Nem megölni, hanem megnézni – A Neutral Milk Hotel Zágrábban

A kultkedvenc Neutral Milk Hotel indiezenekar történetének talán legelső olyan koncertjét adta, amiért az átlag magyarnak nem kellett átlépnie a nyilván hanyatló Nyugat-Európa határát, ám az előadás a területi kötődéstől függetlenül sikerült olyanra, amit az ember nem felejt el egyhamar. Judák Bence beszámolója.

Mint ahogy hosszú beérési folyamatának köszönhetően valószínűleg a fiatal David Bowie vagy a korai Primal Scream sem tudna megfelelni a mai zeneipar minél gyorsabb sikereket hajhászó természetének, úgy a Neutral Milk Hotel sem lett volna képes ilyen intenzitással érvényre jutni a világháló kibontakozása nélkül. A gyakorlatilag korlátok nélkül történő információcsere hiányában ugyanis nagyon kevés lenne az esély arra, hogy a kezdetben csak egy szűk réteget érdeklő óriásszívű, flúgos folkcsapat ismertsége saját párkilométeres körzetén kívülre terjedjen, és egyedül az új évezred kulturális burjánzásában fordulhat elő az, hogy mindenféle promóció, öngerjesztés, ipari érdek és zenekari aktivitás nélkül, teljes csöndben váljon egy együttes mérvadóvá úgy, hogy az egyetlen dolog, ami emlékezteti a világot a létezésére, az egy introvertált és közömbös énekes-gitáros, aki néha előbújik a remetelakból. És bár a négyes eddig sikeresen elkerülte, hogy beszálljon saját legendájának építésébe, az NMH most visszajött, hogy rendezze a számlát mindazért, amit az internet népe sok-sok éven át nyújtott neki.

A NEUTRAL MILK HOTEL JELENTŐSÉGÉRŐL ÉS KULCSLEMEZÉRŐL ITT ÍRTUNK.


Noha az előzetesen unalomig nyüstölt The Stone Roses 2012-es összeállása óta a reuniók világában semmi sem elképzelhetetlen, a ’Milk Hotel visszatérésére mégsem utalt sok jel. Igaz, megjelent egy igényes és mélymerítésű karrierösszegző kiadvány, a tagok közül azonban egyedül Jeff Mangum fő dalszerző-énekes táplálta a lángot, de ő is csak szólóban – ami persze nem volt elég. Amikor két évvel ezelőtt láttam őt koncerten, az egész tökéletességén csak az rontott egy kicsit, hogy négy fűrészes, harmonikás, harsonás, trombitás, szőrös félkegyelmű helyett csak egy volt jelen, gitárral a nyakában. A földrészeken átívelő, többhónapos nosztalgiaturné zágrábi állomásán azonban ott volt az egész bolondokháza (plusz egy fő), ez pedig nem várt fejleményeket hozott. Elsősorban azt, hogy a műsor borzasztóan szólt (nagyon kevésszer találkoztam olyan produkcióval, ami ennyire gyalázatosan roncsul hangzott élőben magához képest), másodsorban pedig azt, hogy ezért kárpótolt az a már-már mindenható, szó szerint romboló energia, ami a földművelő ábrázatú amerikaiakból áramlott. Mangum gitárja úgy recsegett, mint a pusztulat; a torkában lévő nyekergés-kvóciens eredeti értékének százszorosára nőtt; a dobokat pedig olyan erővel ütlegelték, mintha törvényellenes lett volna nem úgy játszani, mint Jimmy Chamberlain. Az egyébként is ízletes alap ellenére a feltétet azonban természetesen a fúvósok jelentették: a legjobb pillanatokban zokogtak fel a rezesek, egy-egy sirámot, vijjogást vagy drone-t szúrva oda, ahol még volt hely, illetve oda is, ahol már nem; és noha sokszor úgy szóltak a trombiták, mint néhány ócska bádogduda; a ritmus pedig nem egyszer úgy olvadt össze a turbulens fuzz-örvénnyel, hogy az ember azt hitte, egyenesen a Hüsker Dü zenél, ez korántsem jelentett problémát. Sőt, csak erősebben támasztotta alá a tézist, hogy ez a zenekar a színpadon pontosan annyira ellentmond a józanésznek, mint albumon.

A koncert során szólt minden, mindenhonnan, magyarul nem egy Aeroplane-buli volt ez, és ez így volt jó. Ugyanis igaz, hogy az egyre terebélyesebbnek tűnő Neutral-katalógus sok eleme vacak, most viszont azok a darabok kerültek elő, amik csak gazdagították az alapképet. Így volt Engine, Naomi, Gardenhead, ésatöbbi, a nagy kreatív forgatagot pedig jól jellemzi, hogy csak akkor jutott eszembe ’98-as lemez címadó dala, amikor meghallottam a nyitóakkordjait.  És bár a színpadkép nem volt túlságosan érdekes (a hibbant manóként tébláboló, bendzsón hegedülő Julian Kosteren kívül a többiek nemigen mozogtak), már azt is élvezet volt látni, hogy az elmúlt tíz évben állva ritkán zenélő Mangum vagy mosolygott, vagy pedig darabos mozgású óriásként forgott ide-oda. Persze értelemszerűen más érzés úgy hallgatni a csapat számait, ha rajtad kívül még ötszáz ember van a teremben, a kelet-európai tömeg azonban úgy tűnt, a zenekarra is ösztönzőleg hatott, a némileg személytelenebb hangulat miatt pedig nekem sem kellett olyan sokszor törölgetni a szemem, mint anno Barcelonában. Pedig bőgni azt lehetett volna bőven, hiszen az élmény bámulatosan felért azoknak az elvárásaihoz, akik már beletörődtek abba, hogy nem nagyon fogják ezeket a dalokat hallani élőben. Amikor pedig eszembe jut, hogy az egész mennyire remek volt, azon is elgondolkozom, hogy jó korba születtem, jó kedvencekkel – ha például a Beatles-t szeretném nagyon, biztos elkeserítene, hogy csak a lemezekre kellene szorítkoznom. A globális múltimádat közepén azonban lassan nem lesz olyan zenekar, aki ne döntene a visszatérés mellett, így pedig soha jobb idő a cselekvésre és persze arra, hogy a szemétbe dobd Thurston Moore minden tanítását: a Neutral Milk Hotel koncertje alapján ugyanis világos, hogy az idoljaidat nem megölni kell, hanem megnézni, élőben.

Judák Bence

(A koncerten tilos volt a fotózás, a képek, máshol, máskor készültek.)

egy rövid részlet egy idei koncertből: