Parquet Courts: Sunbathing Animals (lemezkritika)

2014.06.05. 17:01, rerecorder

2012 végén kezdte a világ felkapni a háromnegyedrészt Texasból származó, de Brooklynban működő Parquet Courts-t, Light Up Gold című első (a korai kazettakiadványt is beleszámítva második) albumukért nagyon lelkesedtünk is, aztán egy közbeeső EP, rengeteg koncertezés és sok stúdiómunka után elkészült a folytatás.

Kiadó: Rough Trade / Neon Music

Megjelenés: 2014. június 2.

Stílus: indierock

Kulcsdal: Sunbathing Animals

Nagyon ritkán tűnik fel egy jóhangú új zenekar. Mármint, amelyiknek úgy is van karaktere, hogy közben tucatnyi nyilvánvaló hatást sorolhatsz, a háttérből mégis az ő képük mászik folyton elő. Ilyen volt például a Strokes a 2000-es évek elején. Vagy ilyen a Parquet Courts is az elmúlt évekből. Na most, nehogy bárki is hülyének nézzen, nyilván nem fogom a két zenekart hasonlítgatni a továbbiakban (bár például a Velvet Underground és a Television mindkettőre fontos hatással volt). Már csak azért sem, mert a Strokes pillanatok alatt világszenzáció lett, a Parquet Courts meg maximum a föld (fű) alól tűnt egy nagyon rövid időre egy Strokes-éhoz hasonló hódítás tizedére esélyesnek. Ettől függetlenül a részben Texasból származó, New Yorkban alakult kvartett első rendes lemeze (amit megelőzött egy hatásokat bemutató válogatáskazetta és egy zilált kazettakiadvány) 2012 nyarán akár robbanhatott is volna, de a minicégnél megjelent Light Up Goldot nem kapta fel egyetlen nagymenő blog sem, így csak a következő év eleji újrakiadásakor kapott némileg nagyobb figyelmet, valójában pedig méltatlanul elsikkadt.

Pedig a Velvet Underground/Television/The Fall/Wire/Feelies/korai R.E.M./Pavement sorra felfűzhető zenekar nagyszerűt alkotott azzal a lemezzel, elsőre nyilvánvaló volt, hogy végre megint itt egy jóhangú új formáció, amely a maga hányaveti imidzsével együtt is sokra viheti. Ezt az elodázott befutást a Parquet Courts második (vagy ha úgy tetszik, számoljuk a kazettakiadványt is, harmadik) rendes albuma kellene, hogy abszolválja. Ne legyen kétségünk: a Sunbathing Animals nem fogja. Nagyon kis részben azért, mert érződik rajta a második (oké, harmadik) nehéz lemez csapdája, jóval inkább meg, mert a nehezebb utat választja. Mintha a Wowee Zowee-t csinálták volna meg, átugorva a Crooked Rain, Crooked Rain sikereit. A Pavement más szempontból is kézenfekvő analógia, de mindezt a Savage-testvérek (a dalszerző-énekes-gitáros Andrew és a dobos Max), Austin Brown másik dalszerző-gitáros-énekes és Sean Yeaton basszusgitáros megtoldották még azzal, hogy a blues-t nagyon nyers (legalábbis nem a Black Keys-esen polírozott) módon építették amúgy sem szűk körű hatásaik, zenei elemeik közé, amitől súlyos bluespunkos elemekkel dúsított indierock lett a végeredmény. Kétségtelenül nem egy azonnal lenyelhető kedélyjavító. Viszont szopogatni sem kell, rögtön elkezd hatni. Akit ez az elementáris hullámvasútzene nem indít be, annak a rock & roll egyszerűen nem való.