Nagyon sok ’legjobb bemutatkozó album’ van a poptörténelemben, hiszen jó debütlemezt nem annyira nehéz csinálni: viszi a zenekart a friss lendület, a „majd én megmutatom” ambíciója, az első megjelenés varázsa. Jó lemezzel elbúcsúzni viszont már nem annyira egyszerű mutatvány: a történetek vége gyakran szomorú, eltűnik az energia, kifogynak az ötletek, a tagok nem is szólnak egymáshoz, legszívesebben mindenki máshol lenne. Kevés zenekarnak sikerült méltó albummal elbúcsúznia – az ABBA sötét poplemeze, az 1981-ben megjelent The Visitors egy volt a ritka kivételek közül.
A három svéd (Björn Ulvaeus, Benny Andersson, Agnetha Fältskog) és egy norvég (Anni-Frid Lyngstad) tagból álló ABBA együttest 1974-ben, az az évi Eurovíziós Dalfesztivál nyertes dalával, a Waterloo-val ismerte meg a nagyvilág. Fesztivált nyerni jó dolog, csak éppen semmire nem jogosít: a díjnyertes előadók sorsa, hogy általában sürgősen eltűnnek a süllyesztőben. Az ABBÁ-val nem ez történt. A Waterloo csak az első megnyert csata volt az Európa és a világ leigázására indított villámháborúban. A zenekar svéd precizitással és megbízhatósággal hozta ki egymás után egyre jobb és egyre sikeresebb kislemezeit, és nem volt piac, amelyik ellen tudott volna állni. Harmadik albumuk után már Greatest Hits válogatást adtak ki. Angliában négy év alatt hét No.1 kislemezt produkáltak, a londoni Royal Albert Hallban tartott 1977-es két koncertjükre 3,5 millió jegyigénylés érkezett. A Dancing Queen úgy lett első Amerikában, hogy előtte sosem jártak ott turnézni. Ausztráliában minden harmadik háztartásban volt egy ABBA-lemez. Négy évvel a Waterloo után az Atlantic Records már a „rögzített zene történetének a legnagyobb eladást produkáló zenekara” szlogennel promózta a kvartettet. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján az abszolút csúcson volt a négyes. Az 1979-es Voulez-Vous diszkós volt, a következő évben megjelent Super Trouper már megint inkább hagyományos pop-rock, de a közönségnek egyformán tetszettek. Az ABBA bevételeit és egyéb befektetéseit kezelő POLAR Music International a profitszázalékokat tekintve az évtized végére sikeresebb cég volt, mint a szintén svéd Volvo.
Hogy mi volt bennük ennyire vonzó?
Elsősorban nyilván az, hogy Ulvaeus és Andersson tökéletes dalokat komponáltak. De nemcsak ez kellett a sikerhez. Az ABBA valami olyasmit tudott, amit angol vagy amerikai zenekarok nem. Stockholmban teljesen hidegen hagyta őket, hogy mi a menő Londonban vagy New Yorkban. Volt a dalaikban valami olyan naiv, európai, uncool báj, amire az angolszászok egyszerűen képtelenek. Ki ábrándozik arról, hogy ha sok pénze lesz, Las Vegasba vagy Monacóba megy (Money, Money, Money)? Ki vallja be, hogy olyan unalmas figura, hogy ha elmond egy viccet, azt valószínűleg mindenki hallotta már (Thank You For The Music)? Ki az, aki a párizsi romantikus nyaralásból a hotel reggeli croissant-jait idézi fel (Our Last Summer)? Elég sokan vannak, mindenkinek van legalább húsz ilyen kétségbeejtően átlagos ismerőse valamelyik közösségi oldalon. Csak éppen hozzájuk nem szoktak popdalokat írni. ABBÁ-ék egyszerűen nem az angolszász játékszabályok szerint játszottak és még elnézést sem kértek ezért. „Az ABBA olyan zenét csinált, mintha az elmúlt tíz év nem is létezett volna, pszichedélia, progresszív rock vagy heavy metál még nyomokban sem volt felfedezhető náluk. A hatvanas évek ártatlanságát idézték fel, de az akkoriban legmodernebb produkciós technikával, ami egyszerre volt váratlan és nagyon hatásos” – írta róluk Carl Magnus Palm újságíró, a Bright Lights, Dark Shadows című ABBA-biográfia szerzője. Könnyed popzenét csináltak, ám azt nagyon is komolyan vették. Anderssonék nem úgy álltak neki, hogy összedobnak 30 számot, amiből kiválogatnak egy albumra valót. Ők csak tizenkettőt írtak egy évben, de azokat csiszolgatták heteken-hónapokon keresztül, abból lett a nagylemez. Soha nem hallott, ki nem adott ABBA-számok nem szoktak csak úgy előkerülni a stúdióarchívumokból. Más zenekarok írnak egy refrént, aztán ahhoz hozzátesznek töltelékként egy-két verzét. De hány olyan ABBA-dal van, ami tulajdonképpen csak refrénből áll, mert ami náluk verze, az más zenekarnál bőven refrén lenne. Szerzeményeik pofátlanul, tenyérbemászóan kommerszek voltak, ugyanakkor igényesen, gazdagon kidolgozottak. Az ABBA mérföldekkel jobban szólt, mint a rivális brit és amerikai mainstream/bubblegum bandák többsége. És úgy tűnt, ők nem is a Bay City Rollers-szel vagy a Showaddywaddy-vel akartak versenyezni, nekik a Beatles szintje volt a mérce – és ehhez volt egy saját George Martinjuk (a kiváló hangmérnök, Michael B. Tretow személyében) és egy Brian Epsteinjük is (a rafinált menedzser szerepét Stig Anderson alakította).
És a zenéhez jött még az imázs.
A két boldog házaspár. Végre egy rendes, családbarát zenekarmodell – gondolhatták a polgári értékek hívői. Ezek lefekszenek egymással a show után – fantáziálhattak a szabadosan gondolkodók. Ezek svédek, tuti, hogy van itt partnercsere, meg négyes is – élvezkedhettek a hardcore rajongók. Az ABBA klipjeiben egy volt a lényeg: ne legyen bennük semmi homályos művészkedés, és a nézők minél többet lássanak a tagokból, főleg a két csajból. (Végig egy alkotó – a később filmrendezőként is hasonlóan tisztes karriert befutó Lasse Hallström – készítette őket, mindig ugyanakkora büdzséből, így egységes látszatott keltettek.) Sok minden nem történik bennük, a férfiak szinte el sem mozdulnak a hangszereik mellől, a lányok inkább csak állnak egymás mellett, nem nagyon táncolnak, de ezt a minimál-glamúrt élvezet nézni. Benny óriási lelkesedéssel vokálozik, egész teste együtt lüktet a zenével, látszik, hogy abszolút szívén viseli a produkció sorsát, belehalna, ha valami nem lenne tökéletes. Björn nagyon laza, néha kinéz a zongora mögül a feleségére, hogy minden oké-e, ő a kinézés nagymestere. De nyilván nem ők a főszereplők, hanem a magas szőke Agnetha, és a magas barna (néha vörös) Anni-Frid. Agnetha volt a szebb és népszerűbb. Ő volt a jóseggű, ártatlan svéd szépség. Gyönyörűen tudott mosolyogni. Fridában volt a tűz, a szexualitás és a dívahajlam. Ő tudta a drámai pózokat. Agnetha visszahúzódó alkat volt, fárasztotta a turnézás, félt a repüléstől és legszívesebben otthon ült a kislányával. Fridának az élete volt a színpad, a közönséggel való kapcsolat, és otthon volt a klubokban. Ő volt a Dancing Queen. Agnetha szoprán volt, Frida mezzo. Amikor pedig együtt énekeltek az maga volt a csoda. „Vedd ki Agenthát és Fridát, tegyél be helyettük két másik lányt, akik énekelnek – már dobhatod is ki az ABBA-soundot az ablakon. Az ő hangjuk a legfontosabb alkotóelem” – nyilatkozta egyszer Benny Andersson.
Aztán bekövetkezett az első törés.
Agnetha és Björn kapcsolatában régóta voltak már gondok, és egy idő után már a házassági terápia sem segített. 1978 karácsonyán szakított a pár, a feleség a gyerekekkel elköltözött otthonról. Björn egy hétig volt facér, aztán a szilveszteri bulin összejött egy Lena Kallersjö nevű szőke újságírónővel, aki amúgy eléggé hasonlított a feleségére. (Agnetha pár hónapig egy jéghokijátékossal járt, majd egy divatcég igazgatójával, mindkét kapcsolat hamar kimúlt, később, mikor egy rajongója zaklatta és rendőri védelmet kért, a kirendelt nyomozóba lett szerelmes.) Végül 1980 nyarán váltak el. Nagyjából fél évvel később Benny egy este úgy ment haza, hogy bevallotta, szerelmes egy tévériporterbe. A barna hajú Mona Nörklit nagyon emlékeztetett Fridára. A házassági tanácsadó itt sem segített. Ezúttal a férj pakolt és költözött. 1981-ben Valentin napján jelentették be, hogy elválnak. Frida teljesen összetört. (Később egy milliomos üzletember oldalán vigasztalódott, végül egy német herceghez ment feleségül.) És nyilván nem csak a kapcsolatok fáradtak el, de a zenekar is – és nem csak az egykori házasfelek találtak új szerelmeket maguknak, de a rajongók is. A nyolcvanas évek eleje a poptörténet egyik legizgalmasabb időszaka volt, csak az 1966-68 közti korszakhoz mérhető. Új hullám és új romantika kellett a közönségnek, a két harmincas, elvált párból álló ABBA pedig borzasztóan avíttnak tűnt az új idők új sztárjai mellett. „Nincs több gondtalan nevetés, csak csend, belépek egy üres házba, könnyek a szememben, ez a sztori vége, ez a viszlát.” – mindez 1977-ben még csak dalszöveg volt (Knowing Me, Knowing You), négy év múlva viszont már maga a rideg valóság. A megegyezéses bontás, a vagyonközösség-megszüntetés, a gyermekelhelyezés, a tartásdíj és a láthatás-biztosítás valósága. 1981 márciusában ilyen hátérrel vonultak stúdióba a tagok, hogy új, The Visitors című lemezüket rögzítsék.
Nem előzmények nélkül.
Az eggyel korábbi lemez, a Super Trouper legnagyobb sikere, a borzongató The Winner Takes It All Agnetha és Björn szakítása után született, nem fikció, valós élményeken alapult. Az ABBA addigi legszívbemarkolóbb dala volt, de még mindig csak ízelítő ahhoz képest, ami ezen a lemezen következett. A zenekar utolsó albuma nemcsak nagyon szomorú, de helyenként már ijesztően sötét lett. Ugyanakkor az ABBÁ-hoz képest kifejezetten izgalmas, kísérletező és kevésbé kommersz, ahol a párkapcsolatok mellett már a hidegháborús paranoia is megjelenik témaként. Ez volt az egyik első lemez a világon, amit digitális technikával rögzítettek és mixeltek (a Polar stúdió időközben egy 32 sávos digitális rekorderre cserélte az analóg cuccokat), és a legelső, amit CD-formátumban is legyártottak. Ráadásul még azzal is büszkélkedhet, hogy betiltották a Szovjetunióban. Már a borító sem olyan, mint a tőlük megszokottak. A tagok egymástól távol ülnek egy sötét szobában, egy hatalmas, angyalt ábrázoló festmény alatt, senki nem mosolyog, senki nem néz a másikra (télen készült a kép, és nem volt befűtve a szoba, jéghidegben kattogott a kamera). A címadó nyitódal, a Visitors (Cracking Up) remekül megadja az alaphangot: egy baljós pszichedelikus szintipopszám, klausztrofób vokálokkal és a KGB-től rettegő szovjet politikai disszidensekről szóló szöveggel – hát nem egy Ring Ring Ring vagy Bang A Boomerang, az biztos. A szigorú és fenyegető szinti Human League-lemezeken is megállná a helyét, de az ABBA itt leginkább magától nyúl, a kórus az 1979-es Summer Night City refrénjét idézi fel. (Nem a dal miatt, de a lemezt később betiltották a Szovjetunióban. 1981 decemberében Lengyelországban szovjet nyomásra kihirdették a szükségállapotot. Az események ellen tiltakozó Let Poland Be Poland című tévéműsorban – különböző hírességek mellett – az ABBA is szerepet vállalt, a Visitorst innentől nem lehetett kapni a szovjeteknél, ahogy az ABBA The Movie című film is eltűnt a mozikból). A politikai tematika egy dal erejéig később még visszatér: a Soldiers arra figyelmeztet, hogy ha katonák húzzák a talpalávalót, nincs mese, mindenkinek táncolni kell, amit akár úgy is lehet értelmezni, hogy ha a NATO és a Varsói Szerződés igazából elkezd szkanderezni, azt a semleges Svédország is megérzi majd.
A lemezről a Visitors mellett még három kislemez jelent meg. A One Of Us volt az első. A dal a listavezető The Winner Takes It All folytatása is lehetne, videójában a magányos Agnetha összetörve pakol be új, üres albérletébe. A melankolikus skandináv-szoftreggae alap, a síró mandolin és a kicsit presszós szinti megtette hatását, ez volt az album egyetlen ABBA-mércével is sikeres slágere, harmadik lett a brit listán – a rosszemlékű Ace Of Base együttes később nagyjából ebből a dalból építette fel egész életművét. A When All Is Said And Done pedig a frissen elvált Frida The Winner Takes It All-ja, egy Nők Lapja-szerkesztőt is zavarba hozó, banálisan őszinte háziasszony-melodráma, olyan lehetetlenül hétköznapi sorokkal, mint hogy „felesleges vádaskodni, ki mit mondott és csinált (…) kimerültünk, de megmaradt a méltóságunk és nem vagyunk még túl öregek a szexhez”. Ez a kislemez Angliában meg sem jelent, Amerikában épphogy befért a top 30-ba. A tangós, szintis Head Over Heels brit listás 25. helyével már szimplán bukásnak számított – 1975 óta nem volt ABBA-kislemez, amely nem jutott be a legjobb tízbe. Pedig szintén egy remek dal, szövegében is ügyesen megrajzolt portré egy nagyon trendi, állandóan nyüzsgő nőről, aki partikra és vásárolni ráncigálja a sok munkától hullafáradt férjét.
A lemez egyetlen könnyed dala, a Benny Andersson által énekelt Two For The Price Of One egy férfiről szól, aki társkereső hirdetéseket böngész, hogy partnert találjon magának, aztán belefut egy olyanba, ahol egyszerre két nő ajánlkozik. Felhívja a számot, lebeszéli a légyottot, aztán jön a meglepetés… Kilóg a lemezről, és nem is olyan erős dal, mint a többi, a végén a cirkuszi outrót meg tényleg nem lehet hová tenni – de néhány nagyon jó harmónia azért megmenti. A Let The Music Speak tulajdonképpen nem is popszám, hanem egy musical-betétdal, Frida elképesztően teátrális, operás-áriás falzettjével. Nem véletlenül született, a két szerző már régóta tervezett egy színpadi darabot, amely 1984-ben meg is valósult, ez lett a világhírű Chess musical, Tim Rice szövegével. A Let The Music Speak egyfajta vázlat volt ahhoz a műhöz, Björn később úgy nyilatkozott, hogy ha ezen a lemezen nem sütik el, akkor alighanem a Chess-hez használták volna fel. Az albumot a két énekesnő egy-egy dala zárja. Agnetha Slipping Through My Fingerse arról a nyomasztó érzésről szól, amikor valaki későn döbben rá, hogy nem foglalkozott eleget felnövő gyerekével, és anélkül veszíti el, hogy igazából belépett volna a világába. A záró szám, a Frida-féle Angel Passing Through My Room pedig tényleg a neurózis legmélyebb bugyraiba viszi a hallgatót. Itt már nincs Agnetha és Björn, hangszerek sem igazán, csak Benny és ex-felesége, egy idegesítően ketyegő óra és egy zongora, meg a dalszöveg arról, hogy leszállt az éj, Frida egyedül van a szobában, árnyak jelennek meg a falon és régi szerelmek kísértik. Van, aki szerint a címbeli angyal már a halál angyala, mások szerint az őrület metaforája, tulajdonképpen bármelyiket el lehet képezni.
Ahogy a kislemezek, úgy az album sem lett túl sikeres (persze, megint csak az ABBA szintjéhez viszonyítva). A zenekar sem erőltette a dolgot, nem volt kapcsolódó turné, nem voltak promófellépések sem, csak egy nemzetközi sajtótájékoztató Stockholmban. Angliában ugyan feljutott az első helyre, de például Ausztráliában, az ABBA leglojálisabb piacán már gyengén fogyott, az első húszba sem tudott bekerülni: „a lemezvásárlók üzenete világos volt: nem akarnak túl sok komorságot és érettséget az ABBA albumain” – fogalmazott a már idézett Carl Magnus Palm.
1982-ben még senki nem tudta, hogy a Visitors lesz az ABBA utolsó stúdiólemeze. Tervben volt egy új album, Opus 10 címmel, májusban pár dalt fel is vettek hozzá, köztük a sokat ígérő, futurisztikus I Am The Cityt. De ez a lemez már sosem készült el, az említett dal csak 11 év múlva, a More ABBA Gold válogatáslemezen látott napvilágot. Agnetha és Frida szólóalbumokat adott ki (Fridának előbb Phil Collins, majd Steve Lillywhite volt a producere, Agnetha Mike Chapmannel, a 10 CC-s Eric Stewarttal, aztán Peter Ceterával dolgozott), Benny és Björn pedig valóra váltották régi álmukat az 1984-es Chess-szel. 1982 végén Frida eladta összes részesedését a POLAR-ban és Londonba költözött. A következő évben Agnetha is megvált üzletrészétől, majd két év múlva Benny és Björn is követte a példát. A tagok és Stig Anderson kapcsolata is fokozatosan elhidegült, később jogdíj-elszámolási viták miatt még pereskedésre is sor került a négyes és a menedzser között. A nyolcvanas évek közepén már nyilvánvaló volt, sosem lesz többé ABBA.
Fábián Titusz
Öt videoklip a Visitors-ról és máshonnan:
http://recorder.blog.hu/2011/07/08/mixtape_abba
