Damon Albarn: Everyday Robots (lemezkritika)

Damon Albarn=Blur+Gorillaz+The Good, The Bad & The Queen+Rocket Juice & The Moon+Mali Music+DRC Music+Africa Express+operák+színházi zenék+filmzenék+demók+közreműködések+produceri munkák. Vagy? Damon Albarn=Everyday Robots.

Kiadó: Parlophone / Warner / Magneoton

Megjelenés: 2014. április 28.

Stílus: melankopop, folktronika

Kulcsdal: Hollow Ponds

Mondjuk azt, hogy ideje volt? Nem feltétlenül. Hogy a tengernyi projekt, közreműködés, produceri munka mögé rejtőzött az igazi Albarn az elmúlt tizenpár évben? Ez is nem. A vége felé már a Blurben is akadt olyan pillanat, amikor sokkal csupaszabban ő volt a fókuszban, mint bármi más (hallgassuk meg a Think Tankről az Out Of Time-ot, tökéletesen beilleszthető a Blurön kívüli Albarn-dalok sorába). A legjobb Gorillaz-melankolikusok, a The Good, The Bad & The Queen csúcsdalai, de még a 2012-es Dr Dee popoperába csomagolt merengői is mind egyszerre mutattak egy ilyen, „igazi” szólólemez felé, és működtek önmaguk jogán egy Damon Albarn nevű dalszerző-előadó nagyon személyes szerzeményeiként. Csupa olyan számként, amik mindent megmutatnak alkotójukból, egyszersmind definiálják is őt.

Úgyhogy – bár nyilván megérthető, de – talán túlzott is a nyomástól való félelem az alkotó részéről. Hogy tudniillik mi lesz most, ha végre tényleg a nevem alatt jelenik meg egy lemez? Ez leszek én? Egyrészt is. Másrészt meg, haver, te tényleg ez vagy! És hogy akkor ez az első, deklaráltan szóló-album ilyen szomorkás csoszogás lett? Hát, nézzünk meg egy véletlenszerűen kiválasztott, zsebre tett kezes Albarn-fotót, milyen arcot vág már mindegyiken! Pontosan olyat, mint aki ilyen szívvel teli, mély, elgondolkodó, elméláztató albumot ír. Akusztikus gitár, gondosan megválasztott hangok a zongorán, nyugodt szívdobogásra emlékeztető beatek és az a megnyerő ének, ami valahogy évről-évre egyre szimpatikusabbá teszi Albarnt. Vendégek persze most is vannak, ez is része az albarnságnak, sosincs egyedül, vagy azt az állapotot már tényleg nem köti az orrunkra. Bat For Lashes az itt egészen dúsan dalszerűnek ható, dzsesszes zongorázgatással és játékos fúvósokkal teli The Selfish Giantben, Brian Eno (a You And Me mellett) a záró, Mr Tembo-n kívüli egyetlen igazán tempós – és a nagy vallomás utáni felszabadultságot sugalló – Heavy Seas Of Love-ban, valamint Richard Russell XL-kiadóvezető végig alkotótársként, főképp dobprogramozással (no meg persze a rengeteg további hangszeres a finoman rétegzett színesítők megszólaltatóiként). Hogy mindehhez ténylegesen is a legszemélyesebb dalszövegek születtek? Nos, azokat megfejthetnénk, dicsérhetnénk, akármi, de ezen a ponton tényleg engedjük el a mi Damonunkat és nyugodtan engedjük át magunkat annak, amit létrehozott. Merüljünk el benne, élvezzük, használjuk, tegyünk vele úgy, mint minden más, igazán nagyszerű albummal.

9/10

Dömötör Endre

az Everyday Robots teljes egészében: 

az album legfrissebb videója, a Mr Tembo: 

ez pedig a Lonely Press Play klipje: