Hezitálás nélkül - a Nine Inch Nails Milánóban (koncertbeszámoló)

Augusztus 28-án Trent Reznor és aktuális turnézenekara, azaz az időközben visszatérő lemezzel is jelentkező Nine Inch Nails 2013-as nyári turnéja egyetlen nem fesztiválfellépését adta Milánóban (ugyan Londonban volt egy zártkörű klubkoncert, de ott a turné vizuális elemei nem képezték a koncert részét) – a Mediolanum Forum falain belül. Reszegi László, a nin.hu szerkesztőjének beszámolója következik.

Milánó hiába van ezer kilométerre Budapesttől, repülővel csupán alig több, mint egy óra és máris Olaszország második legnagyobb városában találjuk magunkat. A koncerthelyszín is remek választás volt, ugyanis a sportaréna az egyik metróvonal déli végállomásánál található. Az épület előtti placcon már a kora délutáni órákban NIN logós pólók ezrei sorakoznak, helyi ”üzletemberek” hűtött sört és vizet árulnak borsos áron hűtőládákból, de az olasz divatvilág is megmutatja magát a kalóz NIN pólóárusok által, akik szívesen vegyítik az 1989-es Pretty Hate Machine vizuális elemeit a 2007-es Year Zero látványvilágával.

Este hétkor óramű pontossággal nyílnak a kapuk, szintén hasonló pontossággal, nyolckor belekezd 40 perces műsorába a turné egyetlen előzenekara (hiszen sehol máshol nem volt szükség ilyenre), a Mike Patton által vezényelt Tomahawk. Köztudott, hogy Patton zseniális frontember és showman, de a többnyire olasz nyelvű közönséget azzal is sikerült levennie a lábáról, hogy a dalok között olaszul intézte mondandóit a tömeghez.

Koncertjük után átszerelés, ám azok, akik nem követték nyomon a 2013-as NIN turné különlegességeit, igencsak meglepődhettek azon, hogy a színpad csak lecsupaszításra került és nem pakolták tele a Reznor és csapatától megszokott óriási vetítőkkel és hangszerarzenállal. A végeredmény egy állólámpa, egy mikrofon és egy állványra szerelt kütyü elől, a színpad közepén. Még a világítást sem kapcsolták le, így nem kis meglepetés volt, amikor a beszélgető és vidáman dohányzó emberek szeme láttára úgy sétál fel Trent a színpadra, mint ha nem is a koncert kezdődne, csak mondani szeretne valamit.

A NIN-NOSZTALGIA FELSZÍNRE HOZOTT EGY ELFELEDETTNEK HITT 1989-ES TÉVÉFELLÉPÉST.

Nem sokat teketóriázik, belekezd a Copy Of A című új dalba, majd ahogy a dal elkezd felépülni, úgy csatlakoznak be zenésztársai, hogy a dal közepére már öten álljanak a színpad elején egymás mellett. Mindeközben a háttér is elkezd felépülni, panelek jelennek meg, a dal közepénél pedig megérkezik a várt lámpaoltás és végre valóban azt érezzük, hogy egy Nine Inch Nails koncerten vagyunk. Őrületes hangorkán, bámulatos árnyjáték és fényáradat, a régóta várt magával ragadó érzés, ami igazán csak ritkán adatik meg az embernek. A szédületes nyitás után a Sanctified című dal következik, amely 1989-ben jelent meg és egészen 1996-ig a koncertek gyakori szereplője volt, de azóta sem játszották. Most egy teljesen új köntösben tért vissza, lényegében totál kicserélődött zeneileg, így nagyon frissnek hatott a 2013-as verzió. A modern múltidézést az új album első klipnótája, a Came Back Haunted követte, ami élőben is hasonló embertelen vibráló hatást keltett, mint David Lynch nem hétköznapi videóklipje.

Itt ért véget az első, felvezető rész, de megállás egy pillanatra sem volt, következtek a klasszikusabb rockzenei felállást igénylő dalok, így Ilan Rubin hagyományos dobfelszerelésre váltott és előkerültek újabb gitárok is. A Piggy a régi koncerteket idézte, Reznor a „Nothing can stop me now” sorait kiáltva ugyanis lemászott a színpadról és a közönség első soraihoz ment, ahol fizikai kontaktusba került a rajongókkal, majd rájuk bízta a mikrofont és dal vokális befejezését. Mire megszokhattuk volna az új színpadi elrendezést, máris jött egy Reznor szóló (The Frail), de a dal párjához (The Wretched) újra csatlakozott a zenekar. A fények és a panelek elhelyezkedése egyébként minden dal esetében egyedi volt, nem volt két hasonló vizuális megjelenés, a számok ilyen értelemben is nagyon egyéni módon voltak tálalva. A második egység végéhez közeledve kaptunk egy Bowie-feldolgozást (I’m Afraid Of Americans), majd jön a 2009-es turné nagy részéről (köztük Budapestről is) száműzött Closer, amit azért jó újra hallani. A színpad vörös fényekben úszik, a paneleken Reznor arca jelenik meg grimaszok kíséretében, közben látni, hogy ő maga kamerába énekel. A fogadtatás frenetikus. A blokkot a jól bevált Gave Up zárja, a dal tempója és vibráló fényei az energiákat a maximumra tekerik, mégis sejteni lehet, hogy egy lassabb, művészibb rész következik, ahogy ez jellemző a zenekarra hosszú évek óta.

Ezt a koncertszakaszt a Broken EP beteges Help Me I Am In Hell című tétele nyitja meg, hogy az egész egyszerűen átfolyjon a Year Zero-ról való Me, I’m Notba. A hat szerzeményből álló blokk nyugodtabb hangulata először ad lehetőséget a frontembernek arra, hogy megszólaljon, de itt is szűkszavú volt, nyilván nem akarta megszakítani a vizuális élményt, ami egy tökéletes egységet alkotott az este folyamán. Röviden megköszönte, hogy ilyen remek a közönség, elmondta, hogy mennyire jó végre nem fesztiválon játszani, majd közli, hogy most a Tetovált lány filmzene egyik tétele következik (What If We Could?). Az Reznor / Ross szerzemény után The Way Out Is Through címmel jön egy dal, ami azért is tökéletes választás a lassú blokk lezárására, mert nagyon poroszkálóan, kimérten indul, majd a végére teljesen kibontakozik a robbanásig. Mindeközben újból átalakul a teljes színpad és mire az ember feleszmél már bele is vágtak a Wish-be és kő kövön nem maradt. Ismét főleg kislemezdalok sorakoznak fel egymás után, végre visszaköszön a With Teeth-éra is (Only, The Hand That Feeds), majd a Head Like a Hole megszólalásakor sejteni lehet, hogy az este a végéhez közeledik. Ismét csúcsponton a hangulat mind a színpadon, mind a küzdőtéren (és még az ülőhelyeken is állva ugrálnak és üvöltenek az emberek), majd Reznor elköszön és mindenki eltűnik a deszkákról.

Őrült tapsvihar és éljenzés, a dörzsöltebbek tudják, hogy lesz még valami, ugyanis ismét változik a színpadkép. Trent újból feltűnik és belekezd élete legsötétebb perceinek felidézésébe a Hurt sorait énekelve. A zenekar finoman kísér, de a figyelem most mégis a vetítésen van, ugyanis az est egyetlen olyan vizuális megjelenése zajlik, amelynél előre felvett anyagot látunk és nem a zenészek árnyjátékát vagy kamerafelvételek kivetülését. Megrázó fekete-fehér képek, a tízezres tömeg tiszteletteljesen énekel a hőssel együtt, majd vége.

Fel sem lehet fogni hirtelen, hogy mi történt. Hogyan telt el közel két és félóra? Mi volt ez az egész? Hogy mondhatott olyat Reznor, hogy ezt a vizuált kidobják és az őszi észak-amerikai turnéra teljesen mást fognak vinni? Ennél jobbat? Kétlem. Mást meg minek. Ez röviden és tömören tökéletes volt.

Reszegi László
https://www.facebook.com/ninhungary
fotók: Blaskovics György (kivéve pólófotó: Reszegi László)

a Hurt a milánói koncertről: