Justin Vernon (Bon Iver) és Aaron Dressner (The National) Big Red Machine nevű side-projektjének második lemezéről Szendrey-Nagy Olivér véleményét kértük ki, akinek a Papaver nevű projektjének új albuma (Stuntman) október 18-án jelent meg. Ezt a cikket először a Recorder magazin 88. számában olvashattad.
Viszonylag későn szerettem meg a Bon Ivert és a The Nationalt is. A 2016-os Bon Iver-lemez volt az, ami sokat jelentett nekem és csak azután kezdtem el felfedezni a projektet, meg az ehhez a társasághoz tartozó többi bandát, köztük a The Nationalt is. A Big Red Machine 2018-as első lemezét már kvázi Vernon & Dressner rajongóként vártam, de a másodikat egészen addig nem hallgattam meg, amíg a Recorder meg nem keresett azzal, hogy írjak róla. Nyilván érdekelt, de azt gondoltam, hogy ez a lemez majd véget vet a nyárnak és belerángat az őszbe. Ezt pedig augusztus végén, amikor megjelent, még nem szerettem volna.
A Bon Iver-frontember Justin Vernon és a The National-alapító Aaron Dressner által vitt Big Red Machine tekinthető valamiféle butikprojektnek. Tele van a lemez közreműködőkkel, Sharon Van Ettentől Ben Howardon keresztül egészen Taylor Swiftig felvonul mindenki. Felépítésében talán leginkább egy mai hiphop- vagy traplemezhez hasonlít a 65 perces játékidő és a végtelen hosszú featlista miatt.
A Latter Days című nyitódal a lemez egyik jó pontja, és a közreműködések közül az itt feltűnő Anaïs Mitchell működik talán a leginkább. A két Taylor Swift-feat közül egyértelműen az első, Birch sikerült jobban, amiben egyébként Swift csak vokalista szerepet kap. A második, a Renegade című viszont nekem kifejezetten leesett a lemezről és megbontotta azt az eddigi bársonyos egyhangúságot, amit az első négy dal okozott.
Az ezek után következő The Ghost of Cincinnati és a lemez második felén helyet foglaló Magnolia azok a dalok, amiket igazán szerettem. Nagy Vernon-rajongóként fura, hogy pont azt a két dalt érzem magamhoz legközelebb, amin Dressner kapja a főszerepet, de sajnos (vagy nem sajnos), nem tudok ellenállni valaminek, ami ennyire hajaz Elliott Smithre. Hasonlóan a lemez nyitódalához, az utolsó számban is Anaïs Mitchell működik közre és nagyon elegánsan teszi le a lemezt.
Az biztos, hogy a számsorrend a lemezt szolgálja, mert amikor egy picit ellaposodik, akkor mindig jön egy-egy tényleg jó dal, ami fenn tudja tartani a figyelmet. Nem értem viszont, hogy a tavaly nyáron Michael Stipe-pal készült No Time To Love Like Now miért nem került rá, kifejezetten üdítő színt vihetett volna Stipe hangja az egészbe.
A lemezről az volt a legelső benyomásom, és sokadik hallgatás után is azt gondolom, hogy a szó legkevésbé pejoratív értelmében: kellemes. Egyrészt azt kaptam, amit vártam, vége van a nyárnak, pulcsit és farmerkabátot kell venni, viszont azt is kaptam, amitől tartottam. Vernon és Dressner mintha egy kicsit elvesztek volna a dolog, saját maguk meg a haverjaik légiességében és végül valami szépet, de tök súlytalant alkottak.
Ez nem azt jelenti, hogy ez nem egy jó lemez. Kifejezetten az, csak éppen nem nagyszerű. A viszonylag szűk dinamikatartomány és az állandó tónus miatt nehéz a dalokat megkülönböztetni vagy megjegyezni egy-két kivétellel. Nem biztos, hogy ez baj, lehet, hogy másképp érdemes hallgatni. Ha nem is lesz az ember kedvenc lemeze - ami amúgy egy side-projekttől egyáltalán nem meglepő -, akkor is megérdemel egy jó nagy sétát, amíg végighallgatjuk.
Előadó: Big Red Machine
Cím: How Long Do You Think It's Gonna Last?
Kiadó: Jagjaguwar
Megjelenés: 2021. augusztus 27.
Műfaj: belassult pop
