Egy nő elsírja magát – a Girls bécsi koncertje

WUK, 2011. november 21.

A 2009-es év nagy indie felfedezettje volt a San Franciscó-i Girls duó, melyet nevével ellentétben két fiú alapított. A dalszerző-gitáros-énekes Christopher Owens egy Children Of God nevű szektából szabadulva talált Chet Jr. White basszusgitáros-producerre, aki apró helyi zenekarok demóit rögzítette szülei garázsában. Az egyszerűen csak Album névre keresztelt Girls-bemutatkozás nagy sikert aratott Buddy Hollyt, Elvis Costellót és a Beach Boyst egyszerre idéző, nem kevés drog hatása alatt született dalaival, a napfényes és felhős hangulatok a 2010-es hatszámos Broken Dreams Club EP-n már profi stúdiókörülmények között is megmutatták az együttes erejét, az idei Father, Son, Holy Ghost pedig egyenesen az év egyik legerősebb albuma lett (a két kislemezdal, a Vomit és a Honey Bunny még mindig meghallgatható róla a Recorderen). A Girls bécsi koncertje tehát nehezen kihagyható programnak tűnt – és a remek előzenekarral kezdődő este maximálisan be is váltotta a hozzá fűzött reményeket.

Szerencsénk van a Spectrals nevű előzenekarral, mert ez a bécsi az utolsó helyszín, ahol ők melegítik be a közönséget. Szerencsénk van, mert nagyon jók. A Spectrals eredetileg nem is zenekar, hanem egy Leeds melletti kisvárosból, Heckmondwike-ból származó 21 éves multiinstumentalista-dalszerző-előadó, Louis Jones egyszemélyes projektje, melynek debütáló lemeze (Bad Penny) októberben jelent meg a jó nevű független Wichita kiadónál. A vöröshajú Jones a dobokat kivéve teljesen egyedül rögzítette az albumot a legutóbbi Wild Beasts-korongok producerével, Richard Formby-val (aki egy időben a Jazz Butcher nevű Creation-zenekarnak is tagja volt). A Bad Penny doo-wopos elemeket kever itt-ott garázsos, másutt a nyolcvanas évekbeli Creation-zenekarokra jellemző megszólalással, szellős, ihletett hangszereléssel, és az első nagy szerelmi csalódást feldolgozó dalokkal (mire boltokba került a lemez, Jones újra ex-barátnője mellett találta magát – happy end!). Élőben öttagúvá fejlődik a Spectrals és a dalok még jobb hangzással szólalnak meg a színpadon, sokszor nyolcvanas évek eleji együtteseket (Prefab Sprout, Orange Juice, Altered Images) idéznek, de egy belassított Arctic Monkeys sem tűnik távoli párhuzamnak. Komoly ígéret a Spectrals, főleg ha Jones megtartja csupa kedves geekből álló kísérőzenekarát, mert ezek a bátran egyszerű, pillanatnyilag cseppet sem divatos struktúrájú dalok élőben jobban szóltak, és egyben tökéletes felvezetésül szolgáltak a Girls-koncerthez.

A Girls is kísérőzenészekkel egészül ki élőben: 2009 óta sokan megfordultak a turnézenekarban, de a mostani ötfős felállás tűnik a legerősebbnek. Két éve az alapduó még csak két plusz taggal lépett fel, és az első album dalai között még akadt egy-egy átlagosabb szerzemény. Mostanra azonban már egy 30 számos, bő kétórás – és az időrendet is figyelembe véve – egyre erősebb dalokból álló repertoárból állíthatják össze a fellépések műsorát. A Father, Son, Holy Ghost turnéján ráadásul tényleg egy sokkal összeszedettebb zenekar áll a gitáros-énekes Owens és a basszusgitáros White mögött. A tavalyi EP és az idei második album hangzásában fontos szerepet kapó billentyűs hangszerek élőben is megfelelő kiemelésben részesülnek, a szólógitárosi szerepben John Anderson pedig egyenes fenomenális. Ha nagyon akarnánk, siránkozhatnánk azon, hogy az európai turné második – Nagy-Britannia utáni – szakasza már egy spórolósabb felállásban kínálja a Girlst (a korábbi állomásokon még három fekete vokalistanő is színpadon állt az új lemez spirituálés hangulatú szerzeményei kedvéért, így ott néhány hosszú, lassú dallal – Just A Song, Forgiveness – több szerepelt a programban), de ez a bécsi koncert így is tökéletes ívű, végig magával ragadó.

Owens három különböző színű Rickenbacker-gitárt váltogat, éneke sokat fejlődött a bemutatkozás óta, kedvesen félénk, de azért mosolygós színpadi jelenléte viszont csak a kevés, szükséges kommunikációs megnyilvánulásra korlátozódik (amúgy meg persze nem lehetett nem a fiatal Kurt Cobainre gondolni, ahogy ki-ki tekintett rövidre vágott szőke tincsei mögül). Nincs is szükség körítésre, a mikrofonállványokra helyezett virágcsokrok bőven megadják az alaphangulatot, a koncert a fantasztikus dalok elsőrangú előadásáról szól. Lendületes kezdés a Laurával, aztán az új korong tempósabb dalai közül szól az élőben egészen szívszorító Alex és az egészen glam rockosan kezdődő, a végére viszont tempót váltó Die. Igazi lemezbemutató a koncert: a Father, Son, Holy Ghost 11 felvételéből 9 elhangzik az este folyamán. A szelekcióra amúgy sem lehet panasz, az első lemezről hallhatjuk még a Lust For Life-ot, a Darlingot és a Hellhole Ratrace-t (a Summertime-ot sajnos nem), az EP-ről pedig a Heartbreakert, a Broken Dreams Clubot és a Substance-t.

A Love Like A Rivernél már annyira fenséges a zenekar, úgy hömpölyögnek az orgona szólamai, hogy a közönség teljesen elolvad. Nem is csoda, hogy az év dala versenyben magabiztos indulónak számító Vomit alatt egy negyvenes nő elsírja magát mellettünk. Bátran érzelmes dalok ezek, őszintén érzelmes előadásban. A zenekar erejét mutatja, hogy Owensék a direkt nem a koncert végére tartogatott katartikus csúcspontok után is magabiztosan hozzák vissza a nézőket az emelkedett hangulatból az olyan lazább dalokkal, mint a Magic, vagy Honey Bunny – rögtön készek vagyunk mosolygósan táncolni. A főblokk végén a Hellhole Ratrace még mindig a Girls egyik legjobb szerzeményeként bizonyít.

A ráadásra Owens egyedül, egy akusztikus gitárral érkezik vissza: az új lemez záródala, egy ex-barátnőnek szóló Jamie Marie ismét megható, a szám végére pedig a zenekar is visszaszállingózik (pontosabban leereszkedik, hiszen a WUK színpadát egy vaslépcső köti össze az öltözőkhöz vezető lépcsőházzal), hogy aztán a tavalyi EP-ről való Substance-szel zárják a fellépést. Egy hibák nélküli fellépést, egész egyszerűen azért, mert Owens ösztönös zseni dalszerző, ezek a szerzemények a tökéletes dalok mintapéldányai, és kerek élő előadásuk megtekintése az a ritka szerencsés találkozás a zenével, amiben minden koncertlátogató csak reménykedhet.

szöveg: Dömötör Endre
koncertfotók: Martinkó Márk

www.spectrals.co.uk
www.facebook.com/GIRLSsf

a Spectrals turnéfelállásban adja elő a Get A Grip című dalt a spanyolországi Benicassim fesztiválon:

a Jamie Marie című Girls-dal koncertklipje, mely egy torontói klubban készült:

a Heartbreaker című dal a bécsi koncert előtt négy nappal tartott kölni fellépésről:

ez pedig a Vomit című csúcsdal a vokalistanőkkel kiegészült Girls-felállás szeptemberi New York-i koncertjéről: