Ígéretes soul-tehetség volt tíz éve, de aztán gyorsan és nyomtalanul eltűnt, hogy idén egy pazar lemezzel térjen vissza a hallgatásból. Cody ChesnuTT-kritika.
Kiadó: Vibration Vineyard / One Little Indian
Megjelenés: 2012. október 30.
Stílus: déli neo soul, R&B
Kulcsdal: Love Is More Than A Wedding Day
Cody ChesnuTT pont egy évtizede bukkant fel független kiadású, megszólalásában inkább lo-fi (hálószobájában négysávosra rögzített), ambiciózusságában viszont határozottan magas minőségre törekvő 36 számos bemutatkozó dupla albumával. Az éppen lecsendesedni látszó neo soul hullám hozta őt felszínre, de az Atlantából Kaliforniába költöző ChesnuTT bátran csavart a zsáner bevett elemein, és egyfajta lo-fi indie-s dalszerző-előadó attitűddel felvértezve énekelt soult, bluest, R&B-t (a kilencvenes évek végén még The Crosswalk nevű rockzenekarával próbálkozott). A 2002-es The Headphone Masterpiece valóban egy kisebb mestermű volt a maga nemében, és Cody csillaga meg is lódult felfelé, amikor The Seed című dalát még abban az évben feldolgozta a neo soult mindig kitüntetett helyen kezelő The Roots. A felturbózott The Seed (2.0) című új dal a még szintén 2002-ben kijött Phrenology című Roots-csúcslemez központi helyén díszelgett. Hogy Codyval mi ment félre, nehéz volt kitalálni, mindenesetre nem fel, hanem eltűnt egy 'Hátsó kijárat a hírnévből' feliratú ajtó mögött Lauryn Hill és D'Angelo társaságában. Apró kultusz maradt utána (a Me And You And Everyone We Know című Miranda July-filmben a tinilányok csak és kizárólag Cody ChesnuTT-ot hallgatva hajlandóak kitanulni egy mulya fiún az orális szexet), és a remény, hogy egyszer visszatér.
Nos, miközben arról érkeztek hírek, hogy D'Angelo több mint tíz év után új stúdiólemezen dolgozik, Cody ChesnuTT is kiadott egy rövidke EP-t 2010-ben, az életjel után most pedig itt a második nagylemez, mely alapján valami ilyesmit lehet az énekes történetvonalához felvázolni: lötyögés mindenféle Los Angeles-i buliban, vállveregetések, hogy "de jó a lemezed", egyre több crack, másnapos ébredések és tudatra ébredés, hogy erre semmi szüksége. Aztán jött inkább a család, valami tisztes meló és a zenélés vágya iránti szűnni nem akaró viszketés. Persze lehet, hogy egyáltalán nem így volt, de a tíz év szünet után megjelent Landing On A Hundred szövegeiből valami ilyesmi hámozható ki. A zabolázatlan bemutatkozáshoz képest ez egy szinte jólfésültnek ható déli soullemez. Naná, hogy az, hiszen ugyanabban a memphis-i stúdióban készült, ahol Al Green vette fel lemezeit. Bár ChesnuTT új utakat nem jár be a lemezzel, azt a dalok energiája, szervessége, boldogság-dózisa így is bőven emlékezetessé teszi. Rockos attitűddel szült anyag (Where Is All The Money Going) pazar fúvósokkal, vonóshangszereléssel, funk-löketekkel, a legjobb Green és Curtis Mayfield-dalok hangulatában ('Til I Met Thee), de ChesnuTT egyéniségén átszűrve és 21. századi hatásokkal díszítve (Don't Wanna Go The Other Way). A lényeg azonban nem ez, a lemezt hallgatva ugyanis teljesen nevetséges bármilyen elemzésen törni az agyat. A Landing On A Hundred a szívnek és a testnek készült, azoknak, akik egyszerűen átadják magukat a zenének, és hagyják, hogy ChesnuTT végigvezesse őket szerény életbölcsességein (I've Been Life, That's Still Mama, Don't Follow Me), miközben alaposan bemozdítja a lábaikat is, hogy aztán boldog arccal álljanak sorba még egy körért.
9/10
Dömötör Endre
