Hoboken, milyen jól hangzó név ez. Ebből a New Jersey-i városból indult az indierock egyik legstabilabb felállású, legmegbízhatóbban nívós, igen egységes életművet összehozó zenekara, a Yo La Tengo. Ira Kaplan gitáros-dalszerző-énekes és barátnője (az 1984-es indulás után hamarosan már felesége), Georgia Hubley dobos-dalszerző-énekes alapította a rövid ideig kvartettként, 1992 óta változatlan felállású trióként működő együttest, amelynek legjobb albumai a kilencvenes évekbeli indierock egyik csúcsát jelentik. És ez a nagyhatású zenekar végre eljut Magyarországra, május 13-án az A38-on lép fel. Életművük áttekintésével tisztelgünk munkásságuk előtt és ajánljuk nagy szeretettel a szerintünk kihagyhatatlan koncertet.
Kaplan és Hubley a tagtoborzásakor posztpunkos, neopszichedelikus előadókat adtak meg hatásként (Mission Of Burma, The Soft Boys), de eleinte egyértelműen a Velvet Underground volt a legnagyobb példaképük. A stabil felálláshoz hozzátartozik, hogy az első években 1991-ig eszméletlenül sok basszusgitáros megfordult a házaspár mellett, azóta viszont stabil a felállás James McNew basszusgitáros-dalszerző-énekessel (bár Dave Schramm, az 1986-ban kiszállt pluszgitáros még kétszer visszatért röviden: 1990-ben és 2015-16-ban). Az eleinte Lou Reed-ihlette janglepopos-zajrockos lemezeket egyre letisztultabb, karakteresebb albumok követték, a dreampop / shoegaze kategóriát is érintve jutottak el sajátos, nagyon szerethető albumaikig, és csúcskorszakuk után is stabilan, kitartóan, lazán kalandozva maradtak aktívak, így az alábbi masszív életműből garantáltan erős műsorral tudnak kiállni mindegyik koncertjükre. Lássuk a sorlemezeket – a rengeteg egyéb kiadványról pedig azok után szólunk röviden. (A lemezek a címekre kattintva hallgathatók.)
# Ride The Tiger (1986)
Kulcsdal: The Cone Of Silence
Fasza kis indierock-lemez, ami az 1986-os mezőnyből kilógott egyrészt azzal, hogy Kinks-, Pete Seeger- és Love-feldolgozásokkal jelölte ki határait, hatásait. Másrészt kicsit a megszólalással is, ami igazán se a Smiths/R.E.M.-féle jangle indie-hez, se a Replacements és társai féle collage alterrockhoz, vagy a Sonic Youth és társai féle zajosabb indie-hez nem volt tisztán besorolható (bár mindhez eléggé kötődött). Persze azért valahol mindenkivel mutatott rokonságot, akinek hozzájuk hasonlóan a Velvet Underground volt a mindene. Atipikus Yo La-album, mégis eléggé szerethető.
8/10
# New Wave Hot Dogs (1987)
Kulcsdal: Serpentine
Oké, az R.E.M.-mel ez már egész sok közös ponton kapcsolható (a Clunk egészen olyan, mint a Crazy), legfőképp a VU-szeretet terén. Hiába na, Ira Kaplannak Lou Reed volt a példaképe. Nem túl eredeti, mégis elég jól megírt, máig könnyen, zavaró utánérzések nélkül hallgatható. Már itt, ezeknél a kiforratlan korai zsengéknél kiderül, hogy nincs igazán gyenge lemeze a zenekarnak, sőt, ha mondjuk ekkor feloszlanak, akkor ennek a két albumnak ma sokkal nagyobb lenne a megbecsültsége.
8/10
# President Yo La Tengo (1989)
Kulcsdalok: Alyda, Barnaby, Hardly Working
Itt már élesebben váltak el a lazább, félakusztikus, janglepoposabb dalok a zajos gitárokat bevető szerzeményektől. Ettől kicsit egyenetlenebb is az anyag, bár egyáltalán nem rossz. Határozottabban mutatja, hogy milyen zenekar lesz a Yo La Tengo – ám az első két album szórakoztatóbb, egységesebb.
7.5/10
# Fakebook (1990)
Kulcsdal: Yellow Sarong, Speeding Motorcycle
Ez a stílusgyakorlat az életműben és utolsó Lou Reed-hasonlatként: a Yo La válasza az 1969-es, folkosabb, akusztikusabb The Velvet Underground LP-re. Tök jópofa, a koncepciója karakteres – saját dalokat saját önfeldolgozásokkal és hagyományos feldolgozásokkal keverő lemez (ezt ismételték meg a 2015-ös LP-vel) – de az ismerkedést velük nem itt érdemes kezdeni. Azt viszont persze már itt lefektették, hogy a mások dalaival is mennyire biztos kézzel bánnak.
8/10
# May I Sing With Me (1992)
Kulcsdal: Upside-Down
Bár úgy kezdődik, mintha a Fakebook akusztikusságát folytatná, hamar kiderül, hogy ellenpólus inkább: zajos, lendületes lemez, sok gerjedéssel, gitársikálással és még kevés igazán erős dallal, de a hangzás már egészen közel a klasszikushoz, csak finomhangolni kell.
7.5/10
# Painful (1993)
Kulcsdal: Big Day Coming, Nowhere Near
És a finomhangolás megtörtént. A lemez, amin nemcsak minden korábbi kirakós elem a helyére került, de a nagy kép is olyan lett, amilyent addig még nem láthattunk. Ahogyan kedvenc 1993-as lemezeink között írtunk róla: „Zajos gitárok, lágy gitárok, Hammond orgonák, szép dallamok, bizseregtető vokálok. A házaspár vezette Yo La Tengo sok remek lemeze közül az első legjobbat bármilyen pozitív jelzővel jellemezhetjük, akár még a címadóval is: fájdalmas, fájdalmasan jó.”
9.5/10
# Electr-o-Pura (1995)
Kulcsdal: Tom Courtenay, (Straight Down To The) Bitter End
Az előző lemezzel elkapott fonalat Kaplanék egy jó darabig nem is eresztették el. Oké, az Electr-o-Pura egy árnyalattal gyengébb – amiben másabb az az, hogy még zajrockosabb –, de kevés jellemzőbben „kilencvenesévek-indie” album van ennél.
9/10
# I Can Hear The Heart Beating As One (1997)
Kulcsdal: Stockholm Syndrome, Autumn Sweater
Talán ez? Igen, alighanem. Még a Painfulnál is tökéletesebben eltalált arányok, színesebb (bossa nova, krautrock), több nyugodt dal és általában is: ááá. Egyértelmű karriercsúcs. Ahogyan kedvenc 1997-es lemezeink között írtunk róla: „Ha kulcsszavakkal jellemeznénk az amerikai házaspár legjobb lemezét, az egy végtelenül hosszú paradoxon lenne. Inkább csak hallgassuk meg az indie rockban és éteri melankóliában gazdag tökéletes elegyet és a végén a mi szívünk is örökké vele dobog majd.”
10/10
# And Then Nothing Turned Itself Inside-Out (2000)
Kulcsdal: Everyday, Tears Are In Your Eyes
Az előző korong visszafogottabb dalainak nyomvonala sokkal kitaposottabb itt, az orgona is hangsúlyosabb, néha már indie-bárzene szól, vagy énekes jazz-posztrock, de azt is lehet mondani, hogy a zeitgeisttel is lépést tudtak tartani (csak két távoli sarokpont: Lambchop, Stereolab). Sőt, ha valami, akkor ez a dreampopalbumuk. Megújulás és megtartás – ez volt az a pont, amikor úgy látszott a Yo La mindent tud. (És egy félmondat a lemezborítókról: azok is milyen jók!)
9.5/10
# Summer Sun (2003)
Kulcsdal: Today Is The Day
És lehetett még csendesebbnek, nyugisabbnak lenni. A zenekar egyszerű, szép lemeze. Szép-szomorú és szép-ábrándos. Megjelenésekor a korábbi pazar albumsor invenciózusságát hiányolták a csalódott kritikák, de úgy általában ez a rajongók körében legjobban öregedő lemez és tényleg. Nagyon jó hallgatni.
9/10
# I Am Not Afraid Of You And I Will Beat Your Ass (2006)
Kulcsdal: Mr. Tough
Vissza a zajosabb rockszámokhoz, vissza a kritika kegyébe. De ez persze leegyszerűsítés, hiszen egy ismét sokszínű album született, az I Can Beat… kétezres évekbeli, azért egy kategóriával gyengébb, na és persze azért még így is nagyon kiváló párja. Vagy inkább az I Can Beat… és az And Then... szerelemgyereke?
9/10
# Popular Songs (2009)
Kulcsdal: Nothing To Hide
Az első lemez, amin tényleg nem érezhető az előrelépés, ám ez nem jelenti, hogy a rutinból nyomnák, a csendesebb, visszafogottabb dalok többsége érdekes. Viszont a végére tartogatott szokásos hosszú számok (a három dal 37 percet, egy normál lemezhosszt tesz ki) már elbírtak volna némi szerkesztést.
8/10
# Fade (2013)
Kulcsdal: Ohm
És akkor innentől elfogadtuk, hogy három-négyévente kapunk egy-egy új nagylemezt, amik néha jobbak, néha átlagosabbak lesznek. Ez ismét jobb lett. Kevésbé zajos, inkább fúvósdús, már-már barokkos.
8.5/10
ZUHANYFÜGGÖNYBE CSOMAGOLT MAXI LEMEZ? EZT IS A YO LA TENGÓNAK KÖSZÖNHETJÜK!
# Stuff Like That There (2015)
Kulcsdal: Friday I’m In Love
Itt pedig a Fakebook koncepcióját melegítették fel, ismét sok a feldolgozás, ismét az akusztikus megszólalás a jellemző.
7.5/10
# There’s A Riot Going On (2018)
Kulcsdal: You Are Here
És elérkeztünk az idén megjelent új albumig, aminek turnéja végre elér Magyarországra. Most az teljesen mindegy, hogy milyen a lemez, a lényeg inkább az, hogy fellépnek Budapesten. És ha teljesen mindegy, hogy milyen az aktuális lemez, az azt is jelentheti, hogy nem éppen ez a legjobb anyaga a triónak. És ez esetben azt is jelenti. Az álmodozós hangulatú dalok közé már tiszta ambient-tételek is kerültek, meg amolyan "Stereolab jazzben" stílgyakorlatok, amiknek összességében pozitívuma, hogy az előző három albummal ellentétben próbáltak másmilyenek, valamilyenebbek lenni. Viszont negatívuma, hogy ez nem sikerült túl izgalmasra. Sebaj.
7.5/10
És a maradék: volt egy jó EP-sorozatuk 1991-1998 között (That Is Yo La Tengo - 1991, Upside-Down - 1992, Camp Yo La Tengo - 1995, Little Honda - 1998), de a 2003-as Today Is The Day! is nagyon szórakoztató, nem csak rajongóknak ajánlható kitérő. Válogatások terén a kiadatlanokat, demókat sorakoztató 1996-os Genius + Love = Yo La Tengo érdemel említést, de ez már határozottan a rajongóknak kategória, bár annak meg egész jó. Akárcsak a hasonló, 2005-ös kiadású A Smattering Of Outtakes And Rarities 1986-2002, rajta egy nyolcperces Kevin Shields remixszel. Ez utóbbi kompiláció egy hagyományosabb dupla válogatás (Prisoners Of Love - 2005) harmadik bónuszlemezeként is megjelent.
Na és ott vannak még a kollaboratív anyagok, feldolgozáslemezek és filmzenék. Na igen. Hát, ezeket a legtöbb esetben a rajongók sem szeretik. A primitivista Jad Fairrel közös 1998-as Strange But True legalább itt-ott szertelen, az ex-The dB’s-vezér, Chris Stameyvel közös 2004-es V.O.T.E.-ban papíron több volt, mint ami kijött belőle, a Bardo Ponddal megosztott 2015-ös Parallelogram pedig drone-ujjgyakorlat. Plusz a Yo La Tengo ott van hat számban Bill Wells kultikus skót basszusgitáros, barátaival felvett hobbilemezén is (Nursery Rhymes - 2015). Aki pedig igazán mélyre ásna, annak ott vannak a basszusgitáros Dump néven kidobott lofi-anyagai, köztük egy megejtő, vicces és néha egészen telibetalált Prince-feldolgozáslemez.
A zenekar számos stúdiólemezen, EP-n bizonyította, hogy mekkora zenerajongók alkotják, hogy kedvükre játszanak a rocktörténettel, amit alaposan ismernek is (és amikor telibe találják a feldolgozást, mint például a Be Thankful For What You’ve Got vagy a You Can Have It All esetében, akkor mágikus a végeredmény). De aztán van két albumuk, amelyeknek nem hazudnak a címei: klasszikusokat kaszabolnak le élőben (rádiós adománygyűjtő koncertek felvételei ezek 1996-2003 közöttről). Lehet viccesre hallgatni némelyik dalt, de azért na: Yo La Tengo Is Murdering The Classics (2006), Murder In The Second Degree (2016).
És a filmzenék. Nos, volt egy egészen koherens anyag, amit még tán érdemes is néha végighallgatni, ez a 2002-es The Sounds Of The Sounds Of Science. Instrumentális, szolidan experimentális, kicsit ambientes-posztrockos, hogy nagyon leegyszerűsítsem a körbeírását. Esetleg megpróbálkozhat vele, akinek nem jönnek be az együttes „rendesebb” albumai. További alkalmazott zenék, melyek alkalmazása csak specifikusan a megszállott rajongóknak ajánlható (bár az Old Joyban egészen jól működött a filmhez a kísérőzene): They Shoot, We Score (2008 – ez válogatás négy film anyagából) és Adventureland (2009). Ha már filmek: az I Shot Andy Warhol című alkotásban ők (ki más?) játszották a "Velvet Underground"-ot (tessék, még egyszer előkerült a téma). Ja, és van még az I Can Beat… borítójáról megelevenedő Condo Fucks egyszeri poén mellékzenekar egy garázsrockos, kicsit vicces, kicsit laza, de nem nagyon erős feldolgozáslemezzel (Fuckbook - 2009). Más nincs. Aki ebből az életműből nem talál legalább néhány óra érdekes zenét magának, az egyrészt ne jöjjön el egy hét múlva az A38-ra, másrészt nagyon kényes az ízlése. Aki meg talál, az jöjjön, garantált, hogy nem fog csalódni. Kétszer már láttam őket, élőben még jobbak.
Dömötör Endre
+ kulcsdalok kiválasztása: Elekes Roland
