(Polydor, 2011)
Pam pa-pam pam, pam pa-pam pam – a popzene történetében ez a pofonegyszerű, de rendkívül hatásos dobtéma futotta be az egyik legnagyobb karriert. A klasszikus taktusokkal induló Be My Baby 1963-ban jelent meg Phil Spector produceri bábáskodása mellett a Ronettes előadásában, és hogy semmit sem kopott az elmúlt közel fél évszázadban, azt az utóbbi öt évben felbukkanó zenekarok egész garmadája bizonyítja: nagyjából minden harmadik indie zenekar elsütötte ezt az ütemet legalább egy dalában – kis túlzással úgy tűnik, mintha egy teljes generáció szíve verne a spectori ritmusra. Most éppen Faris Badwan, a Horrors 24 éves frontembere húzza elő aduászként új projektje, a kanadai Rachel Zeffira énekesnővel közös Cat’s Eyes duó azonos című debütáló albumán rögtön az azonos című nyitódal refrénjében. A Spector-féle stúdiómágia az albumot uraló zenének azonban csak egy szeletét képezi, ennél kevésbé nyilvánvaló és kevésbé kiszámíthatóbb dolgok is történnek, és ezek összekutyulásából aztán 2011 egyik jelentős lemeze kerekedett ki.
A Horrors a tizenéves goth kezdetektől (Strange House – 2007) óriásit fejlődött a Portishead-főnök Geoff Barrow produceri segédletével felvett poszt-punkos második albumára (Primary Colors – 2009), és a világ már nagyon várja a 2011 második felére ígért harmadikat, így nyilvánvaló, hogy a Cat’s Eyes bemutatkozását is elsősorban inkább a Horrors miatt fogják sokan meghallgatni – holott paradox módon bizony itt Badwan a gyenge pont. Mármint relatíve, hiszen természetesen nem a dalszerzői képességeivel van itt gond, hanem a Nick Cave-hez hasonlóan – hát hogy is mondjuk – bömbölő énekhangjával, ami nem igazán passzol ehhez az ötvenes és hatvanas évek fordulójából sokat felmarkoló zenei világhoz. Szerencsére ő is érezte ezt és igyekezett minél többször a háttérbe húzódni, hogy átadja a helyét az együttes másik tagjának, az elmúlt időszak egyik legkülönlegesebb hangú énekesnőjének, az operákon edződött Rachel Zeffirának.
Amikor januárban meghalt Trish Keenan a Broadcastból, egy varázslatos hangú énekesnőt veszítettük el. Hát a fene se hitte volna, hogy csupán pár hónapot kell várnia arra, hogy feltűnjön valaki, aki ha nem is tudja pótolni őt, de valamit képes visszacsempészni azokból a hátborzongató pillanatokból, amit Trish énekhangja tudott nyújtani. Legnyilvánvalóbb példa a kísértetjárta vokálokkal terhelt, kém- és horrorfilmzenék hangulatát a hatvanas évek pszichedeliájával összeterelő Bandit, a James Bond betétdalnak is beillően lenyűgöző Over You vagy az ábrándos The Best Person I Know lenne. Aztán persze ott van a már emlegetett Cat’s Eyes vagy a Face In The Crowd, amelyekben Badwan fő vokálja mellett Zeffirából előbújik a csajosabb, kacérabb és „dorombolósabb” oldala.
Az album két legtörékenyebb pillanata az I’m Not Stupid és a Not A Friend. Az előbbiben zongora, vonósok és egy kórus kíséretében énekel csodaszépen a belenyugvásról, a beletörődésről, arról, hogy tudja, hogy nem ő a legszebb a világon, és hogy a lány, aki most átvette helyét volt pasija életében, jobb nála – de mindezt olyan megindító egyszerűséggel és őszinteséggel fogadja el, hogy tényleg belefájdul az ember szíve. A Not A Friend pedig a Cat’s Eyes projekt egy másik inspiráció forrására derít fényt: pontosan olyan, mint azok a dalok, amelyeket Angelo Badalamenti és David Lynch írtak két évtizeddel ezelőtt a Twin Peaks-díva Julee Cruise számára. Egy finoman ringatózó, andalítóan gyönyörű dal, háttérben elúszó pszichedelikus vokállal, egy kapcsolat utáni állapotról, a barátság megtagadásáról, hiszen „úgy döntöttem, hogy nem fogok több időt veled tölteni, már meghoztuk a döntéseinket, te már nem vagy többé a barátom”. A lemez viszont itt marad velünk, és remélhetőleg lesz miért majd elővennünk újra és újra.
8/10
Soós Csaba
az album itt hallgatható végig:
http://music.aol.com/new-releases-full-cds/spinner#/8
a Face In The Crowd klipje:
a Vatikánban adott bemutatkozó koncert:
