(Arcady, 2010)
A kétezres évek egyik legfontosabb brit gitárzenekara, a Libertines 2010 augusztusában – hat év kihagyás után – teljes létszámban összeállt néhány fesztiválkoncert erejéig, de a közös folytatás egyelőre kétséges: Pete Doherty 2009-es Grace/Wastelands albuma után most a kvartett másik gitáros-énekes-frontembere, a 2005 és 2008 között a Dirty Pretty Things élén próbálkozó Carl Barât is előállt első szólólemezével. Az album nem revelatív, de van annyira jó, hogy elmondhassuk: Barât „poszt-Libs” pályafutásának legjobb produktumáról van szó.
A leginkább szeretem-gyűlölöm viszonyban vibráló Pete Doherty és Carl Barât – egy újabb emblematikus angol „ikerpár”, Lennon és McCartney, Jagger és Richards, Strummer és Jones, Morrissey és Marr, Anderson és Butler, Albarn és Coxon, Gallagher és Gallagher után – két stúdióalbum (Up The Bracket – 2002, The Libertines – 2004), jó sok kaland, egy csomó zűr, köztük mindenféle drogok és egy emlékezetes 2003-as lakásfeltörés után zárta le a klasszikus brit rockzenei hagyományból (The Kinks, The Who, The Clash, The Jam, The Smiths stb.) építkező, romantikusan szétesett Libertines mozgalmas történetét. Doherty 2003-ban két hónapot ült (éppen az említett betörés miatt), aztán elvonókkal próbálkozott, 2004-ben pedig többnyire már nem is játszott az együttessel, mely abban az évben fel is oszlott. A céltudatos Barât és a csibész Doherty nem távolodtak el teljesen egymástól (itt-ott, többnyire alkalmi fellépéseken néha zenéltek együtt), de mint alkotók, különváltak.
Miközben Doherty több együttműködés mellett (For Lovers címmel listás dal írt és énekelt Wolfman nevű haverjával, közreműködött a Their Way című Littl`ans-maxin) beizzította a már a Libertines idejében alakított Babyshambles nevű saját zenekarát, Barât átesett egy műtéten (daganatot távolítottak el a füle mögül), összeállított egy válogatáslemezt számára fontos előadókból és rá nagy hatással lévő dalokból (Under The Influence), és futtatta tovább Dirty Pretty Things című klubest-sorozatát. Erről a bulisorozatról kapta a nevét új együttese is, melynek alakulását 2005 szeptemberében jelentette be: a Libertines utolsó turnéfelállásából Gary Powell dobost és a Doherty-helyettes Anthony Rossomando gitárost tartotta meg maga mellett, a basszusgitáros pedig a Cooper Temple Clause-ból átigazoló Didz Hammond lett. A két sorlemezt (Waterloo To Anywhere – 2006, Romance At Short Notice – 2008) megélt Dirty Pretty Things tisztességes gitárpop zenekar volt, kevés karizmával, sok korrekt, kevés igazán emlékezetes dallal – afféle fegyelmezettebb, összeszedettebb, de ízetlen, sótlan Libertinesnek nevezhetjük. Nem sok vizet zavart, s minden bizonnyal senkinek sem fájt túlzottan, amikor Barât 2008-ban feloszlatta.
Az alkotói szabadságra vonuló gitáros-énekes rövid kirándulást tett a film világába (a rock’n’roll sztár Gene Vincentet alakította a legendás őrült producer, Joe Meek emlékének szentelt Telstar című filmben), majd Chavs néven egyszeri bulizenekart alakított a Charlatans-frontember Tim Burgess, a Primal Scream-billentyűs Martin Duffy és az egykori Razorlight-tag (ma a We Are Scientistsben vendégdoboló és I Am Arrows nevű saját produkcióját gondozó) Andy Burrows társaságában. Szólópályafutását 2008 óta építi, ekkor mutatkozott be saját dalaival, a Glasvegas turnéján, 2009-ben pedig már több, kisebb önálló koncerten tesztelte magát és dalait.
A most megjelent címnélküli lemezzel – mellyel tulajdonképpen helyreállít a precíz párhuzamosság Barât és Doherty „poszt-Libs” pályája között: két zenekaros album, majd egy szólólemez – a 32 éves Carl Barât nem folytatja a korábbi együttesekkel megkezdett sort, nem játssza ki harmadszor is a „rock'n'roll-káryát”. Ez a dalpark – hogy folytassuk a párhuzamokat: csakúgy, mint Doherty epikus 2009-es szólólemeze, csak annál sokkal jobban – összetettebb, finomabb és rétegzettebb, néhol nagyívű, néhol sanzonos vagy filmzenés, ami pedig a szövegeket és a hangulatokat illeti, dekadens melankólia, romantika és finom humor lengi be (s persze továbbra is ott van benne a Libertines és a Dirty Pretty Things régimódi bohém Anglia-, pontosabban Albion-képe). Nagyjából a Jacques Brel-, Scott Walker- és Serge Gainsbourg-hagyomány, a David Bowie/Bryan Ferry-iskola, a Madness, a Style Council, a Smiths/Morrissey-vérvonal, a britpopos Pulp és Blur, illetve a Divine Comedy által meghatározott sokszögbe helyezhető el – összességében bőven a közepes fölé emelkedik, legjobb pillanataiban pedig kifejezetten erős. Az angol music hall mellett a Brecht/Weill-szongok és Tom Waits felé is kacsintó The Magus című nyitódal, a Madnesst, a Style Councilt és Morrissey-t egyszerre megidéző Run With The Boys című kislemezes szám, a nem csak címében franciás Je Regrette, Je Regrette vagy a romantikától és vonósoktól túlcsorduló So Long, My Lover el is feledtethetik velünk, hogy Barât bizony híján van ikercsillaga vadzsenijének.
8/10
Németh Róbert
http://carlbarat.co.uk
http://www.thelibertines.com
