A zajt megzabolázó gyeplő – A My Bloody Valentine koncertje Londonban

A My Bloody Valentine már körülbelül hat éve újraindította magát, mégis csak 2013-ban jutott el arra a pontra, hogy elkészítse harmadik lemezét, amely kitűnő apropóként szolgált néhány fellépés meghirdetésére. A Recorder nem bírt magával és egészen az angol fővárosig ment, hogy megcsodálhassa a zenekar élő teljesítményét, a látottak alapján pedig már világos, hogy még ezerötszáz kilométer is semmiség, ha az ír négyesről van szó. Beszámolónk után a teljes 85 perces koncert megtekinthető!

Talán az egyetlen kérdés, ami mellett mind a szakértők, mind pedig a halandó emberek (egyébként teljesen érthető módon) elsuhantak a My Bloody Valentine karrierjével kapcsolatban az, hogy vajon mi fog történni most, az évtizedek óta várt harmadik anyag megszületetése után? A jóslat ugyanis beteljesült, a mese véget ért, ráadásul még a krónika eddig elveszettnek hitt lapjai is a helyükre kerültek. A továbbiakat illetően azonban a logika, valamint a történelmi példák három lehetséges opcióra engednek következtetni. Az első, és minden bizonnyal legvalószínűtlenebb alternatíva nem más, mint a feloszlás, ami az elmúlt esztendők tükrében igen hirtelen és indokolatlan döntés lenne. A második eshetőség egy újabb stúdiólemez felbukkanása (bár erre a statisztikák alapján 2034 előtt nemigen fog sor kerülni), a harmadik pedig az, hogy a kvartett megmarad egyszerű koncertzenekarnak. Ez utóbbi már csak azért is lenne előnyös, mert a reunió óta ebben bőven van tapasztalata a tagoknak, ráadásul a londoni esemény alapján egyértelműen kijelenthető, hogy ettől az élménytől megfosztani a népet óriási vétek lenne.

Annak ellenére, hogy az online sajtó és a videómegosztók korában a világ gyakorlatilag nyakig áll a hol jobb, hol rosszabb minőségben rögzített/megírt felvételekben és beszámolókban, egyetlen Youtube-klip vagy kritika sem képes felkészíteni az embert arra, ami egy ’Valentine performanszon várhat rá. A kalózfelvételekkel ugyanis az a gond, hogy képtelenség lenne olyan hangrögzítő berendezést találni, amely hűen adhatná vissza ezt a tömény, hömpölygő, mennyei poklot; a recenziók pedig azt a problémát nem képesek áthidalni, hogy az emberi nyelv nem alkalmas arra, hogy szavakba öntse azt, amit a négyes a fellépésein nyújt. Természetesen nem azért, mert egy MBV-műsor annyira fokozhatatlanul, annyira leírhatatlanul jó lenne (na persze ezért is), hanem főképp azért, mert a kommunikációnak egyszerűen nem létezik olyan beszélt vagy írott eleme, amely kellően magába tudná foglalni azt az érzést, ami az együttes előadása alatt átjárja a hallgatót. Így mindenfajta előzetes tájékozódás (ha hasztalannak nem is nevezhető, de) csupán aprócska étvágygerjesztőként működik (még ez a beszámoló is), pont úgy, mint valami karib-tengeri szigetet ábrázoló képeslap: szép és kecsegtető, de azért a pálmafák alatt fetrengeni még mindig ezerszer jobb, mint ahogy azt a fotók alapján elképzelnénk.

Bár a jelenlegi helyzetet figyelembe véve a fókusz az m b v lemezen kellett volna, hogy legyen, a kvartett szerencsére tisztában volt azzal, hogy a nézők nagy része inkább a múltbéli, mintsem a jelenkori My Bloody Valentine-ra kíváncsi. Ehhez igazodva a koncert tizenhét számából csak három szólalt meg a friss korongról, igaz, pont ezek ragaszkodtak leginkább a stúdióverziókhoz, amiben valójában nincs semmi meglepő: az Isn’t Anything hangjai ugyanis kissé már elavultak ahhoz, hogy eredeti mivoltukban adják elő őket, a Loveless-dalok pontos, hű reprodukálását pedig megkísérelni sem érdemes, hisz’ ez egy eleve lehetetlen vállalkozás. Mégis, ez nem azt jelenti, hogy a korai szerzemények bármit is megsínylettek volna. Noha a When You Sleepet egy kicsit talán sietve játszották el, ez csak még jobban kidomborította az együttes fékezhetetlen energiáját; és bár igaz, hogy az Only Shallow egy torz (de persze isteni) förmedvénnyé alakult át, élő verziója is legalább annyira elsöprő erejű volt, mint az albumon szereplő változat. A debütről, valamint a korai EP-kről összekapirgált darabok talán még távolabb estek fájuktól, ám természetesen mindenki örömére, ugyanis kolosszális, mámorító hangtömegek töltötték meg a termet úgy, hogy a színpadon Debbie Googe Dee Dee Ramone-szerű mozgásán és kinézetén, illetve az alapvető, hangulatfestő vetítéssorozaton kívül semmi érdemleges nem történt, ráadásul az éneket is alig lehetett hallani, bár ez nem jelentett problémát, hisz’ a négyes dalainál sosem az volt a lényeg, hogy miről szólnak, hanem az, hogy hogyan.

És ez volt az, amiben a zenekar leginkább érvényesülni tudott: a formáció ugyanis a koncerten is kitűnően bebizonyította, hogy a zaj az nem egy fölösleges, alábecsülendő valami, hanem egy finom, biztos szakértelmet és arányérzéket megkövetelő entitás, amely számos arcát képes felfedni attól függően, hogy mit parancsolnak neki. És hogy mit parancsolnak neki, az egyáltalán nem mindegy: a Hammersmith Apolloban is egymásra halmozott erősítők bástyázták körbe a dobfelszerelést, a vezető Kevin Shields lábai elé pedig egy effektpedál-arzenállal teletűzdelt deszkát helyeztek, melyek latba vetésével sikerült egy annyira bizsergető és tökéletesen homogén szökőárat előidézni, hogy a legfinomabb válaszreakció is minimum ott kezdődött, hogy az ember csak bámult maga elé és nem volt képes felfogni, amit hall. Igaz, korántsem csak a technikán múlt az est beteljesedése, hanem azon a meghízásnak indult, göndör hajú pasason is, aki nélkül ez nem valósulhatott volna meg. Az idő ugyanis az eddigiekben igazolta, hogy egyedül Shields képes ezt az eksztázist hangokba önteni, csak az ő kezében marad meg a zajt megzabolázó gyeplő. Így bár a ’Valentine-t albumon hallgatni sem hétköznapi időtöltés, de élőben tényleg letaglózó, döbbenetes élmény, amelyről hiába olvasod a szakirodalmat vagy nézed, hány csillagot kapott a Guardiannél, úgyis csak akkor tudod meg igazán, hogy milyen, ha a saját bőrödön tapasztalod meg.

Egyetlen hátulütője volt csak a produkciónak: a vége. Lehet ugye mindenfélét olvasni a híres-hírhedt Holokauszt-szekcióról, ami a You Made Me Realise sláger kiállásának (ezúttal kb. tízperces) elnyújtása, amely egyszerűbben fogalmazva nem más, mint a közönség térdre kényszerítése a hangszerek össztüzének segítségével. Na most, még ha az ember hónapokig is készül erre lelkiekben, akkor sem lehet ezt végigbírni, az ötödik minutum után ugyanis tényleg kibaszott elviselhetetlenül hangos lesz az egész, amit csak tovább ront a záró, dobgéppel és négy (!) gitárral előadott Wonder 2, mely élőben aztán tényleg olyan, mintha egy repülőgép turbinája szippantaná be, majd zúzná halálra a hallgatót. Ezzel a lecsengéssel (valamint egy rendes adag fülzúgással) elhagyni a termet pedig sajnos egy kissé csüggesztő érzés volt, bár mire a metróhoz értünk, már azt fontolgattuk, hogy a következő napi műsorra is nagyon maradni kéne. De sajnos húzott haza a pénzhiány, a jegyfoglalás és a fáradtság – na meg a vágy, hogy mindezt elmesélhessük.

beszámoló és helyszíni fotók: Judák Bence

My Bloody Valentine
London, Hammersmith Apollo
2013. március 12.

dalsorrend:

1. I Only Said
2. When You Sleep
3. New You
4. You Never Should
5. Honey Power
6. Cigarette In Your Bed
7. Only Tomorrow
8. Come In Alone
9. Only Shallow
10. Thorn
11. Nothing Much To Lose
12. To Here Knows When
13. Slow
14. Soon
15. Feed Me With Your Kiss
16. You Made Me Realise
17. Wonder 2

egy Youtube-felhasználónak köszönhetően rögzítésre került a teljes koncert, mi pedig sorrendbe raktuk, íme a My Bloody Valentine március 12-ei londoni fellépése elejétől a végéig: