(Jagjaguwar/Neon Music, 2011)
A wisconsini dalszerző-előadó Justin Vernon, azaz Bon Iver az elmúlt egy hétben többször is reflektorfénybe került: elsősorban azzal, hogy a következő Grammy-díjátadó egyik meglepetés-esélyese lett négy jelöléssel (és aztán előszedték egy tavalyi nyilatkozatát, amelyben a Grammy jelentéktelenségéről beszél), a Recorderen már nyár eleje óta meghallgatható Bon Iver, Bon Iver című második albuma is pont most jött ki deluxe iTunes-újrakiadásban, amelynek részeként az összes dalhoz készült videó. Aztán december eleje óta a 2011-es év legjobb lemezeit összegző listák is elkezdtek megjelenni, és azokon is Bon Iver az egyik nagy favorit – és garantálhatjuk, hogy még sokszor találkozunk a Bon Iver, Bon Iver albummal, akár úgy is, mint a Paste listáján: az első helyen! Lemezkritikánk itt olvasható.
Justin Vernon rajongóinál valószínűleg már csak maga a dalszerző-énekes tudta kevésbé elképzelni, hogy nagy magányában – három téli hónap alatt egy wisconsini erdei viskóban – egy szerencsétlen betegségből és lelki fájdalmakból kibontakozva rögzített debütalbuma, a 2007-ben magánkiadásban, majd 2008-ban rendes terjesztésben is megjelent For Emma, Forever Ago néhány emberen kívül bárkit is érdekelni fog. A kortárs amerikai érzelmes folk műfajában ugyanis nem ritka eset, ha valakinek érdektelenség jut osztályrészül – David Karsten Daniels vagy David Wingo (Ola Podrida) biztosan tudna erről mesélni. Akit viszont Kanye West kér fel közös munkára és különböző film- vagy tévésorozatok keresnek fel dalkölcsönzés céljából (nem beszélve Justin Vernon számos egyéb projektjéről, közreműködéseiről: Volcano Choir, Gayngs, Anaïs Mitchell stb.), az menthetetlenül sikeres előadónak számít.
Ennek ellenére kellemes meglepetésként éri a hallgatót, hogy Vernon csinált egy lemezt, ami sokkal bátrabban tekint előre, de még mindig azt mutatja meg – és hozza elő –, ami legbelül van. Siker ide vagy oda, a Bon Iver, Bon Iver frissessége személyes, de jól átélhető utazásra hív, még úgy is, hogy a végállomás egyenesen a nyolcvanas évek. A halk indításból poszt-rockos menetelésbe hajló Perth című nyitódal bátor kezdés az előző album akusztikus magába fordulása után, és a folytatás is ugyanilyen színes. Az új zenésztársak és hangszereik bevonása jó húzásnak bizonyult, az idilli hangzású steel gitár és a fúvósok jól összedolgoznak a megszokott bendzsóval, és együtt szép tájakat rajzolnak ki olyan finom megoldásokkal, mint például a Michicantben felcsendülő biciklicsengő. Az énekhang most is a magas tartományokban sziporkázik a leginkább, de ezúttal néhol idegen baritonokkal duettezik, így születnek olyan megkapó dalok, mint a Hinnom, TX vagy a Minnesota, WI – az utóbbiban az említett bendzsójáték és a szívfacsaró falzett párosítása igazán emlékezetes részlet. A Calgary szintetizátorködös vuhuhhúját ki lehetne nevezni a remény legkisebb egységének a lemezen, a záró Beth/Rest pedig elégtétel azoknak, akik személyes sértésnek veszik, amikor mások a nyolcvanas évek szintetikus érzelmein élcelődnek. A Bon Iver, Bon Iver okosan megkomponált, erőteljes, nagy mű, ami egy helyett most legalább tíz ember munkáját dicséri. Rejtély, hogy lehet a nagybetűs sikert félretéve, és a közérthető slágerességnek hátat fordítva még az előzőnél is jobb albumot összehozni, de Vernonnak sikerült. Ezzel a lemezzel kinyílik a világ, de szerencsére ugyanaz az ember néz vissza ránk.
9/10
Sugó Lilla
az év dala kategóriában Grammy-díjra jelölt Calgary élő előadása Jools Holland műsorában:
