodalom nagy halmazának része, mindig is az volt, de a pop- és tömegkultúra huszadik századi kanonizációjával ez az oktatás számára is nyilvánvalóvá vált, a dalszöveg beemelődött (beküzdötte magát) „az irodalom határterületei” érettségi tétel elemei közé (ha még). Holott a dalszöveg, mint jellemzően midcult műfaj legtöbbször épphogy nem úttörő vagy határsértő, inkább a költészet közhelyeit hasznosítja újra. „Ezer éve már, hogy elhagytál / Járom a szerelem sivatagát” (East) – ebből a két sorból ugyanúgy lehetetlen nem kihallani Pilinszkyt, mint azt nem észrevenni, hogy Pilinszky nagyságrendekkel eredetibb, azaz jobb. Lovasi nélkül nem az lenne a mai (tegnapi) dalszövegírás csúcsa és köznyelve, ami – Parti Nagy Lajos (és Bertók László, és sorolhatnánk – a „pécsi szál”) költészete nélkül nem (ilyen) lenne Lovasi. De Menyhárt, Pajor, Víg, Lovasi nélkül se ilyen lenne a mai fiatal költészet, vagy legalábbis a tegnapi. A Bizottság és a Bëlga nélkül se. Bereményi nélkül se. Szenes Iván nélkül se. Balassi Bálint nélkül se.
De egy dalszöveg nem lehet túl bonyolult. Valamennyire még a magyar szövegekkel is úgy vagyunk, mintha félig ismert nyelven szólnának: átugrunk, betoldunk, félreértünk, lalázva átsiklunk sorokon, ritkán akadunk fenn azon, hogy mit is mond ez az ember, pedig sokkal többször lenne rá okunk. Vegyünk csak találomra szemügyre néhány népszerű dalt. Szomorú vasárnap: ez a zsaroló levél nem csak ideológiailag ultragáz (leléptél az esküvő elől? hát én csak azért is holtig szeretlek, és majd a halálommal tudtodra adom, mekkorát vesztettél), hanem formailag is dögunalom. Felező tizenkettesek (sőt: egy-két-há, egy-két-há) és közepes rímek. A dalszöveg műfaja amúgy is szereti a ragrímeket: virággal-imával, lássalak-áldalak, ami rímelésben izgalmas, az meg nem saját. Seress Rezső dalánál (amelynek szövegét Jávor László írta): „Akkor is virág vár, / virág és - koporsó. / Virágos fák alatt / utam az utolsó”, és ugyanez Zrínyinél: „Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó / órám tisztességes, csak légyen utolsó.” Zongorázni lehet a különbséget. Vagy a nemzetközileg is komoly karriert befutott Gyöngyhajú lány: a szépelgés még hagyján, de ez a bárgyú allegória a csillagos égről, a közhelyes motívumoknak ez a kusza összevisszasága („A hajnal kelt, / ő hazament / Kék hegy mögé, virág közé / Kis kék elefánt, mesét mesélt / Szép gyöngyhaján alszik a fény”, „Gyöngyhaj azóta ég / Mély tengerben él”) még egy nyomorult felező nyolcast is csak úgy tud megcsinálni, hogy teljesen önkényesen használja a névelőt. Olyannyira nem tud megbirkózni a formával, hogy teljes nyelvtani zűrzavarba fullad, felmerül a kérdés: ez igazából egy Sickratman-paródia („Evvel a dalban mondom el, hogy a szívem üzenetét”)?
Kicsit összeszedettebb szöveg, viszont lokálisabb siker: Szomorú szamuráj. Mint a cím is mutatja, ezúttal egy Geszti Péter-paródiával van dolgunk, Kozsó tollából. Teljes fényében tündököl a szójáték alapú szövegek legnagyobb hibája: miközben totális jelentéskioltó, mondhatni dadaista káoszt generál ez az iránytalan, szóról-szóra ugrándozó, rapnek csúfolt félreértősdi, aközben mégis valamilyen kétségbeesett igyekezettel akar kilábalni a rég elkezdett mondatból, úgy tenni, mintha mégis értelme lenne. „Egy mágustól lestem, festem a testem! / Nyerő az erő, míg az ész felemelő! / Agyam alatt az alap izmom, ha dagad... /Abból fakad minden baj, ha egyszer elapad! / Apropó! Én nem vagyok naplopó! / Tele a markom! Tartom a kardom! / Ha jó, ha nem, ha muszáj: / Hívjatok úgy: Szomorú szamuráj!” – lehetséges, hogy Kozsó itt kasztrációs félelmeiről énekel? A harcra buzdító és szerelemmel kecsegtető („csak harcolj értem”) refrén alapján ki gondolná, hogy a versszakok szomorú szamurája amolyan népi nagyotmondó, Háry és Münchausen kollégája, „igazi mesemondó nagy király”.
„Éjjel érkezem” – avagy az őszinte, kőkemény rockzene belép a vállalati bulik világába. „Te nem érzed ezt a kínt, nem voltál féltékeny soha, nincs benned semmi küszködés, ha egy másik ér előbb oda” – hova? Ezmiez? Tisztelgés a kielégülésről könnyedén lemondó nő előtt? Féltékeny önmarcangolás? A macsóizmus szexuális posványának önleleplezése? („Csak éééééén mozdulok.”) Egy biztos, a szerző nincs tisztában a „küszködés” szó jelentésével. De legalább nem is hiszi magát nagybetűs Művésznek, mint kőkemény, ősi költeményeivel Ákos, a magyar nyelvű dalszövegírás tagadhatatlanul legkínosabb alakja. „Halott virágok illatát nyögik a fák…” – és tudom fejből. Pedig mindent megtettem ez ellen. Soha nem figyeltem oda.
Lehetne sorolni napestig, nyilvánvaló, hogy a slágerré válásnak nem elengedhetetlen feltétele a jól formált, értelmes dalszöveg. (És ezt nem a bölcsészgőg vagy a sznobizmus mondatja velem.) Persze egy jó dalszöveg bármire képes, főleg ha nem akar teljes világmagyarázattal előállni, engem legalábbis képessé tesz például arra, hogy Aradszky Lászlón vagy Koós Jánoson derüljek. „Kiforgatott mindenből a drága, / Kirabolta ő a szívemet! / Mellette a híres Cleopátra, / Csak szakipari tanuló lehet.” (A szerelmi őrület, mint balekság. Kifordultam magamból – kiforgatott mindenből. A nagyigényű nő. A (túl) drága. Nem el, de kirabolta ő a szívemet. Tehát most a szív üres. Szeretni annyi, mint kifosztva lenni. Aztán egy váratlan asszonánc, egy meggyőző retorikai alakzat (hasonlítás), és egy szellemes eufemizmus – tudjuk, melyik az az ipar – és a csalódás történelmi méreteket ölt.) De ugyanígy a szerelmi őrületről beszél ez a szinte allegóriává teljesedő komplex hasonlat: „Egy szál gyufa is elveszti fejét, / ha könnyelműen lángra gyúl / Hát én magam is járhatok ekképp / ha rám nézel ártatlanul” (aztán: „pedig ő fából van, nem is tud érezni / … / mint én, aki hozzád simul”). És ez még a hatvanas évek beat-fordulata előtt volt. A hetvenes évek Cseh Tamása, a nyolcvanas-kilencvenes évek nagy alternatív virágzása, a hiphop és a slam előtt.
