(X) A Prodigy európai turnéján egyetlen állomáson lesz a Death In Vegas az előzenekar, és igazán szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy ez a budapesti helyszín, hiszen Richard Fearless 1996-ban indított zenekara (mely eleinte Steve Hellier, később Tim Holmes hangmérnökökkel egészült ki duóvá, de egy ideje már stúdióban szólóprojektként működik, koncertekre pedig kísérőzenészekkel válik élő megszólalású zenekarrá) a kilencvenes és a kétezres évek fordulójának egyik legjobb formációja volt, és hét év szünet után, tavaly ősszel megjelent ötödik stúdiólemeze, a Trans-Love Energies is erős album lett, így emiatt feltétlenül érdemes április 28-án a Budapest Sportarénába látogatni. Jegyek még vásárolhatók ezen a linken, a szervezők pedig a jövő héten egy meglepetéssel is szolgálnak majd a Recorder olvasóinak.
- A Prodigy európai turnéja során egyedül a budapesti fellépésen lesz a Death In Vegas az előzenekar, hogyhogy?
- A Death In Vegas is turnén van éppen és amúgy is nagyon elfoglaltak vagyunk egyéb elkötelezettségekkel, de kifejezetten a Prodigy kérte, hogy legyünk előzenekar a budapesti koncertjükön, ami természetesen megtisztelő, és mivel ez a dátum épp szabad volt, el is vállaltuk.
- Az első Death In Vegas-lemez, az 1997-es Dead Elvis már eleve egy mixtúra volt különféle stílusokból, a sajtó mégis az akkor divatos bigbeat műfajba sorolta be. Mik jelentették számodra a zenei gyökereket?
- Az egész tulajdonképpen véletlen egybeesés volt, képzőművészetet tanultam, nem készültem zenésznek, viszont már ekkoriban is DJ-ztem és azt nagyon szerettem csinálni. Emiatt is, és persze már jóval korábban is nagy lemezgyűjtő voltam, tinédzserként például lemezboltban dolgoztam. Szóval a zenének mindig is inkább ezen az oldalán álltam. Tizennyolc éves koromban kezdtem el DJ-zni, és talán húsz voltam, amikor valaki megkért, hogy készítsek neki egy remixet, ekkor voltam először stúdióban. Ez volt az a pont, amikor igazán elkezdtem érdeklődni a zenekészítés iránt, és főleg a zenerögzítés folyamata izgatott. Volt egy dalötletem, amin elkezdetem dolgozni ugyanabban a stúdióban, ugyanazzal a hangmérnökkel, és ez lett az Opium Shuffle, az első Death In Vegas-dal. Aztán hirtelen arra eszméltem, hogy van egy lemezszerződésem egyetlen dal alapján. Nagyon más idők jártak a lemeziparban jó 15 évvel ezelőtt. Egyáltalán nem erre készültem, még mindig a művészeti főiskolára jártam, nem zenész akartam lenni. De aztán ott álltam, hogy kellene még gyorsan egy csomó dal, mert lemezt kell megjelentetnem. Emlékszem három hetem volt elkészülni az anyaggal. Úgyhogy egyfajta véletlen volt, hogy zenész lettem és hogy ilyen lett a bemutatkozás megszólalása. Azt hiszem sokat tanultam azóta.
- A következő lemezzel, az 1999-es The Contino Sessionnel – immár az első lemezen közreműködő Steve Hellier helyett Tim Holmesszal párban – végképp megtaláltad a Death In Vegas meghatározó hangzását, ha ezt egyfajta nagyvárosi voodoo-rocknak hívjuk, azzal mennyire tudsz azonosulni?
- (hosszan gondolkozik) Fura, azt hiszem egyáltalán nem hallgattam azt a lemezt, amióta elkészült. Arra emlékszem, hogy senkinek nem volt semmiféle elvárása a lemezzel kapcsolatban, úgyhogy emiatt jó érzés volt elkészíteni, meglehetősen szabadon. Talán nem kellene ezt mondanom, de úgy éreztem akkor, hogy senki nem csinál ehhez hasonló zenét abban a pillanatban, ezért ez a része jó érzéssel töltött el. (megint kivár) De amúgy eléggé nehéz időszak volt az életemben, és a lemez ezt is feldolgozza. (nagyon lassan) Igen.
- A Scorpio Rising már sokkal pozitívabb lemez, ugyanakkor hasonló eklekticizmus jellemzi.
- A Scorpio Rising volt valószínűleg az első igazán eklektikus lemezünk, és azt hiszem, hogy zeneileg a legerősebb. Sokkal több időt tölthettünk az elkészítésével. Sokkal kidolgozottabbnak érzem a Contino Sessionshöz képest. A Scorpio Risinggal egy bajom van, hogy a kollaborációk túlnőttek rajta, és elhalványították a lemez többi részét. Pont ezért is volt, hogy a következő albumon már egyáltalán nem akartam híres vendégénekeseket. Mégis az lett a kedvenc lemezem a sajátjaim közül.
- A 2004-es instrumentális Satan’s Circus meglehetősen kemény lemez, értek téged új hatások ekkoriban, gondolok főképp a kraut-rockra.
- Hát az újságírók akkoriban nem kérdeztek ilyeneket, igazából semmit sem kérdeztek, mert addig is csak arról szóltak az interjúk, hogy milyen volt Liammel dolgozni (Liam Gallagher, az Oasis énekese a vendéghang a címadó dalban – a szerk.)? Itt meg ugye nem volt egyetlen közreműködő sem. A Satan’s Circus volt az igazi hangom megtalálása, és ezt akkoriban nem értették meg az emberek. Azt mondták, hogy elszállt az ihletem. De ha összeveted azt a lemezt olyan mai zenekarok hangzásával, mint a Horrors, akkor talán látszik, hogy én már korábban is hasonlóval próbálkoztam, mint amivel számos mai zenekar, és talán lehet előremutatónak is nevezni azt az albumot.
- Híres vagy arról, hogy nagy a lemezgyűjteményed, a Back To Mine-mixsorozatban – melynek pont ez a ’honnan jöttem’ gyökérkutatás a célja – 2004-ben megjelent Death In Vegas-válogatás alapján arra tippelnék, hogy az egykori Byrds-tag Gene Clark az egyik legnagyobb hősöd, hiszen két szerzeménye is helyet kapott ott, ráadásul tőle már a Scorpio Risingon is feldolgoztad a So You Say You Lost Your Baby című dalt.
- Igen, ő nagyon fontos számomra. Őt szerettem a legjobban a Byrds-ből. Nagyon megfogott, hogy milyen zűrös élete volt. Óriási, óriási Byrds-rajongó voltam középiskolásként. Mindennél jobban szerettem, pedig a Doors, a Velvet Underground is nagy kedvencem volt. De Clark volt a legfontosabb, a zűrös lelkű, akivel lehetett azonosulni. Az egész karrierjét nagyra értékelem, a szólólemezeket is.
- A következő évben kiadott FabricLive23 mix-CD viszont a tánczenei gyökereidet és ízlésedet foglalta össze, DJ-zel még mostanában is?
- Épp nemrégiben kezdtem újra DJ-zni. Körülbelül egy éve. Elmentem Amerikába néhány évre és ott szinte teljesen abbahagytam, de most, hogy visszatértem Angliába, ezt is újrakezdtem. New Yorkban különböző okok miatt nem DJ-ztem, (megáll) nem ez így nem igaz, őszintén szólva egyetlen fő oka volt, mégpedig, hogy nem tetszett az ottani színtér. Az én tánczenei gyökereim chicagóiak, főleg az acid és DJ-ként a mai napig ennek a szellemében állítom össze a szetteket. New Yorkban nem találtam erre befogadó közeget, néha játszottam Detroitban, vagy Chicagóban. De hát ott vannak elegen, akik ezt játsszák. Van ez az angol mondás, hogy „Nem vihetsz szenet Newcastle-be!” (ami természetesen arra utal, hogy Newcastle a szénbányászat városa – a szerk.). Ugyanígy nem mehetsz Chicagóba se angolként, hogy acidet játsszál, ezért sok évre abbahagytam a DJ-zést. Aztán visszajöttem Angliába és a főbérlőm, Andrew Weatherall adott újra munkát DJ-ként.
- Andrew Weatheralltól vettél ki lakást?
- Igen (nevet). Igazából volt egy szabad stúdiója, és azt, de lényegében ott is laktam. Na és az ő ügynöke kezdte intézni a dolgaimat. Nagyon hálás vagyok ezért, újra elkezdtem lemezeket venni, egyfajta új kezdet volt. Rengeteg szar zene van manapság, félre ne értsd, de így van, viszont nagyon sok izgalmas is akad közte és ezt újra felfedezni fantasztikus volt. Sok inspiráló zenét találni manapság is. Visszatérve az eredeti kérdésedre, a techno most újra nagyon visszajött, ami pont a fabricos mixemen is jelen van.
- Talán félig meg is válaszoltad a következő kérdésemet, hogy amikor a kétezres évek közepén Angliából átköltöztél New Yorkba, miért alakítottál egy garázs-rock zenekart, a Black Acidet?
- Amikor átköltöztem vettem egy gitárt és elkezdtem azon dalokat írni, előtte soha nem komponáltam gitáron. Abbahagytam a DJ-zést és nagyon élveztem, hogy állandóan gitározom, úgyhogy természetes lépés volt, hogy legyen egy zenekar is köré. Oliver Ackerman az A Place To Bury Strangersből is a gitárosunk volt egy jó darabig. Jó érzés volt valami teljesen mást csinálni, mint amit a Death In Veagsszal létrehoztunk. Próbaterembe járni, hangszereket pakolni, teljesen élőben előállítani minden hangot, ezek a dolgok nagyon feldobtak. Egy évig nem is volt koncertünk, csak heti kétszer próbáltunk. Felvettünk egy nagylemezt is, ami hamarosan megjelenik.
- New Yorkban a művészeti gyökereidet is előástad, újra elkezdtél fotográfiát tanulni.
- Elvégeztem néhány kurzust, de igazából soha nem álltam le a képzőművészettel sem. A Death In Vegas-kiadványok vizuális megjelenéséért, a videókért is én feleltem, de határozottan szerettem volna új területeket felfedezni, fejlődni. És ez New Yorkba talán sikerült is, a fotózásban feltétlenül.
- A legutóbbi Death In Vegas-album (Trans-Love Energies), hét év szünet után tavaly ősszel jelent meg, és Tim Holmes, az eddigi lemezek közreműködője már nem szerepel rajta. Milyen volt teljesen egyedül lemezt készíteni?
- (hosszan gondolkozik) Jó volt. Tulajdonképpen a körülmények hozták így. Úgy volt, hogy csak egy évre megyek New Yorkba, aztán maradtam hat évig. Tim ugyebár hangmérnök, én korábban nem értettem ezekhez a dolgokhoz, de Amerikában elkezdtem ezt is kitanulni, és a magam hangmérnöke lettem. Amikor elkezdtem dolgozni ezen a lemezen, Tim az elején bejött a stúdióba, de egyáltalán nem zavarta, hogy minden téren a kezemben van az irányítás, megértette, hogy ennek a dolognak így kell folytatódnia. Egészen más közösen dolgozni valakivel és úgy kifejezni magad, mintha mindezt teljesen egyedül teheted. Megértette, hogy mi a szándékom és elfogadta. Persze egy kicsit idegborzoló is volt, amikor már egyértelmű lett, hogy itt mindenben csak magamra számíthatok, hiszen nem csak a teljes zenei rész az enyém, de ezen a lemezen már én vagyok az énekes is. Úgyhogy bármilyen kritika éri, az mind rám vonatkozik, nincs kit hibáztatni bármiért is. Nem kellene, de a negatív kritikák gyakran kiborítanak, úgyhogy mindezt teljesen egyedül csinálni pszichikailag is kihívás.
- Olvastam, hogy már két további Death In Vegas-album is lényegében készen, vagy majdnem kész stádiumban van, ezekről mit lehet tudni, mikor fognak megjelenni?
- Őszintén szóval van több anyag is készenléti állapotban, egy stúdiólemezen már dolgozom, aztán van egy filmzenelemez, amit a Barbicanban már elő is adtunk pár éve, újrahangszereltünk néhány pszichedelikus szörfös filmet, ez már régóta rögzített állapotban van, csak meg kellene keverni. Aztán a Black Acid-lemez, amit már említettem is, az a maszterelési résznél tart. Úgyhogy bőven van nyersanyagom, amivel dolgozhatok (nevet).
interjú: Dömötör Endre
www.deathinvegasmusic.com
http://www.myspace.com/officialblackacid
a Death In Vegas emblematikus dala, a Dirge az 1999-es The Contino Sessionsről:
a Hands Around My Throat 2002-ből Hope Sandoval énekével:
a legutóbbi Death In Vegas-kislemez, a tavalyi albumról való You Loft My Acid:
a Black Acid 2009-es kislemezéről való I Hate You (Raw Version):
Ajánlott bejegyzések:
-
„Még azt is beleírta, hogy elmentünk az Aldiba bevásárolni” – Amoeba-interjú
-
„Felmentünk a színpadra és még egy hangot se játszottunk, de már őrjöngés volt” – Jazzbois a Koncertsztorik podcastban
-
„Zubolyra mindenki úgy jön le, hogy na, milyen meglepetés fog érni” – Ágoston Béla-interjú
-
„Nem a nosztalgia szó a legjobb arra, hogy felmegyünk a színpadra és letépjük a fejét mindenkinek” – Leukémia-interjú
-
"Pisilni se megyek ki, amíg nincs kész a dal" - cserihanna-interjú
