A néma énekesnő – Beth Gibbons (Portishead)

Köztudott, hogy a Portishead énekesnője hosszú ideje nem ad interjút senkinek. A Balaton Soundon sem tett kivételt, nem beszélt egyetlen újságíróval sem, szokásához híven minden médiaszereplést zenésztársaira bízott. Egy gerillaakció keretében egyvalakinek mégis sikerült megközelítenie és szóra bírnia Beth-t. A vakmerő rajongó a Recorder kérésére beszámolót is írt tettéről.

A koncert harmadánál – amikor életemben először a német nyelvvizsgának is hasznát veszem: „kérem szépen kussolás, ha lehet, mert itt épp történelem zajlik” – végre a két hangos fesztiválvendég is arrébb takarodik. Szerencséjükre, mert itt a többség gyilkosan megilletődött attól, hogy most tényleg élőben hallgathat Portisheadet. És lehet is.

21 ha voltam, amikor zenei megmondóm kezembe nyomta a Dummyt, hogy ezt hallanom kell. Már másnap vittem dühödten a boltba, hogy ez katatón érfelvágó zaj, de semmiképp nem zene. Ütöttem az asztalt, hogy kérem vissza a pénzem. Csöndben elmosolyodott, majd hozzátette: „Hallgasd végig háromszor! Ha így se tetszene, bármit vihetsz helyette.” Azóta se hagyta el a lakásom. Kikarcolt helye lett az Ummagumma és a Music For The Masses között.

A koncert felénél már MR-rel is mérhető, hogy a triphop csapat fellépése a retinánkra ég.
A Roads alatt Beth olyan fájdalmat énekel, hogy személyessége még a kiállásoknál is zavarba ejtő. Ekkor döntöm el, ha beledöglöm is, megszerzem a koncert setlistjét.

A záró We Carry On utáni taps alatt pisszegek a biztonságinak. Szólok, hogy még a korábbi VOLT-okon egy csomót pofáztunk, de nem kell emlékeznie rá. Néz szegény rám értetlenül, persze ha akarna se köthetne sehova. Elmagyarázom neki, mi az a setlist, majd útjára engedem, de pár perc múlva jön vissza, hogy nincs ilyen. Idegroham 1.

Megyek a kordonhoz, és kontaktálok a kameracsapattal. A fekete sereg legifjabb tagja ugyanezt állítja, miközben látom, hogy a roadok a sráctól két méterre tépik fel és gyűrik össze éppen a keresett lapot. Kiabálok át a koncertárkon, hogy baszki, az volt az, amit kértem. A srác lakonikusan megjegyzi: hát akkor most már tényleg nincs ilyen. Idegroham 2.

Elpattan bennem valami, és a haveroktól mart nóném nyakbasszal nekilódulok a backstage bejárata felé. Az ott álló kapuőröknek kimérten köszönök, majd a passzt épp csak egy pillanatra nyomom a képükbe, hogy esélyük se legyen reagálni.

Bent.

Nagylevegő! Irány a színpadra fel. A tömeg még áll és tapsol, de a koncert után fent már több tucat ember szerel. Mintha csak egyikük lennék, járom a színpadot, mikor a dobszerkó között feltűnik a vágyott setlist! Bemászom a dobok közé, és szép lassan felfejtem a földről.

A színpadról lefelé beugrik, hog ha eddig sikerült, meg kéne próbálni a VIP-be is bejutni. Újabb határozott fejbiccentés és passzlóbálás, és a következő pillanatban már az egekig szökik a pulzusom, mert a színlelt lendülettel majdnem elütöm magát Beth-t is. Megállok, és kivárom, hogy rám nézzen. Gratulálok és lelkendezem neki a koncertről, mint egy hülye rajongó (merthogy az vagyok). De Beth perfekcionista, és csalódottságának ad hangot, miszerint több helyütt sem szólt úgy, ahogy szerette volna, és hogy ezért nem tud velem együtt örülni. Megnyugtatom, hogy én nagyon ki voltam vele békülve. Majd alázatosan kérdem – hiszen most mindenképp kiderül, hogy egy belógott fan vagyok csupán –, lenne-e olyan kedves és adna-e nekem egy autogramot a setlistemre. Erre Beth: „Persze, ha szerzel egy tollat is hozzá." Ezen szétröhögöm magam, miközben a VIP-ben kajtatok utána.

Megszerezve a tollat, visszatérek, és Beth már írja is alá, miközben várnak körülötte a CB-s angolajkúak. Jó látni, ahogy percről-percre oldódik, maga mögött hagyva a színpadon mért szomorúságát.

Félve jelzem, hogy köszönöm, de aláíratnám a zenekar többi tagjával is. Mutatja, menjek csak be a zenekari VIP-szobába, ott találom őket. Bent készségesen aláír mindenki, miközben elbeszélgetünk. Hiába említem, hogy a VOLT-on és a Szigeten még nagyobb tömegek várnák őket, biztosítanak, hogy leghamarabb öt év múlva indulnak megint turnéra, de az is lehet, hogy tíz évet kell várni rá. Mondom, most megnyugtattak, de egy olyan zenekarnál, ahol több mint tíz év is eltelhet két sorlemez között, ez érthető. De biztatnak, szerintük lesz még egy turnéjuk az életben.

Kifelé még dedikáltatom az alkarom is, majd a konzumáló tömegben sehogy sem találván a helyem, a Balaton partjára menekülök, ahol azon kattogok, hogy levágom a hetijegyem és elhagyom a Soundot, hogy körbetetováljam Beth kézjegyét.

Belényi Zoltán

Te is rajongó vagy? Ha van egy sztorid magadról és arról, akiért rajongsz, ha találkoztatok, ha beszéltetek vagy ha csak láttad, és mindez szerinted valamiért érdekes is, írd le, mellékelj az esetről fotót vagy más dokumentumokat, küldd el e-mailben a szerk@recorder.hu címre, és bízz benne, hogy mi is elég érdekesnek találjuk a történetet! Mert ha annak találjuk, le fogjuk közölni a Recorder magazin Fan page rovatában.