"Az emberek ünnepelni jönnek a koncertjeinkre" – David Prowse (Japandroids)

- 2006-ban alakultatok, a következő két évben megjelentettetek két EP-t (All Lies, 2007; Lullaby Death Jams, 2008), a Post-Nothing című bemutatkozó nagylemez viszont majdnem hattyúdal lett, a felvételek közben már a feloszláson gondolkodtatok. Hogyan foglalnád össze a Japandroids első három évét?  

- Tényleg úgy nézett ki, hogy befejezzük, de ez nem volt különösebben nyomasztó gondolat. Vancouver nagyon elszigetelt hely, ezért mindenki váltogatja a zenekarait; ha úgy látja, nincs értelme tovább csinálni, egyszerűen belekezd valami újba. Persze általában az sem sikerül, a legtöbb barátunk soha nem tudott túllépni a helyi színtér szűk keretein. Mi is csináltunk pár kisebb turnét, koncerteztünk a környező városokban, Seattle-ben, Calgaryban, Victoriában, de amikor három év után még mindig úgy éreztük, semmit sem haladtunk, logikusnak tűnt a gondolat, hogy inkább megpróbálunk valami mást.    

- A lemez sikere után végül mégis folytattátok, az új album pedig érezhetően pozitívabb, optimistább anyag lett – egy nyugodt körülmények között dolgozó zenekar munkájának tűnik. Tényleg könnyebb volt megcsinálni most, hogy már nem nyomasztott titeket a sikertelenség? 

- Egyáltalán nem. A Celebration Rock nagyon nehéz lemez volt, rendkívül hosszú ideig dolgoztunk rajta. A Post-Nothing sikere után egyre nőtt rajtunk a nyomás, az emberek hirtelen elvárásokat kezdtek támasztani velünk szemben. Ugyanúgy ott volt a lehetősége annak, hogy ez lesz az utolsó lemezünk – nem úgy gondoltunk rá, mint egy hosszabb életmű második darabjára, hanem mint lehetséges befejezésre. Éppen azért vagyunk rá büszkék, mert nem volt könnyű összehozni. 

- Pedig látszólag rendkívül következetesen dolgoztok - a Celebration Rock ugyanabban a stúdióban (a vancouveri The Hive-ban), készült, a hangmérnök ismét Jesse Gander volt, mindkét lemezen nyolc-nyolc dal szerepel, ráadásul a két borító is szinte hajszálra megegyezik.   

- A második lemez felvételei előtt elgondolkodtunk rajta, hogy kipróbálunk egy másik helyet, egy másik hangmérnökkel, de arra jutottunk, hogy semmi értelme. Jesse a barátunk, bízunk benne, a Hive pedig az egyetlen olyan stúdió, ahol jól érezzük magunkat – egyébként nem igazán szeretjük a lemezfelvételeket, nagyon kényelmetlennek tartjuk a stúdiózást, a koncertezés a természetes közegünk. Ez sokkal inkább praktikus döntés volt, nem pedig koncepciózus. Fontos az állandóság, mert ha egymás mellé teszed a lemezeidet, szeretnéd úgy érezni, hogy az egyik logikusan következik a másikból, együtt pedig egy nagy egészet alkotnak. A Celebration Rock ezért nem is igazán tért le az első album által kijelölt útról, inkább azt mondanám, hogy az adott kereteken belül fejlődtünk. 

- Az is elég határozott keret, hogy ketten vagytok. Pedig triónak indultatok...

- ... igazából csak terveztük, hogy trióban játsszunk, végül soha nem koncerteztünk hárman.  

- Azért kérdeztem, mert júniusban felléptetek Jimmy Fallon műsorában, ahol a The House That Heaven Built című dalotokat a Roots gitárosával, 'Captain' Kirk Douglasszel adtátok elő, pár perccel előtte pedig kettesben is eljátszottatok egy számot. A két előadás ugyanolyan dinamikus volt, én viszont arra gondoltam közben, hogy mennyire nehéz lehet minden pillanatban koncentrálni, hiszen nincs ott egy harmadik zenész, aki akár egy percre is levehetné a terhet a válladról.  

- Mivel nem nagyon játszottunk más zenekarokban, ezt szoktuk meg. Dobosként én meglehetősen statikus vagyok, nem számít hányan zenélünk, mindig játszanom kell, Brian (King, a zenekar gitáros-énekese – a szerk.) helyzete viszont valóban nehezebb, főleg most, hogy egyre nagyobb helyeken kell bejátszania a színpadot. Erre tényleg oda kell figyelnünk, mert a látvány is nagyon fontos, de ez néha még elég kényelmetlen nekünk. Zeneileg nem jelent nehézséget, azt hiszem, elég jól csináljuk. Az a célunk, hogy minden pillanatban a lehető legtöbb hangot, a lehető legtöbb zajt hozzuk létre.  

- A dalszerzésben sem érzitek korlátozva magatokat emiatt?

- Természetesen vannak korlátok, ugyanakkor semmiféle hiányérzetünk nincs, sőt, még mindig úgy érezzük, hogy ebben a felállásban is bőven van hová fejlődni. Elképzelhető, hogy később, ha csinálunk esetleg egy harmadik lemezt, kipróbálunk valami mást, de egyelőre így is rengeteg lehetőségünk van. 

 - Az utóbbi öt-hat évben feltűnően sok zenekar kezdte újra felfedezni a hetvenes-nyolcvanas évek klasszikus amerikai héroszait; a Celebration Rock több dalában is felfedezhető az akusztikus gitártól a stadionokig jutó dalszerzők hatása, az Evil's Sway például egyértelmű tisztelgés Tom Petty American Girl című dala előtt, a már említett The House That Heaven Built pedig Bruce Springsteen grandiózus rockhimnuszainak hangulatát idézi. Sőt, általában az egész lemez sugároz valami különös időtlenséget az energikus, optimista lendületével. 

- Minket a koncertezés tölt fel energiával, a stúdióban is az élő hangzást próbáljuk a lehető leghitelesebben reprodukálni. Az emberek tényleg ünnepelni jönnek a koncertjeinkre, de az első lemez után észrevettük, hogy van pár dalunk, ami a megszokottnál is nagyobb hatással van a közönségre - miközben játszottuk őket, mintha különleges kötelék jött volna létre köztünk. Ilyen volt például a Young Hearts Spark Fire. És persze ha az ember ezt észreveszi, kicsit mohó lesz, még több ilyen számot akar írni. Szóval úgy voltunk vele, hogy – ha nem is feltétlenül tudatosan – megpróbálunk egy olyan lemezt csinálni, amin nem egy-kettő, hanem nyolc ilyen dal van. Illetve ahogy zenészként fejlődsz, egyre inkább látod, mi az, amiben a legjobb vagy, mi az, ami a legjobban működik lemezen és élőben is. 

- Ez a "különleges kötelék" ugyanúgy működik egy kis klubban és egy nagy fesztiválon?

- Inkább azt mondanám, hogy másképp, de működik. Nekünk még kényelmesebb kis klubokban játszani, mert egyelőre csak szokjuk a fesztiválokat és a sportcsarnokokat, de a legemlékezetesebb koncertjeink szinte mind nagyobb közönség előtt zajlottak. Nem is igazán lehet összehasonlítani a kettőt, mert egészen más dinamikát hoz létre, ha tízezer ember énekli a dalaidat. A lényeg, hogy képesnek kell lennünk megteremteni azt az intimitást, ami a legkisebb helyektől a legnagyobbakig ugyanúgy működik. Ahhoz, hogy mindig sikerüljön, még tanulnunk kell.

- Ahhoz, hogy egy zenekar képes legyen ennyire szoros kapcsolatot ápolni a közönségével, elengedhetetlen, hogy egymást is jól ismerjék. Brian és te régi barátok vagytok; mennyiben változott kettőtök viszonya a zenekar megalakulása óta?

 - Zenekarban játszani egy nagyon különleges szociális kihívás. Döbbenetesen – abnormálisan – sok időt töltesz a másikkal, nem is nagyon lehet elmagyarázni olyasvalakinek, aki még sosem turnézott. Szinte soha nincs személyes tered, eltűnik a privát szférád, mindig osztoznod kell egy másik emberrel. Sokat segített, hogy már ismertük egymást, amikor belekezdtünk; elképzelni sem tudom, milyen lehet egy olyan zenekarban játszani, ami pár hónapja alakult, kihozott egy menő kislemezdalt, aztán ez a három-négy ember, akik alig ismerik egymást, elindulnak turnézni.

- Tegyük fel, hogy az első lemez után körülbelül húsz százalék esély volt a folytatásra. Ha most mondanod kéne egy számot, mi lenne az? 

- Ahogy már mondtam, mi mindig jelen időben gondolkodunk. A Post-Nothing megjelenése óta szinte egyszer sem beszéltünk a zenekar jövőjéről. Tudjuk, hogy a Celebration Rock jól sikerült, ezért van lehetőségünk egy következő albumra, de őszintén szólva eddig szóba sem került. De ha az első anyag után húsz százalék volt az esély a folytatásra, akkor most legyen mondjuk ötven.

A szeptember 3-ai Akvárium-koncert a Facebookon: 

http://www.facebook.com/events/139625109508105

A Japandroids vadonatúj turnévideója a The House That Heaven Built című kislemezdalhoz:

A 2009-ben megjelent Post-Nothing legnagyobb slágere, a Young Hearts Spark Fire: