Találkozunk a bíróságon! – 4.rész: George Michael kontra Sony

A szórakoztatóiparban rengeteg a pénz, márpedig ahol sok a pénz a reflektorfényben, ott sokat pereskednek is érte – és miért pont a könnyűzene lenne ez alól kivétel? Plágiumperek, zsarnok kiadók és szabadulni kívánó művészek, feldühödött szülők a sátáni rockzene ellen, marakodás jogdíjakon és százalékokon, vagy lemezipari kapcsolatokkal megbolondított szokványos jogi esetek – lássuk csak a leghírhedtebbeket! Hetente jelentkező sorozatunkban George Harrison kacifántos plágiumpere, Marvin Gaye viharos válása és az öngyilkos Judas Priest-rajongók esete után jöjjön George Michael függetlenségi háborújának krónikája. Jobban nem is időzíthettünk volna: az énekes legsikeresebb albumának, az 1987-es Faith-nek a remaszterelt és bővített újrakiadása épp ezekben a napokban jelenik meg a Sonynál!

Megesik, hogy egy elégedetlen zenész beperli kiadóját. A Fish művésznéven alkotó Derek William Dick (ex-Marillion) például az EMI-t cibálta bíróság elé, Donna Summer a Casablanca Records ellen adott be keresetet, a Martha And The Vandellas tagjai pedig a Motownnal küzdöttek meg a tárgyalóteremben. Ám egyik eset sem vert fel olyan nagy port, mint az, amikor 1993-ban George Michael nekiment a Sonynak. Azzal vádolta kiadóját, hogy megölte második szólólemezét – a sztori vége az lett, hogy majdnem ő nyírta ki saját karrierjét.
 
Az apai ágon ciprusi görög származású, londoni születésű George Michael (anyakönyvi nevén: Georgios Kyriacos Panayiotou) 1981-ben, 18 évesen írta alá élete első lemezszerződését a CBS kiadóval, még az Andrew Ridgeley társaságában alakított Wham! duó tagjaként. A kontrakt – módosításokkal, hosszabbításokkal – a következő több mint tíz évben hatályban maradt, de a CBS-t időközben felvásárolta a Sony. Amikor George a szerződést aláírta, még egy senki volt, a nyolcvanas évek utolsó harmadában viszont már a világ egyik legnagyobb popsztárja, aki a Madonna/Michael Jackson-ligában játszik.

1986-ban szállt ki a Wham!-ből és szólókarrierbe kezdett. Az amerikai R&B-soul-pop piacra egy Aretha Franklinnel közös duettel, az I Knew You Were Waiting (For Me)-vel vezette be az énekest kiadója, hogy aztán a valóban zseniális, borostás-szofthomo-rockabilly-motoros imázzsal tálalt Faith albummal learassa a termést. Az 1987 őszén megjelent Faith a nyolcvanas évtized egyik legkelendőbb lemeze lett, az első öt év alatt 14 millió példányban fogyott (mára már a húszmilliós határt is elérte), az Atlanti-óceán mindkét partján egyszerre volt listavezető, négy dal is feljutott róla a Billboard-lista első helyére. George Michael mindent megkapott, amiről álmodott. Aztán kitalálta, hogy mindez mégse kell neki. Úgy döntött, elpusztítja a szörnyet, amit teremtett: nem csinál Faith 2-t, komoly művész lesz és lerombolja szexszimbólum imázsát.
 
1990-ben jelent meg a második albuma, Listen Without Prejudice Vol.1 címmel. Nem szerepelt sem a képe, sem a neve a lemezen, a Weegee művésznéven alkotó Arthur Fellig fotográfus Coney Island-i strandolókat ábrázoló híres 1940-es képét tette a borítóra (a lemezcég rakatott utólag a tasakra matricákat, hogy legalább tudják a vásárlók, ez mégis kinek az albuma), és nem volt hajlandó a kislemezekhez készült videókban sem szerepelni (a Freedom! '90 című dal David Fincher által rendezett klipjét például a korszak szupermodelljeivel – Naomi Campbell, Cindy Crawford, Linda Evangelista, Christy Turlington stb. – dobták fel). A lemezből a maga idejében mintegy ötmillió fogyott világszinten (ma már nyolcmillió környékén jár), ami alapesetben egyáltalán nem rossz teljesítmény, de a Faith-hez viszonyítva bizony kevés volt (Nagy-Britanniában még nem is volt olyan nagy baj, de az Egyesült Államokban tényleg drasztikus volt a visszaesés az előző album eredményeihez képest). Ráadásul a szerződéséből is ki akart szállni az énekes! A Sony ezt persze nem engedte – nem volt más megoldás, mint bíróság előtt rendezni az ügyet.
 
Az 1993 októberében a londoni High Court előtt indult pert nagy médiafelhajtás kísérte. Repkedtek „az év/évtized/évszázad összecsapása” szalagcímek, a brit Guardian egyenesen „a brit lemezipar valaha volt legfontosabb perének” nevezte, és persze boldog-boldogtalan nyilatkozott, állást foglalt valamelyik peres fél mellett. Ed Bicknell, a Dire Straits menedzsere például úgy kommentált, hogy „George Michael megőrült, vagy csak nagyon bátor, de egész karrierjét teszi ezzel kockára”.
 
„Csak a művészi szabadság számít. Egy művésznek hűnek kell maradnia a művészetéhez. Miért nem csinálhat George Michael azt, amit akar? Miért nem írhat egy balettet, ha ahhoz van kedve? Miért kell marketingrabszolgának lennie?” – így Prince, aki maga is annyira elégedetlen volt kiadójával, a Warnerrel, hogy nevét egy kimondhatatlan hülye szimbólumra változtatta, és egy időben a SLAVE (rabszolga) feliratot viselte az orcáján. ”Ismerek pár embert a jogászszakmából, ők azt mondják, ez a per már azelőtt elveszett, mint hogy elkezdődött volna” – vélekedett Damon Albarn, a Blur énekese. „Szerintem inkább a fodrászát kéne perelnie, mint a kiadóját!” – akart mindenképpen valami szellemeset mondani Billy Bragg.
 
Azzal mindenki tisztában volt, hogy ez a per nem csak egy popénekes és egy lemezcég ügye, sokkal nagyobb a tét. Ha a bíróság a zenész javára dönt, átszakadnak a gátak, a jövőben egy szerződés sem lesz szent, bárki hivatkozhatna erre az esetre a bíróságon. A lemezipar képviselői igyekeztek apokaliptikus képet festeni, mi történik akkor, ha Michael nyer: nem tudnak majd a jövőben hosszútávú szerződéseket kötni, új tehetségeket felfedezni, azokba pénzt invesztálni, és az egész brit zenebiznisz úgy jár majd, mint a hajó- vagy az autóipar – elmegy majd máshová, ahol jobbak a feltételek. A másik oldalon persze úgy vélték, pont jót tenne mindenkinek, ha vesztene a Sony: igazságosabb, a profitot arányosan megosztó szerződések születnének, amivel a művészek és a kiadók is jól járnak, hosszú távon ez a lemezipar érdeke is.
 
Felperesi álláspont az volt, hogy George Michael 18 évesen, tapasztalatlanul aláírta az első szerződést, amit elé toltak – nem gondolt bele, hogy egy életre elkötelezi magát a lemezcégnek (1993-ban még tíz év volt hátra a kontraktból, a meglévő kettő mellé még hat lemezt kellett volna Michaelnek készítenie a szöveg szerint). A szerződés ráadásul nem csak rabláncon tartja, de ki is zsákmányolja a zenészt, mert a Sony hatszor több profitot termel a lemezeiből, mint ő maga (1991-es adatok alapján egy eladott CD árából 2,45 font járt a kiadónak és 37 penny az énekesnek – más források szerint 3,38 font és 39 penny volt ez az arány). A kiadó továbbá nem enged neki művészi kontrollt, nincs lehetősége beleszólni a marketingbe, a Sony csak a profittal törődik, George Michael művészi igényeivel és szakmai fejlődésével már nem. Ő nem volt hajlandó mindent megcsinálni, amit a kiadó diktált, ezért második lemezét büntetésből nem terjesztették elég hatékonyan. A kereset fontos része volt még, hogy felperes annak idején a CBS Recordshoz szerződött, amely teljesen máshogy állt a dolgokhoz, mint az új tulajdonos Sony. George Michael ügyvédei továbbá a szabad kereskedelem korlátozását emlegették, és különböző uniós jogi normákra hivatkoztak. George Michael úgy jellemezte az alperes kiadót, mint „egy nagy elektronikai cég, amely a művészeit is úgy kezeli, mint a szoftvereket”.
 
A Sony jogi képviselői természetesen ahhoz ragaszkodtak, hogy a szerződés teljesen korrekt, George Michael tisztában volt annak tartalmával, szabad akaratából írta alá. A második lemez pedig nem miattuk nem fogyott, hanem azért, mert az énekes nem volt hajlandó megfelelően promotálni, például nem szerepelt a dalokhoz készült videókban sem.
 
A bíró, Mr. Jonathan Parker 1994 júniusában hozott döntést. George Michaelt az ítélethirdetésre – az ügyvédválogatott mellett – szülei, unokatestvére, David Austin nevű dalszerző cimborája és egy dizájnos Ray Ban napszemüveg is elkísérték. A High Court minden tekintetben elutasította keresetét. A bíró a szerződést „méltányosnak és korrektnek” nevezte, és rámutatott arra, hogy az énekes tisztában volt annak tartalmával, mikor aláírta, illetve lett volna lehetősége jogászokkal átnézetni szignálás előtt, illetve a módosítások során. A szerződés mindkét felet köti, azt módosítani csak közös megegyezéssel lehet, erre egyoldalúan nyilván nincs lehetőség. Parker bíró még azt is hozzáfűzte az indokoláshoz: „Felperes számított rá, hogy új művészi elképzelései miatt csökkennek majd az eladások. Nem vádolhatja a Sonyt azért, mert igaza volt.” A 74 napos per költségei közel hárommillió fontra rúgtak – természetesen ezt is George Michaelnek kellett állnia.
 
Az énekes a verdikt után sajtótájékoztatót hívott össze, ahol magát „áldozatnak” nevezte, kifejtette, hogy „meghökkent és mélyen csalódott” az ítélet miatt, és azt is megjegyezte: „nem hittem volna, hogy a brit jogrendszer a művészi rabszolgaságot támogatja”. Azzal fenyegetőzött, soha többé nem fog lemezt csinálni a Sonynak, inkább befejezi karrierjét. (Még évekkel később sem sikerült megemésztenie, hogy a bíróság ellene ítélt: 1998-ban például arról beszélt a Q magazinnak adott interjújában, hogy azért vesztett, mert „valaki sugdosott a bíró fülébe, ez egyértelmű”.)
 
A szerződéséből végül a Virgin vásárolta ki 1995-ben. A 25 milliós fontos lelépési díj mellett az alku része volt, hogy greatest hits albumainak jogait a Sony cégé lesznek, ahogy jövőbeni albumbevételeinek egy bizonyos százaléka is. Így aztán 1996-ban, öt és fél évvel a Listen Without Prejudice Vol. 1 után – Amerikában a DreamWorksnél, a világ többi részén a Virginnél – megjelenhetett harmadik szólóalbuma, az Older. A lemez főleg Európában lett nagy kereskedelmi siker, az angol, osztrák, francia, norvég, holland és svéd mellett még a magyar albumeladási listát is vezette. A Virginnél jött még ki az 1999-es Songs From The Last Century feldolgozáslemez is – hogy aztán egy rövid Polydor-kitérő után 2003-ban George Michael megint csak a Sonyval kössön szerződést! A 2004-ben régi-új kiadójánál megjelent Patience mindezidáig az utolsó stúdióalbuma. Az egész pert elindító Listen Without Prejudice Vol.1-nek pedig sosem lett folytatása, sosem lett Vol.2 (a tervezett anyagból három szám a Red Hot + Dance című 1992-es AIDS-segélylemezen látott napvilágot).
 
A régóta stabil homoszexuális kapcsolatban élő énekes nem túl aktív mostanság, 1998-as WC-incidensének folyományai óta már csak drogügyei és kapcsolódó közlekedési vétségei miatt számít rendszeres látogatónak az őrszobákon és tárgyalótermekben (2010 őszén még pár hétre dutyiba is kellett vonulnia!), de azért köszöni, jól van. A lemezipar már nem annyira. Alighanem visszasírják azokat az időket, amikor még a George Michael-per volt a legnagyobb problémájuk.
 
Fábián Titusz
 
http://www.georgemichael.com/
 

a 19 éves Wham!-fiúk első kislemezdalának, a Wham Rap! (Enjoy What You Do)-nak a klipje 1982-ből, a korábban Madness-videókat készítő Chris Gabrintól:

a Faith album címadó számának klasszikusssá lett klipje 1987-ből, Andy Morahantól:

az 1987-es Faith album egy másik listavezető dalának, a Father Figure-nek a klipje, melynél maga George Michael is társrendező volt Andy Morahan mellett:

a Listen Without Prejudice Vol.1 albumról való Freedom! '90 videója David Finchertől:

az eredetileg a Listen Without Prejudice Vol.2 albumra szánt Too Funky című dal klipje Thierry Muglertől, 1992-ből: 

a Ladies & Gentlemen című best of albumhoz készült, így az ítélet értelmében a Sonynál megjelent Outside kislemezdal videója a WC-incidens évéből, 1998-ból, Robbie Williams fő kliprendezőjétől, Vaughan Arnelltől:

George Michael utolsó jó klipje, a Sonyhoz visszatérve kiadott 2004-es Patience albumról való Flawless (Go To The City), Jake Scott rendezésében: