(PAX AM, 2010)
Ryan Adams a kétezres évek egyik legkarakteresebb dalszerző-énekese. Az ember, aki alkotóként átszáguldott az elmúlt évtizeden, az ember, aki majdnem bele is pusztult. Az ember, aki éjszaka felhívja telefonon a kritikus újságírókat (vagy azok üzenetrögzítőjét) és beolvas nekik, az ember, aki kitoloncolja koncertjeiről a „Bryan Adams-ező” nézőket. Az ember, aki azzal hülyítette hallgatóit (akik persze nem hittek neki), hogy visszavonul a zenéléstől, és csak a költészetnek él majd, most új lemezzel jelentkezett – ráadásul egy duplával. Ami új is, meg nem. De inkább nem.
Az észak-karolinai Jacksonville-ben 1974. november 5-én született – a kanadai Bryan Adamsnél napra pontosan 15 évvel fiatalabb – David Ryan Adams egy korai punkzenekar, Patty Duke Syndrome után, húszévesen alakította meg az Whiskeytown nevű alt.country együttesét, mellyel három kifejezetten élvezetes sorlemezt jelentetett meg (Faithless Street – 1995, Stranger Almanac – 1997, Pneumonia – 2001). A zenekarnak nem sikerült a kortárs Wilco együtteshez hasonló pályát befutnia, menet közben több tagcserén is átesett, s már utolsó stúdióalbuma megjelenése előtt, 2000-ben feloszlott. Ugyanebben az esztendőben már a boltokban volt a kócos dalszerző-gitáros-énekes első szólólemeze, az igen erős – és a kritikusok által is megsüvegelt – Heartbreaker. Ami ezután következett, azt bátran nevezhetjük kreatív ámokfutásnak. 2001-ben jött az áttörést jelentő Gold album (melynek New York, New York című sikerdalához szeptember 11. előtt pár nappal forgattak klipet az ikertornyokkal a háttérben), egy évvel később pedig a három(!) ki nem adott lemezanyagból (The Suicide Handbook, The Pinkheart Sessions, 48 Hours) összeválogatott, kifejezetten masszív Demolition. 2003 végén Adams három kiadvánnyal is jelentkezett: jött két EP, a Love Is Hell pt 1. és a Love Is Hell pt 2. (melyek egyetlen albumnak szánt anyagát kiadója nyomására volt kénytelen kettéosztani), Rock N Roll címmel pedig egy idézőjeles, stílusgyakorlat-jellegű bulilemez, melyen a szerző – aki koncertjein addig is, azután is szívesen iktatott be feldolgozásokat – régi és újabb kedvencei (The Smiths, The Strokes, Rolling Stones, U2, The Replacements, Joy Division stb.) előtt adózott szerzeményeivel. 2004-ben aztán a talán legerősebb Ryan Adams-lemezanyag, a borongós Love Is Hell is megkapta, ami jár, és – részben a kritika, részben a közönség lelkesedése nyomán – megjelenhetett egyben, önálló albumként, ahogy szerzője mindig is tervezte.
A lemezt ihlető szerelmi bánat és depresszió elől Adams még inkább a dalszerzői munkába (és párhuzamosan az önpusztításba) menekült, és 2005-ben három lemezt adott ki: kettőt az időközben megszervezett kísérőzenekara, a Cardinals támogatásával, egyet pedig szólóalbumként. A mennyiség ebben az esetben sem csapott át minőségbe és bizonyos rocktörténeti precedensekkel ellentétben a drog/alkohol párosítás sem szolgálta az alkotómunkát: a countrys ízű dupla Cold Roses és a Norah Jonest is szerepeltető Jacksonville City Nights bizony lapos és fókuszálatlan – még szerencse, hogy a szólólemezként jegyzett, rajzos borítóján stílszerűen magát a Kaszást megjelenítő 29 című album erős (és végtelenül szomorú) lemez! A szakállas, gyűrött, lehangolt, szétesett dalszerző-énekest látva ekkoriban mindenféle rosszra gondolhattak a rajongók. Ryan Adams azonban a mostoha útviszonyok és a nyaktörő sebesség mellett sem sodródott le az útról, sőt 2007-ben egy élvezetes – Cardinals-tagok kíséretében készített, ám ismét saját neve alatt jegyzett – albummal (Easy Tiger) és egy néhány hónappal később megjelentetett kísérő évvégi EP-vel (Follow The Lights) tért vissza, melyeket 2008-ban követett még egy hasonló hangvételű (klasszikus hatásokat, Neil Youngot, Tom Pettyt, U2-t, Smithst egyaránt eszünkbe juttató) Ryan Adams & The Cardinals-nagylemez, Cardinology címmel.
E ponton érkeztünk el a már említett „visszavonuláshoz”: a korábban számos színésznővel és énekesnővel viszonyba keveredő Adams 2009 márciusában feleségül vette Mandy Moore színész-énekesnőt, majd még annak a hónapnak a végén – egészségügyi okokra, valamint a zeneiparral szembeni illúzióvesztésre hivatkozva – „kilépett a Cardinalsból”, és bejelentette, hogy a jövőben inkább az írásnak szenteli idejét. Ami az irodalmi aktivitást illeti, nem beszélt a levegőbe (hiszen Infinity Blues és Hello Sunshine címmel két – verseket és novellákat is tartalmazó – kötetet is kiadott), de nyilván nem tudott megülni a fenekén: már 2009 áprilisában Werewolph és Sleazy Handshake néven hard rock és metal stílusgyakorlatokat pakolt fel weboldalára, hogy aztán augusztusban már a Whiskeytown újjáalakulásáról ábrándozzon nyilvánosan. 2010 májusában egy Orion című „sci-fi metal konceptlemezzel” jelentkezett limitált példányszámú bakelitkiadásban – most az év végén pedig kijött egy új, hivatalos, 67 percben 21 számot tartalmazó dupla Ryan Adams & The Cardinals-stúdióalbum, a III/IV.
Amely, mint már a bevezetőben említettük, igazából nem is új, hiszen a felvételek 2006-ban készültek, az Easy Tiger munkálatai idején (a címe pedig azért III/IV, mert a Cold Roses és a Jacksonville City Nights után ez a születési sorban a harmadik és negyedik Ryan Adams & The Cardinals-lemezanyag). Persze nem véletlen, hogy e számok közül egyik sem landolt az Easy Tigeren, sem az azt következő (az új sorszámozás szerint immár az ötödik Ryan Adams & The Cardinals-albumnak számító) Cardinologyn, hiszen azoktól, sőt a legtöbb Ryan Adams-dalcsokortól eltérő hangvételű lemezről van szó – talán a Rock N Roll az egyetlen közelebbi rokon. A szokás szerint leginkább a dalnok összetört szívét a borítóra pakoló („Túl nagy kérése-e..., hogy valaki úgy szeressen/mint én a Csillagok háborúját” – énekli a Star Wars című dalban), lélekbányász III/IV sorvezetője a hetvenes évek végi, nyolcvanas évekbeli amerikai rockzene, annak is a punkosabb, „karcosabbik vége” – több helyen a Replacements, de ugyanúgy eszünkbe juthat a hasonszőrű Hüsker Dü, a korai Soul Asylum, vagy a Cars első két lemeze), miközben Adams nem tagadja meg az őt ért, már eddig is ismert hatásokat sem. Az első lemezt nyitó Breakdown Into Resolve nyomokban a U2-t, a másodikat záró bő hétperces Kill The Lights gitárkezelése a Televisiont, a Gracie, The Crystal Skull és Death And Rats című dalok melankóliája pedig a Smithst (és a Love Is Hell albumot) idézi, miközben itt-ott a negyven körüli Lou Reed, a korai Tom Petty & The Heartbreakers és persze Neil Young is beugorhat. Ami pedig az összhatást illeti: felemás érzéseink lehetnek. A III/IV egységes hangzású, masszív, szerethető album, mely hozza a dalszerző-gitáros-énekes már ismert kvalitásait, ám most is elmondhatjuk, amit Ryan Adams pályafutása során már sokan sokszor elmondtak – nem ártana mellé egy szigorú szerkesztő, hiszen a kevesebb (egész pontosan egy feszes szimpla nagylemez) ebben az esetben is több lett volna.
8/10
Németh Róbert
http://ryanada.ms
képek a Cardinals szólógitárosának, Neal Casalnak a 2010-ben megjelent fotóalbumából:
