(Columbia/Sony, 2010)
A milliós eladású lemezekkel (Get Lifted – 2004, Once Again – 2006, Evolver – 2008) és hat Grammy-díjjal büszkélkedő amerikai neo-soul énekes, John Legend és a kilencvenes évek óta a legjobb élő hiphop zenekarként számon tartott The Roots tagjai még Barack Obama 2008-as elnökválasztási kampánya idején jöttek össze. Eredetileg csak pár közös dalt akartak csinálni, de a projektből aztán egy egész politikus konceptalbum született, pár vendégrapperrel (Common, CL Smooth), vendégénekesnővel (Melanie Fiona), meg egy költő vendéggel (Malik Yusef). A 2010 őszén – a Roots aktuális sorlemeze, a briliáns How I Got Over után alig három hónappal – megjelent közös produkció, a Wake Up! csak egyetlen friss szerzeményt tartalmaz (a John Legend által írt Shine-t), a többi szám hatvanas-hetvenes évekbeli soul protest songok feldolgozása.
John Legend (született: John Stephens, 1978) elmondása szerint szükség van egy ilyen lemezre, az embereknek többet kellene törődniük a világ dolgaival, elvégre recesszió van, munkanélküliség, környezetszennyezés és persze faji feszültségek. A feldolgozott harminc-negyven éves dalok szerinte ugyanúgy relevánsak ma is, csak Vietnam helyett mondjuk Irakra kell gondolni és már helyben is vagyunk. Az emberben azért felmerül a gyanú, hogy valójában nem is a világnak, hanem inkább Legendnek volt szüksége egy ilyen lemezre: mindig is Marvin Gaye akart lenni, de eddig csak a soul szívtipró stílust és a szexszakállt sikerült tőle tökéletesen ellesnie, most úgy gondolta, itt az idő, hogy megcsinálja a maga What’s Going Onját (érdekesség, hogy már az idei másik Roots-lemezt, a How I Got Overt is előszeretettel hasonlítgatták a kritikusok Gaye 1971-es mesterművéhez).
A Wake Up! albumhoz a Roots mikrofonfrizurás dobos-producer-főnöke, Ahmir ”Questlove” Thompson válogatta a számokat: eredeti előadóik, illetve szerzőik között van pár nagy név (Marvin Gaye, Nina Simone, Curtis Mayfield, Harold Melvin & The Blue Notes, Donnie Hathaway), maguk a dalok azonban – a Nina Simone-féle I Wish I Knew How It Would Feel To Be Free-t és a Harold Melvinék által jegyezett, 1975-ben az R&B-listát is vezető Wake Up Everybodyt leszámítva – relatíve „ismeretlenek” (a Harmless meg az Ace Records szokott összeállítani ilyesfajta válogatásokat, mint a Stand Up And Be Counted – Soul, Funk And Jazz From A Revolutionary Era vagy a Does Anybody Know I'm Here? – Vietnam Through The Eyes Of Black America 1962-1972, kifejezetten speciális igényekkel rendelkező lemezvásárlók kedvéért). Ismeretlenek a számok, de nagyon jók, egy olyan termékeny, és nagyon ihletett korszak darabjai, amikor az R&B és soul dalok úgy tudtak szórakoztatni, hogy időnként szóltak is valamiről, szociális, politikai üzeneteket is hordoztak. Legendék össze tudtak volna szedni egy jóval kommerszebb dalcsokrot is a korszakból, de nem tették – váljék becsületükre!
A dalválasztással nincs gond, ahogy a zenei teljesítményekkel sem: John Legend kiváló énekes, a Roots tagjai nagyszerű és sokoldalú zenészek – mondjuk, ezt eddig is tudtuk. Legend – amikor arra van szükség – hanyagolja a selymes tenort, jobban elereszti magát, szenvedéllyel, erővel, feszültséggel énekel. A Roots zenészei meg mindent meg tudnak csinálni, néha kifejezetten nyersen, már-már piszkosan szólnak dalok, máshol organikus-atmoszférikus funk-soul vagy gospel-dzsessz fúzió uralja a hangszerelést, de tökéletesen hozzák a vonósokkal lágyított jazz piano bar hangulatot is. Itt-ott akad rap betét, hadd érezzék a műsort a mai gyerekek is – ezek a szövegek sokat ugyan nem tesznek hozzá a produkcióhoz, de legalább nem is vesznek el belőle. Hallatszik, hogy főként élőben vették fel a lemezanyagot, ami nagyon jót is tesz a soundnak, de néha pont emiatt csúsznak be zavaró dolgok. Van, amikor kicsit túljátssza magát a zenekar, a fentebb már említett Nina Simone-dalt például feleslegesen túlpörgetik, máshol meg úgy tűnik, annyira belejöttek a srácok a dzsemmelgetésbe, hogy nem bírták időben abbahagyni a számot – így lesz Bill Withers eredetileg hat perces I Can’t Write Left Handed dala pont kétszer olyan hosszú, mint kellene. Persze ez tényleg csak szőrszálhasogatás, más zenekarnál fel sem róná az ember, de hát itt mégis csak a Rootsról van szó!
Az anyagból papíron két dalnak kéne kilógnia, a Lincoln Thompsontól feldolgozott Humanitynek (merthogy az nem soul, hanem reggae-pop), és az egyetlen új szerzeménynek, a Legend által írt Shine-nak, de mindkettő szervesen illeszkedik az egészbe – és a legtöbbet épp ez mondja el a zenekar és az énekes érdemeiről. Az album talán legjobb darabja pedig kétségkívül a beharangozó kislemezdal, a címadó Wake Up Everybody, melynek kapcsán elő lehet venni egy újabb Marvin Gaye-párhuzamot is. Gaye köztudottan a soul legnagyobb duettezője volt, énekelt közösen Kim Westonnal és Diana Ross-szal is, legemlékezetesebb pillanatait a tragikusan fiatalon, 24 évesen elhunyt Tammi Terrell-lel produkálta. A Wake Up Everybody-ban Legend is mintha megtalálná a maga Terrelljét egy rendkívül kellemes hangú, Motown-kiadós fekete énekesnő, az 1983-as születésű kanadai Melanie Fiona személyében – nagyon jó együtt hallgatni őket, tényleg érzik egymást. (Az album deluxe kiadásán a Wake Up Everybody élőben előadva is hallható, de ott nem Melanie, hanem a Roots fő rappere, Black Thought fogja John Legend mellett a másik mikrofont – a másik bónuszdal pedig a Shine egyetlen zongorával előadott verziója, melyet Legend az amerikai közoktatás problémáit feltáró Waiting For ”Superman” című dokumentumfilmhez rögzített.)
A Wake Up! pár hibától eltekintve minden szempontból komoly hallgatnivaló. Legendnek van már hat Grammyje, a Rootsnak is jutott már egy (az Erykah Baduval közös You Got Me-ért), nem lenne meglepő, ha jövő februárban nőnének ezek a számok.
9/10
Fábián Titusz
http://johnlegend.com
http://theroots.com
