(Mom+Pop/Sony, 2010)
A 2009 végén egy demo-EP-vel feltűnt brooklyni Sleigh Bells duó 2010-es bemutatkozó albuma 2011-ben végre Magyarországon is rendes terjesztést kapott, de jobb későn, mint soha – így is örülhetünk, hiszen egy olyan sikeranyagról van szó, mely méltán szerepelt a 2010 legjobb albumai listákon (még a Recorder évösszesítésébe is épp belefért). A Treats brutálisan kicsavart pompomlánypopja mögött két olyan zenész áll, akiknek előélete magyarázattal szolgálhat az aktuális produkciójuk által képviselt zenei világra. A kemény rockos kiállások és halára torzított riffek a duó férfi tagjától, Derek E. Millertől eredeztethetőek, aki hat évig töltötte be a Poison The Well nevezetű flroidai hardcore csapat gitárosi és dalszerzői pozícióját, míg az édes pop összetevőt a korábban általános iskolai tanítónéniként dolgozó Alexis Krauss hozta, akit már tízéves korától kezdve foglalkoztatott az éneklés, és egy időben a Rubyblue nevű mainstream csajpop együttes basszista-vokalistája is volt.
A kettős találkozása a véletlennek köszönhető: az akkoriban pont a megfelelő zenésztárs után kutató és közben pincérkedéssel pénzt kereső Derek épp Alexist és édesanyját szolgálta ki egy étteremben, amikor az utóbbi fényt derített leánya énekesi képességeire, így már csak egymás e-mail címeire volt szükségük ahhoz, hogy megszülessen a nyerő duófelállás (Miller már 2005 óta használta a Sleigh Bells nevet, ami alatt hol egyedül, hol egyéb zenészekkel – így például a Surfer Blood későbbi tagjaival – tevékenykedett). Néhány koncertet követően egy-két jelentős popzenei orgánum is elkezdett Alexisékről cikkezni, sőt a duó 2009-es demóit még maga a sztárrendező Spike Jonze is megszerette. Rajta keresztül figyelt fel a Sleigh Bells-re M.I.A. is, aki 2010-es Maya albumán egy dalban Derek szolgálatait is igénybe vett (Meds & Feds), de a kapcsolat nem merült ki ennyiben, ugyanis a Treats végül a Mom + Pop minicégnek és a Srí Lanka-i származású énekesnő N.E.E.T. nevezetű kiadójának közös kiadványként jelent meg 2010 májusában, M.I.A. pedig az év második felében a világturnéjára is magával vitte a duót előzenekarnak.
Ilyenformán könnyű lenne egy kalap alá vonni a duó és M.I.A. zenéjét, és bizony nem is teljesen alaptalan a párhuzam, ám a Sleigh Bells nem rendelkezik vér szerinti rokonokkal a jelenlegi popmezőnyből, hiszen mostanság aligha akadnak olyanok, akik ilyen természetes módon keverik a falrengető rockgitárokat, az ártalmatlan női vokálokat, a színes, harsány elektronikus effekteket és a könyörtelenül dübörgő hiphop ütemeket (itt inkább a nyolcvanas évekbeli Run D.M.C.- és Beastie Boys-féle rap-rock sulykolására gondoljunk). A duó távoli mostohatestvéreként talán a Crystal Castlest lehetne említeni, amely szintén fiú-lány duófelállásban készít zajos-elektronikus popzenét, viszont a Sleigh Bells az őrült kanadaiakhoz képest sokkal naposabb, poposabb, rockosabb, sőt még hangosabb is. Persze a hangerő egy viszonylagos valami, a Sleigh Bells lemezével kapcsolatban mégis az váltja ki az emberből a legnagyobb rácsodálkozást, hogy a hangszórók nem szakadnak ki tövestül a Treats lejátszása közben. A hallójáratokat egyedül a Rachel és a Funkadelic-hangmintára épülő Rill Rill kíméli az album közepe táján, igaz, azok ellenpontjaként a Straight A’s vagy az Infinity Guitars című darabok tripla erejű pusztítást végeznek.
De még robajszerű megszólalás sem rejtheti el a zenekar vonzódását a könnyedebb témák felé: egyrészt a villódzó, csipogó gitárhangok és szintieffektek, másrészt Alexis Krauss szirupos dallamai, harmadrészt pedig a mélyenszántónak aligha nevezhető dalszövegek azok a tényezők, amelyektől a Treats egy ízig-vérig poplemez marad, amelyet ráadásul egyáltalán nem nehéz megszeretni, hiszen a Sleigh Bells egyaránt menedéket nyújt a fejbekólintó rockzene, a hiphop alapok, illetve a napsütötte hangulatok kedvelőinek is – azok pedig pláne jól járnak, akiknek egyik irányvonallal sincsen problémájuk.
8/10
Judák Bence
Infinity Guitars
Rill Rill
