Buta szerelmes dalok, na és? – Paul McCartney öt évtizede öt lemez tükrében

Sok dolog van, ami miatt szokás nem szeretni Paul McCartney-t. Az abnormális vidámsága. A buta szerelmes dalai. És persze az is, hogy nem ő John Lennon. Most, hogy egy évvel a nagyrészt standardek feldolgozásaiból összeállított Kisses On The Bottom után csupa új dalt tartalmazó New című lemezével McCartney jövő héten hivatalosan is megkezdi dalszerző-előadói pályájának hatodik évtizedét, egy-egy album tükrében áttekintjük az előző öt évtizedet és megpróbáljuk eloszlatni a buta előítéleteket.

The Family Way (1967)

Revolver című lemezük kiadását és utolsó turnéjukat követően a Beatles 1966 második felét pihenéssel töltötte, McCartney pedig kihasználva szabadidejét, a négy Beatle közül elsőként szólóban is kipróbálta magát. A Roy Boulting The Family Way című filmjéhez írt, a Beatles-producer George Martin nagyzenekari hangszerelésében felvett kísérőzene a Love In The Open Air című főtéma variációira épül, s a lemezen már az a McCartney mutatkozik be, akit a következő évtizedek alatt bőven nyílt alkalma megismerni a világnak: egy könnyűkezű komponista, akinek palettájáról hiányzik ugyan a Lennon legjobb dalaira jellemző önmarcangoló őszinteség, és Harrison zenéjének spirituális töltése is, de az elegáns dalszerkezetek, a szokatlan akkordmenetek és persze a szégyentelenül fülbemászó dallamok bőven kárpótolnak ezért. Az évtized második felében McCartney lelkesedése és profizmusa tartotta egyben a vészes sebességgel dezintegrálódó Beatles-t, s arról lehet ugyan vitatkozni, hogy ez az utolsó néhány év jelenti-e a Beatles-életmű csúcsát, de az biztos, hogy az akkor kiadott lemezeik a legváltozatosabbak, ami főként a minden stílusban otthonosan mozgó Paul érdeme. Végül mégis ő volt az, aki hivatalosan is bejelentette kilépését a zenekarból 1970 áprilisában, egy héttel cím nélküli szólólemeze megjelenése előtt.

Ram (1971)

Az 1970-es McCartney még egyszemélyes lemez volt, minden hangszeren a multiinstrumentalista Paul játszott, a McCartney és felesége, Linda neve alatt kiadott 1971-es folytatáshoz viszont a házaspár már kísérőzenészeket toborzott maga köré. Mialatt Lennont és George Harrisont aktuális lemezeik kapcsán hősökként ünnepelte a szaksajtó, a Ramet csúnyán földbe tiporták, tartalmatlan, felszínes popzeneként megbélyegezve az albumot (az ehhez hasonló bírálatok nagyrészt McCartney teljes szólópályafutását végigkísérték). Ráadásul még az egykori barát-szerzőtárs Lennon is jól beszólt neki a How Do You Sleepben. Pedig a Ram magasan a legjobb az 1971-es év ex-Beatle kiadványai közül, éppen pehelykönnyű bája miatt, ami annyira szúrta a rockista sajtó szemét. Nem sokkal később aztán fordult a kocka: Lennon az évtized közepére visszavonult, Harrison egyre jelentéktelenebb lemezekkel hallatott magáról, McCartney viszont Wings nevű új zenekarával megállás nélkül termelte hibátlan szoftrock-slágereit a hetvenes években, az 1977-es Mull Of Kintyre-ral pedig sikeresen kergette el feje fölül előző együttese árnyékát is: a dal eladási rekordokat döntött, és jobban fogyott, mint a Beatles bármelyik kislemeze (a Wings-t ereje teljében mutató, 1976-ban forgatott, de mozikba csak 1980-ban került Rockshow című film nemrégiben jelent meg DVD-n).

McCartney II (1980)

A nyolcvanas éveket McCartney második saját neve alatt kiadott lemezével nyitotta. A McCartney II-t Paul skóciai farmján vette fel, ismét teljesen egyedül. A dobgépekkel és szintikkel bátran kísérletező popalbumot szokás szerint fanyalogva fogadta a kritika, de a Ramhez hasonlóan az utókor már teljes joggal tartja McCartney egyik legihletettebb pillanatának. Innentől viszont csak lefelé vezetett az út: hiába a sikeres duettek Stevie Wonderrel és Michael Jacksonnal, az összeborulós együtténeklés a Live Aiden, a dalszerzői kollaborációk a 10cc-s Eric Stewarttal és Elvis Costellóval, nyolcvanas években kiadott lemezein McCartney sok kortársához hasonlóan némileg elvesztette a fonalat. A kilencvenes évtized elejétől részben talán emiatt is nagyobb teret engedett poptól idegenebb, kísérletezőbb énjének.

HOGY MCCARTNEY A NYOLCVANAS ÉVEKBEN MENNYIRE ELVESZTETTE A FONALAT, ARRA JÓ PÉLDA PRESS TO PLAY CÍMŰ 1986-OS LEMEZE.

The Fireman – Rushes (1998)

McCartney már a hatvanas évek közepén is vonzódott a kísérleti zenéhez, nagy rajongója volt a Mothers Of Inventionnek és az AMM nevű szabad-improvizatív kollektívának, és a Beatles első „avantgárd” felvételének, a máig is kiadatlan Carnival Of Lightnak megvalósítása is az ő ötlete volt. A mókás-bizarr ötletektől sosem idegenkedő McCartney 1977-ben Percy Thrillington álnéven jelentette meg a Ram instrumentális, vonósokkal és fúvósokkal felvett liftzene-verzióját, a kilencvenes években pedig, miközben néhány évente kiadott egy-egy poplemezt is, és 1993-ban nagy sikerrel körbeturnézta a világot, az egykori Killing Joke-basszusgitáros Youth társaságában elektronikus-experimentális ambient projektbe kezdett The Fireman név alatt. Youth mellett a Super Furry Animals és (archív felvételekről) a Beatles is közreműködött a 2000-es Liverpool Sound Collage albumon, amin McCartney kísérletező hangulatban tiszteleg szülővárosa előtt (aztán pedig zelleren – azaz zellert rágcsálva – működött közre a következő SFA-albumon).

Chaos And Creation In The Backyard (2005)

Az 1997-ben lovaggá ütött Sir Paul az új évezredben sem vett vissza a tempóból, szinte folyamatosan turnézott (2003-ban hazánkba is eljutott), és jó néhány bágyadtabb lemez után kezdett ismét magára találni a stúdióban is: a 2001-es Driving Rain már lényegesen érdekesebb anyag volt, mint az előző két évtized McCartney-kiadványai, a Radiohead és Beck lemezeivel már bizonyított Nigel Godrich produceri közreműködésével felvett 2005-ös Chaos And Creation In The Backyard pedig negyed évszázad után ismét egy valóban izgalmas és minden anakronizmusával együtt is újnak ható McCartney-lemez lett. A Memory Almost Full című folytatás ehhez képest csalódást okozott, de az egyszemélyes popintézmény McCartney 2008-ban az egészen remek harmadik Fireman-albummal (Electric Arguments) szépített, az idén októberben érkező New-tól pedig a beharangozó címadó dal és a közreműködő producerek (Mark Ronson, Ethan Johns, Paul Epworth) eddigi munkái alapján megint sokat várhatunk. George Harrison 2001-es halála óta McCartney a Beatles kreatív hármasának utolsó túlélője, gyakorlatilag a Beatles-életmű örököse. Hogy ezzel a kétségtelenül óriási súllyal a vállán szólókarrierjét is képes egyengetni így, a hetvenen túl is, az mindenképpen tiszteletet érdemel. Bár simán megtehetné, egy idén nyári nyilatkozata alapján a hajlott korú poplegendának esze ágában sincs visszavonulni, írja a dalokat, gyártja a lemezeket, nyomja a koncerteket, amíg bírja. Aminek mi végül is örülünk. Csak ne lenne annyira abnormálisan vidám...

Deimanik László

válogatás McCartney Beatles utáni/melleti karrierjének legjobb dalaiból, szerzeményeiből - elsőként a Love In The Open Air (1967):

Uncle Albert / Admiral Halsey (1971):

My Love (1973):

Band On The Run (1973):

Silly Love Songs (1976):

Temporary Secretary (1980):

My Brave Face (1989):

Hope Of Deliverance (1993):

Jenny Wren (2005):

Sing The Changes (The Fireman) (2008):

New (2013):