Nagyon erős hét ez a streamelhető lemezek terén, úgyhogy még időben érdemes elkezdeni az albumhallgatást, nem is szaporítjuk a szót, gyertek utánunk.
Kezdjük mondjuk a popos megjelenések felől, ha már ebből úgyis hiány volt egy héttel ezelőtt. A londoni Teleman gitárpop kvartett (nyitóképen) Breakfast című bemutatkozó nagylemezét (ők ugye a nem tehetségtelen, de sokra sem vitte Pete And The Pirates romjain alakultak) például meleg szívvel ajánljuk mindenkinek, aki az említett műfajt szereti. Igazi angolos hangulat, profi megszólalás (az ex-Suede Bernard Butler volt a producer), nagyon korrekt dalok. A Line Of The Best Fiten hallgatható.
Ugyanide felkerült a Los Angeles-i Devon Williams harmadik albuma is, rajta ügyes, egészen változatos dalokkal. A hatvanas évek klasszikus popzenéjétől a Smithsig sok mindent megidéz, úgyhogy érdemes belehallgatni. Szintén a Line Of The Best Fiten.
Szintén Los Angelesből, szintén harmadik lemezével kelti fel magára a figyelmet Gabriel Kahane. Az albumon szereplő tíz dal (melyet egy-egy Los Angeles-i épület, és ahhoz kapcsolódó sztori ihletett) roppant változatos elegye a magányos singer-songwritertől a indierockon át a jazzes(!)-popos megszólalásig terjed. Időtállónak tűnik. Az NPR-on hallgatható.
Ahová egyébként a Walkmen-énekes Hamilton Leithauser első szólólemeze is felkerült. Úgy tűnik, hogy a szinte feloszlással felérő, meghatározatlan idejű, de biztosan hosszú hiátust tavaly bejelentő anyazenekar pihenése alatt a tagok külön-külön lubickolnak, hiszen Walter Martin billentyűs után Leithauser is remek albumot hozott össze. Ráadásul a Black Hours igazán különleges is a maga régivágású, keserédes, ám élettel teli dalaival. Igazán sokoldalú popzene, egy korához képest egészen érett előadótól. Ide kattintsatok érte.
Még mindig NPR és egy újabb kihagyhatatlan album. Főleg azoknak, akik szeretik a soulos, dülöngélős, kicsit jazzes elektronikus zenét, vagy a Brainfeeder kiadót, hiszen utóbbinál jelenik majd meg Taylor McFerrin (igen, a 'Don't Worry, Be Happy' Bobby McFerrin fiának) első nagylemeze, ami simán ott lehet év végén a legjobb debütálások között. Nem is mondunk róla többet, hallgatni kell. Itt.
Senkit se tévesszen meg, hogy a kilencvenes évek egyik brit sikerzenekarának énekese a friss fotókon úgy néz ki, mint Rob Halford fénykorában, a James alapjában továbbra is puha gitárpopot játszik, és négy év után adja ki legújabb anyagát, a Le Petit Mortot. Persze ahogy megszokhattuk tőlük, most is akad folkosabb dal, elektronikus zenei befolyás, a lemez első felében tempó, a másodikban mélázás és sajnos egy kis killersesedés is, de azért egész korrekt a vége. Itt hallható.
Na és most jöjjenek a torzított gitárok! Új lemezét a Pitchfork Advance-re rakta ki a Fucked Up, akik már messze nem olyan elbaszottak, mint jó pár évvel ezelőtt, de még mindig meg van bennük a kellő energia ahhoz, hogy jó dalokat írjanak. A Glass Boys erre streamelhető. Itt pedig a lemezből egy 'slow version' hallható.
A tavalyi év egyik nagy befutója volt 2012-es első lemezével underground rockos körökben a brooklyni Parquet Courts, akik már el is készítették a folytatást, amivel az indie-alt/rock legszebb, manapság háttérbe szorult hagyományait viszik tovább. Tehát, aki szereti a Feeliest, a Wire-t vagy épp a fiatal Stephen Malkmus unott hangját az mindenképp kattintson az NPR-ra.
Bob Mould személyében egy nagy klasszikus is hallat magáról. A megkerülhetetlen Hüsker Dü egyik agya és lelke szólóban jóval sikeresebb, mint a másik (Grant Hart egyébként tavaly élete lemezét adta ki), és akik ismerik ebbéli munkásságát azok nagyjából tudhatják is, mire kell számítani az Advance-n hallható Beauty & Ruinon. Felváltva követik egymást a profin megírt pörgős, energiabomba indierock dalok és a visszafogottabb poposabb indierock dalok.
Szintén a Pitchforkon hallgatható egy perfekt feszes posztpunkos lemez. A Priests Bodies and Control and Money and Power albumán semmi új nem lesz a műfaj kedvelőinek, de a most debütáló zenekar annyira otthonosan mozog ebben a közegben, hogy nem lehet beléjük kötni.
Ennél egy fokkal izgalmasabb, de kevésbé egyenletes a Dinowalrus Complexion című lemez. A leírásban szintipunkkét aposztrofált album valójában inkább szintirock, ha már be kell határolni. Van benne egy adag nyolcvanas évek, gitárszólókkal és mindennel, ami az időutazáshoz kell, a Pitchfork Advance-n hallgatható.
Közben pedig a fáradhatatlan They Might Be Giants duó is jelentkezik, ugyan nem friss anyaggal, “csak” egy válogatáslemezzel az elmúlt bő tíz évükről, de néha jól esik visszatekinteni, főleg ha ennyire változatos egy életmű, mint az övék. És a gyerekdalok most nem is kapnak szerepet. A SPIN-en streamelhető.
Buzz Osborne sem bír leállni. A harminc éve működő Melvins hülyehajú frontembere most épp szólóban adott ki egy lemezt, amit ráadásul kizárólag egy szál akusztikus gitárral vett fel. A dalok azonban még így is megtartanak valamit az Osborne-ra jellemző mocskos, állatias erőből. Remek lemez lett. Az Exclaim-en hallgatható.
Innentől pedig már nagy a műfaji kavarodás. A mindenféle lo-fi, experimentális drone-os vonalon is mozgó Dirty Beaches Neon Gods Of Lost Youth című válogatásával megmutatja, hogy karrierje elején teljesen a fent említett stílusok bűvöletében élt. A magával ragadó esti hallgatnivalóért a Stereogum-ra kattintsanak.
Szintén esti zene Alice Boman második EP-je, rajta hidegrázós, szépséges lo-fi dalokkal. Fogunk még róla hallani. Addig is az új EP a Line Of The Best Fit-en hallgatható.
A végére azért legyen valami vidámság is. A Blackbird Blackbird új albumát a Hypemen lehet streamelni, és ugyan a nyár még kéreti magát egy kicsit, a Tangerine Sky-jal könnyebben átvészelhető ez kis átmeneti lehűlés.
