Sista sor - femcee-k régen és most

A REC019 címlapján szerepló, portrécikkünkben bemutatott Angel Haze mellett egy egész új generációnyi fiatal női rapper nyomul mostanában előre. De kik voltak az interneten feltűnt Azealia Banks, Iggy Azalea, Kreayshawn és a többiek előképei, előfutárai a hiphop női frontján? Sista sorolvasás.

A kezdetek

A nemi egyenlőtlenség és a machismo egy műfajban sem annyira pregnáns, mint a hiphop, amit a mai napig a férfiak dominálnak. Ez azt is jelenti, hogy a hiphopban különösen kitűnnek a női előadók, akik természetesen ott voltak már a műfaj születésénél is. Az első rapsláger, a Sugarhill Gang 1979-es Rapper’s Delightjának producere Sylvia Robinson volt, a Sugar Hill Records társalapítója, azé a kiadóé, amely később olyan hiphop-úttörő brigádokat szerződtetett le, mint a Grandmaster Flash and The Furious Five, a Treacherous Three, vagy az 1976-ban Bronxban, a hiphop bölcsőjében alakult Funky Four Plus One – a tagjai között az első ismertté lett női mc-vel, Sha Rockkal (lásd balra, ő volt a "plusz egy”, bár abban nem vagyunk biztosak, hogy ennek volt-e hímsoviniszta kicsengése). A Sugar Hill karolta fel a Sequence nevű lánytriót is, akiknek az énekesnője a későbbi R&B-díva Angie Stone volt; ők jegyzik az első rapszámot, amit egy női együttestől kiadtak (a Funk You Up 1979-ben).

Egy másik családi vállalkozásban működő New York-i kiadó, ami korán ráérzett a hiphopra, a Winley Records volt: a névadó Paul Winley és a felesége, Ann vitték, és a lányaik, Tanya és Paulette miatt kezdtek el rapszámokat kiadni, akik annyira rápörögtek a kialakulóban lévő irányzatra, hogy egy kislemezt is felvettek (Rhymin' and Rappin’, 1979). Tanya volt a nagyobb fanatikus, az ő hatására a papa elindította a ma már kultikusnak számító Super Disco Brake's válogatásokat (rajtuk a dj-k által használt dobbreakek forrásául szolgáló soul-, funk- és diszkószámokkal), és néhány disco rap szám erejéig egyengette a karrierjét: "Sweet Tee” 1980-ban megjelent Vicious Rap című dala (amiben a bulizás mellett a letartóztatás témája is megjelenik) az első lemezen megjelent női szóló rapszám. Az "első nők” között említsük még meg a philadelphiai Lady B-t (aki Tanya Winley-hez hasonlóan tinilányként rappelt, albuma is megjelent), a Mercedes Ladies mc-dj krút, a háttér power womanok közül pedig Kool Lady Blue-t, aki Bronxból bevitte a downtownba (a Roxy nevű diszkóba) a rapet, majd a Rocksteady Crew-t menedzselte, illetve Monica Lynch-et, a Tommy Boy Records A&R-osát, (és a Warner későbbi alelnökét). A rap kezdetének hősnőiről a Soul Jazz adott ki 2009-ben egy hiánypótló antológiát (Fly Girls! - B-Boys Beware: Revenge Of The Super Female Rappers!), melyen a ma már feledésbe merült pionírok (és szellemi elődeik, a hatvanas-hetvenes évek radikális szabadgondolkodó költői, Nikki Giovanni, Camille Yarborough és Sarah Webster Fabio) mellett az első, átütő sikert elért femcee-k és a meghatározó jelentőségű nagyasszonyok is szerepelnek – Roxanne Shanté, MC Lyte, Queen Latifah, Monie Love.

A 80-as évek

A queens-i Shanté tizennégy évesen, 1984-ben robbant be, ráadásul rögtön egy férfiaknak keményem beszólós dallal, a UTFO Roxanne, Roxanne című slágerére adott szerepcserés válasszal: az eredetiben a címbeli lányt diss-elik a vagizó rapperek, mert kikosarazta őket, Roxanne pedig erre megírta a maga csípős nyelvű változatát (Roxanne’s Revenge). A producer Marley Marl által összefogott Juice Crew nőtagja (olyan oldschool-legendák mellett, mint Big Daddy Kane, Biz Markie és Kool G Rap) ezzel a beeffel egy csapásra befutott (és roxanne-ozós számok lavináját indította el), belőle lett az első széles körben ismert női hiphop-előadó, aki viszont két lemez után, a kilencvenes évek közepén visszavonult. Ugyancsak egy answer recorddal rúgta be az ajtót a Salt-n-Pepa trió 1985-ben, a Doug E. Fresh és Slick Rick The Show-jára írt riposzttal (The Showstopper), hogy aztán ’88-ban a Push It megérdemelten világhírig pusholja a kacér, de öntudatos fly girlöket, akik később felvilágosító jelleggel nyíltan beszéltek a szexről. (Néhány év feloszlottság után manapság újra aktívak, állítólag készül új lemez.)

Szintén még a nyolcvanas évek derekán, 1986-ban tűnt fel a brooklyni MC Lyte (jobbra) kemény, kendőzetlenül szókimondó és realista szövegeivel. A pályája elején az Audio Two duó (a Top Billin’ megaklasszikus előadói) egyengette a karrierjét, első albuma ’88-ban jelent meg, de a legismertebb lemeze az 1996-os Bad As I Wanna B, amin a Cold Rock A Party című dalban az akkor még csak feljövőben lévő Missy Elliott featolt. Lyte később népszerű médiaszemélyiséggé avanzsált, tévésorozatok, filmek, reality show-k szereplője. Csakúgy a vele egyidős Queen Latifah, aki a zenélés mellett szinte minden területen kipróbálta magát a szórakoztatóiparban; a színészet mellett volt már Grammy-gála háziasszonya, és tavaly óta ismét fut saját beszélgetős műsora. A Ladies Fresh csapatban kezdte beatboxerként, Fab Five Freddy (Yo! MTV Raps) ajánlására szerződtette a Tommy Boy ’88-ban, a kétezres években soul- és dzsesszlemezeket készített, 2009-ben tért vissza a hiphophoz, amelynek ő az egyik respektet parancsoló anyakirálynője, a női emancipáció határozott szószólója és gyakorlója, az utána jövő generációk példaképe. Latifah tagja volt a hiphopba pozitivista szemléletet és afrocentrikus filozófiát hozó Native Tongues kollektívának, akárcsak protezsáltja, a komoly mondanivalót üde bolondozással keverő Monie Love (kettejük közös száma a tiszteletet parancsoló című Ladies First), aki a kilencvenes évek elején kiadott két albumot (majd még 2000-ben egy EP-t), aztán sajnos eltűnt a színről (Love zeneileg komolyan flörtölt az acid house-zal, akárcsak honfitársnői, a Cookie Crew duó és a Wee Papa Girl Rappers ikertestvérpár a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján).

A 90-es évek

Mint a fenti példák is mutatják, a nyolcvanas években igazán áttörni, jelentős sikert elérni azok a tomboy kiállású tökös női rapperek tudtak, akik vagy egy brancsban voltak a "fiúkkal”, vagy kivívták a tekintélyüket. A kilencvenes években pedig a nők számára a hiphopban érvényesülés legfőbb záloga a szex-kártya kijátszása volt. A férfiak a "kurvás” szerepet hagyták meg női pályatársaiknak, akik a siker érdekében ebbe kényszerültek belehelyezkedni, akkor is, ha ezt aztán megpróbálták kifordítani. (A női gangsta rapperek számára például nem termett sok babér: a Dr. Dre The Chronic-ján és Snoop Doggy Dogg Doggystyle-ján is szereplő Lady Of Rage szólókarrierjét zátonyra futtatta a Death Row kiadó, a Born Gangstaz című - egyetlen - albumának borítóján puskával pózoló Bo$$ pedig hiteltelenné vált, miután kiderült, hogy jómódú középosztálybeli családban nőtt fel.) A korszak legnagyobb női rapper sztárjait férfiak futtatták, vagy legalábbis futtatták be: a testéből sokat megmutató Lil’ Kim mentora Notorious B.I.G. volt (járt is a nagydarab rapperrel), a börtönből ki-be járkáló Foxy Brownt (balra) Jay-Z segítette (igen, egy ideig a pasija volt), a harapós Eve a DMX és Jadakiss nevével fémjelzett Ruff Ryders kiadó "csődöristállójából” lovagolt ki, Da Brat-re a producer-mogul Jermaine Dupri próbált női Snoop Dogg-imidzset húzni (ő volt az első női rapelőadó, akinek az albuma platina lett, 1994-ben, az erős kezdés után viszont a szólókarrierje elhalt), és - bár neki nem kellett sem szexszel, sem mással eladni magát - a hiphop legnagyobb női zenei agya, Missy Elliot sem lenne az, aki, ha nincs Timbaland. Ugyan Ice Cube vette a szárnyai alá, de a gangsta rap bölcsőjéből, Comptonból származó Yo-Yo nem „feküdt le” a hiphop szexizmusának, épp ellenkezőleg, élesen elhatárolódott tőle, szemfelnyitó szándékú szövegeiben a nők egyenjogúságát, a „sista power”-t hirdette ("a jojóm nem játék"). És akad példa arra is, hogy egy feminista női rapper kimagasló kereskedelmi sikert érjen el, olyan előadó ráadásul, aki független, okos és szép is: az épp most visszatérő Lauryn Hill első szólólemeze, az 1998-as The Miseducation Of Lauryn Hill (amelyből 19 millió kelt el világszerte) ebből a szempontból forradalmi jelentőségű – lenne, ha ennek az erős női hangnak lettek volna követői, így Hill (akit a lemez után pont azért zilált szét a lemezipar, mivel nem bizonyult rendszerkonformnak) a szabályt erősítő kivétel marad. (Egy másik kilencvenes években feltűnt „szabálytalanság” a philadelphiai Bahamadia, a neo-soulos hiphop underground first lady-je.)

A 00-ás évek

Karakteres női rapperek akadtak a kétezres években is (a modellkedő Trina, a Busta Rhymes-féle Flipmode Squadban indult Rah Digga, a Big Pun-féle Terror Squadban kiképzett, jelenleg börtönben ülő Remy Ma, a dirty sex rapre szakosodott Khia, a dél-afrikai dzsesszzenész famíliából származó Jean Grae), de gyakorlatilag a radar alatt működtek, olyan volt, mintha a nők eltűntek volna a hiphopból. (Jelzésértékű, hogy a Grammy mindössze két év után, 2005-ben megszüntette a legjobb női szóló rapelőadás kategóriáját, mert nem volt elég jelölt.) Általános vélekedés szerint a női rapelőadók felépítéséhez, az öltözködési stílusuk, az imidzsük fenntartásához annyi pénz kellett, amit a kiadók már nem szívesen áldoztak rájuk, főleg, hogy a megtérülés is kétségessé vált. A kommerciális szempontok mellett pedig egyszerűen nem volt megfelelő nyersanyag a sztárgépezet számára – mígnem jött Nicki Minaj, aki amellett, hogy kétségtelenül príma rapper, perfekt primadonna is, boldogan lubickol a fekete Barbie baba szerepben, túlspilázottan művi harsányságával pedig egyszerre testesíti meg és karikírozza korunk hiperfogyasztói társadalmát. Közben, az elmúlt pár évben a közösségi szájtoknak, zene- és videomegosztóknak köszönhetően az internet kitermelt egy egész sor fiatal, eltökélt és/vagy tehetséges női rappert (a bevezetőben említettek mellett Rye Rye, Lil Debbie, Kilo Kish, Audra The Rapper, Lola Monroe, Tink, Chippy Nonstop és még sokan), akik kívül a hagyományos lemezipar és a frusztrálóan férfiklubnak számító hiphop biznisz erőterén remekül elyolóznak a maguk kis köreiben. Közülük a Twitter réme, Azealia Banks előtt áll a legnagyobb lehetőség, hogy ezt a friss, mai felfogást bevigye a mainstreambe – csak tanulja meg kezelni a temperamentumát.