A Chess-fivérek, Lou Adler, Clive Davis, Ahmet Ertegun, Berry Gordy – csak néhány név azok közül, akik lemezcég-vezetőként a popipart igazán nagy üzletté tették és egyben a napjaink korszellemét meghatározó előadókat jó érzékkel kiemelték az ismeretlenből. Ráadásul a lemezcégek körül az elmúlt egy-két évben, 1971-72-ben jókora mozgolódás volt tapasztalható, úgyhogy itt az ideje sorra venni a sztárcsinálókat.
Az elmúlt húsz évben bizony feje tetejére állt, amit a slágerlistákról és a zenekiadásról eddig gondolhattunk, ebben pedig a legnagyobb szerepe nem feltétlenül az Elvis- és Beatles-kaliberű sztároknak, hanem a mögöttük álló lemezkiadós moguloknak van. Íme, ők a legmeghatározóbb figurák 1973-ban – miközben egy hozzájuk hasonló lemezcég-vezető az HBO televíziós csatorna ma este 20:00-kor induló új sorozatának főhőse is, érdekes lesz összevetni a tévés karaktert az alábbi zeneipari szereplőkkel – le ne maradj róla, kapcsolj ide!
Ahmet Ertegun
Talán a legnagyobb nagykutya. Az Atlantic Records alapítója (1947-ben hozta létre a céget Herb Abramsonnal), igazgatója és talán a legjobb hírű, az előadók által egyik legjobban szeretett zeneipari figura. Egyben a szakma legdörzsöltebb alakja. Rengeteg történet kering arról, hogyan tudja kicsikarni bárkiből azt, amit szeretne, mindezt úgy, hogy a másik még el is legyen bűvölve közben. Ertegun és az Atlantic persze szerencsésen indult, hiszen a fogorvos befektetőjük által adott pénzből bátran kockáztathattak, és a művészeiknek is rendes(ebb)en fizethettek royaltyt már a kezdetektől is, amikor az iparági 2% helyett 3-4%-ig is elmentek - ráadásul mindez hosszútávon be is jött nekik. Ertegunnak mindegy, hogy soul (Ray Charles, Otis Redding, Aretha Franklin), rock (Cream, Led Zeppelin) vagy jazz (Charles Mingus, John Coltrane), olyan előadói kört épített ki magának az elmúlt húsz évben, ami párját ritkítja a zeneiparban. Elvis sem Las Vegas-ban rombolná a renoméját, ha '55-ben Ertegun szerzi meg a Sun Records-tól!
SZÓVAL ROCK&ROLL-SZTÁR AKARSZ LENNI? - TÍZ DAL A ZENEIPARRÓL.
Leonard és Phil Chess
Kiadójuk a Chess Records jelentette meg, indította el a blues/rhythm&blues legnagyobbjainak nagy részét. Muddy Waters, Howlin’ Wolf, Chuck Berry, Bo Diddley, de Etta James is itt futott be. Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján taroltak, de az előző évtized közepétől már nem vállaltak nagy rizikót és ez lett a vesztük. A kiadó hirtelen bukása azért így is nagyon váratlanul ért mindenkit. A még a hat-hét éve is remekül muzsikáló Chess-re egyre kevésbé fordított figyelmet Leonard, pedig kettejük közül ő volt a tökösebb, aki kezelni tudta a balhés, Chicago keményebb részeiből érkező - jussukat nem egyszer fegyverrel követelő - előadókat is, de az idők szavára már nem figyeltek. Leonard négy évvel korábbi, 1969-es halála előtt azért még jó pénzért (hatmillió dollár) adták el a Chess-t, amiből mára már csak a lemezstúdió maradt. Leonard fia, a céget pár hónapig vezető Marshall Chess azóta a Rolling Stones saját kiadóját. a Rolling Stones Records-ot igazgatja.
Sam Phillips
Az ember, aki feltalálta a rock and rollt? Talán túlzás, mondjuk inkább, hogy volt olyan szerencsés, hogy ott volt a születése pillanatában, és olyan jó érzékkel bírt, hogy fel is épített erre egy rövid ideig sikeres vállalkozást. A Sun Records ugyanis soha nem futotta be azt a karriert, ami jelentőségéhez képest megillette volna. Carl Perkins, Jerry Lee Lewis, Johnny Cash és persze a pályakezdő Elvis - mind Phillips keze alatt formálódtak, de Elvis-t és Cash-t hamar elcsábították az igazán nagyok (az RCA és a Columbia), ezt követően pedig szépen lassan eljelentéktelenedett a kiadó. Az egyébként más területeken is sikeressé váló Phillips pár éve, 1969-ben el is adta a Sunt. Csak remélni tudjuk, hogy Shelby S. Singleton, Jr. tisztelettel bánik majd a tulajdonába került gyűjteménnyel, és ki tudja, talán még eddig nem hallott felvételek is előkerülnek majd. Egy stúdió, ahol ennyi zseni fordult meg napi rendszerességgel csak rejteget még néhány igazi kincset.
Jac Holzman
Az ember, aki már húszévesen lemezkiadót alapított. Ő az ötvenes években még csak alkalmi, főleg folkzenei sikerek (például Theodore Bikel izraeli folkdalai) után a hatvanas években igazán berobbanó Elektra tulaja. Az évtized eleji folk-revival közben szerződtette Judy Collinst és Tom Paxtont is, majd ugyan Bob Dylanről és a Byrds-ről lemaradt, de a rockzene rengeteget köszönhet neki. Dylan az általa verbuvált Paul Butterfield Blues Banddel elektromosította a folkzenét, Holzman pedig Los Angeles-re szegezve tekintetét előbb elindította a pályán az egyik első olyan rockzenekart, a Love-ot, amelynek színesbőrű frontembere, majd még annál is nagyobb durranásként a Doors-t is. Eközben pedig még klasszikus zenei kiadót (Nonesuch Records) is alapított, meglátva a piaci rést a megfizethető klasszikus zenei lemezek terén. A megváltozó zeneipari környezetet jól jelzi Holzman és kiadóinak története. Az előző évtized vége felé már érezni lehetett, hogy az egyre nagyobb bizniszben kialakuló nagyok között nehéz lesz függetlennek maradni, ezért végül három éve, 1970-ben Holzman eladta az Elektrát és a Nonesuch-ot tízmillió dollárért a Kinney National Companynak (ami tavaly óta Warner Communications és 1963 óta övék a Reprise, 1967 óta övék az Atlantic, egyre csak nőnek). A hároméves kiadóvezetői szerződése lejártával Holzman épp nemrég döntött úgy, hogy egy időre hátat fordít a zeneiparnak, így az Elektra és tavalyelőtt, 1971-ben alapított Asylum fúziójából létrejövő új kiadót már nem ő vezeti majd.
Berry Gordy
Az egykori bokszoló, aki a semmiből csinálta meg a popzene talán legnagyobb slágergyárát és nem tud leállni. A Motownt az ötvenes évek végén nyolcszáz dolláros családi kölcsönből alapító Gordy remek dalszerzői és kiváló üzleti érzéke a kulcsa annak, hogy a Motown szinte megingás nélkül a csúcson van immár közel tizenöt éve (The Marvelettes, The Supremes, The Temptations, Four Tops, Smokey Robinson & The Miracles, Stevie Wonder, Marvin Gaye, The Jackson 5 és a tavalyelőtt szólópályára lépő, ígéretes tehetség, a még mindig csak 15 éves Michael Jackson - hogy csak a legnagyobbakat említsük). A producereknek kreatív szabadságot biztosít, de azért az irányítást mindig magánál tartja. A producerekkel közösen hetente megtartott “minőségellenőrző” megbeszélésein állítólag vétójoga van mindenkinek, ennek ellenére a sztárstátuszba kerülő Holland-Dozier-Holland dalszerző-producer trió mégis otthagyta a kiadót hat évvel ezelőtt. Nem volt jó döntés, a Motown azóta is virágzik (Norman Whitfield lett a fő dalszerző-producer), Hollandék új próbálkozásai viszont nem túl sikeresek. Pedig Gordy nem fukar, pláne ha a legfontosabb emberei fizetéséről van szó: a Motown házizenekarában játszó muzsikusoknak az évi ötvenezer dollárt is megadja, csak hogy vele maradjanak. Az elképesztő sikertörténet pedig nem áll meg a zeneipar határainál, Gordy ugyanis tovább terjeszkedik a filmes világban, olyannyira, hogy idén hivatalosan fel is hagyott a lemezkiadó vezetésével, hogy az egész működést egybefogó Motown Industries igazgatója legyen. Kérdés, hogy mennyire válik be majd mindez, és persze mennyire hagy nyomot majd a kiadón, hogy tavaly, tizennégy év után bezárta detroiti kirendeltségét, hiszen a város sokak szerint a lényegét adta a Motown soundnak.
HOGYAN VETTE NŐÜL MAJD CSALTA MEG KIADÓJA NŐVÉRÉT A SÁRMOS MARVIN GAYE?
Lou Adler
Jelentősége csak Gordyhoz hasonlítható kulturálisan. Szintén sokoldalú: producer, dalszerző, üzletember, de ami igazán egyedivé teszi, az a már-már látnoki képesség, ahogy egy előadóban meglátja nem csak a potenciális sztárt, de azt is, hogy milyen hangzással lesz az a valaki sztár. Például a Jan & Deannek ő ajánlotta a szörfrockos hangzást. Nagyságát igazán az jelzi, hogy soha nem habozik a legmerészebb(nek tűnő) húzásokat meglépni, legyen szó akár arról, hogy saját sikeres előadóját kell háttérbe tolni, ha úgy érzi, nem ő a megfelelő egy dalhoz (Barry McGuire tudna erről mesélni). Adlernél senki nem tette többet a flower-power kultúra felvirágzásáért és azért, hogy ma már mindenhol hosszúhajú, színes ruhás fiatalok rohangáljanak. A már most kulturális mérföldkőnek tekinthető Monterey Popfesztivál szervezőjeként és az arról készült film producereként tökéletes ütemben, vérprofin rúgta be az addig marginális ellenkultúra motorját és segített annak igazi kincsesbányává változtatásában. (Fun fact: emlékszik még bárki a Monterey előtt egy héttel tartott KFRC-ra, a világ első igazi rockfesztiváljára? Valószínűleg nem sokan. Nem is Adler promotálta a rendezvényt.) Mostanában éppen az Ode Records-zal halmozza a sikereket, amelynek elsőszámú sztárja Carole King már két bombasiker-lemezt tudhat magáének, természetesen Adler produceri segédlete mellett. A sikeresebb az 1971-es debüt, a Tapestry immár két éve folyamatosan ott van a Billboard listán, és minden idők egyik legtöbb példányban elkelt lemeze, őrület. Adler közben továbbra is jelen van a filmiparban, pár hete megnyitotta többedmagával a Roxy-t a Sunset Strip feltehetően legmenőbb helyét. Tippelni se merünk, mi lesz a következő húzása.
Chris Blackwell
Gordy csak nyolcszáz dollárt kapott a családjától, Chris Blackwell szintén 1959-ben viszont már tízezret tehetős szüleitől, azért, hogy elindítsa saját kiadóját az Island Records-ot, ami az előadók sokszínűségét tekintve mára csak az Atlantic-kel vetekedhet. A Jamaicán felnőtt Blackwell egy hajós baleset után találkozott a rasztafariánus mozgalommal, és még a szigeten megalapította lemezcégét, hogy a helyi ska zenét kiadja, majd Londonba hazatérve a brit inváziót figyelő Blackwell jól helyezkedett, és a jamaicai zenék iránt megszállottsága nem vette el figyelmét a kialakuló új trendről sem. Így fedezte fel a Spencer Davis Group-ot, és aztán szép sorban az évtized végéig olyan nagyságokat jelentetett meg, mint a Jethro Tull, a Free, a King Crimson vagy legújabban épp ő adta ki a tavalyi év egyik legfrissebb hangját, a Roxy Music-ot. Mintha az időközben elhalványult jamaicai kapcsolata is kezdene újra erősödni. Bár a pár éve hódító reggae stílus legnagyobb sztárja, Jimmy Cliff tavalyi sikerlemeze (a filmmel együtt hódító The Harder They Come) után elhagyta a kiadót, de cserébe érkezett Jamaica legígéretesebb új hangja, a Wailers.
Clive Davis
A legutóbbi idők egyik fenegyereke, Clive Davis kezdetben a CBS Records-nál csak ügyvédként dolgozott, ahol azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a nagykorúsága miatt a szerződését újratárgyaló Bob Dylant vette rá (egy számára nem túl előnyös) hosszabbításra. Davis a Monterey fesztivál idejére, 1967-re már a kiadó élére verekedte magát, és rögtön leszerződtette Janis Joplint és a Big Brother & The Holding Company-t, majd még rengeteg rockzenekart és ezzel a műfajjal korábban csínján bánó kiadó három év alatt megduplázta piaci részesedését és a legnagyobbak közé került. Davis az elmúlt években is nagyhalakat szerződtetett, mint a Chicago és a nemrég debütált, trendi Aerosmith, de a sikerekkel azonban nem jött együtt az ő személyes népszerűsége, legalábbis a munkatársai körében. Davis-nek ugyanis legendásan rossz híre van a zeneipari szereplők körében. Belső információnk szerint a CBS vezetése is kezd már beleunni Davis egoizmusába, ráadásul állítólag több vizsgálat is folyik a cégen belül kábítószerügyekkel kapcsolatban. Davis jövője talán bizonytalan a CBS-nél, de az aligha kérdés, hogy a lemezkiadásban a nagyhalak között marad.
NEM SZARRAL GURÍTANAK - LEGENDÁS MENEDZSEREK.
David Geffen
Viszonylag új szereplő a szakmában, de nagyon úgy tűnik, hogy sokra viheti az agilis üzletember. Geffenről már pár évnyi ténykedés alapján is olyan sztorik keringenek, amik alapján Davis-szinten ellenszenves figurának tűnik. Ertegunnak azonban őt is sikerült magához csábítania (kvázi épp Davistől lopva el), és Geffen végül a Laurel Canyon-beli dalszerző-előadó színtérre fókuszálva tavaly megalapíthatta saját kiadóját, az Asylum Records-ot, amely idén egyesült is az Elektrával, és aminek terjesztését az Atlantic vállalta (mindezt az egészet összefogó Warner Communications ernyője alatt).
Herb Alpert & Jerry Moss
A zenészként is fontos és elismert Alpert barátjával, Moss-szal jó tíz éve, 1962-ben alapította az A&M Records-t, ami kezdetben kimondottan “middle of the road” zenékre szakosodott, de a divatot ők sem hagyhatták figyelmen kívül. Ezért részben nagyon okosan a tengerentúlra, Angliába utaztak és megszerezték - többek között - az Islands Records legfontosabb előadóinak terjesztési jogát, illetve Woodstock után finanszírozták Joe Cocker turnéját, aminek felvételei aztán hatalmas sikernek bizonyultak. Mostanra a remek ízléssel szelektált névsoruk miatt az egyik legnagyobb független kiadóként működnek.
Creed Taylor
Taylor egy régivágású producer, aki inkább jazzben utazik, de azon belül dolgozott már mindenkivel, aki számít. Az ötvenes években még az igazi nagyokkal, Charles Mingus-szal és Herbie Mann-nel. Az ABC-nél ő hozta létre annak jazz imprintjét, az Impulse!-t, ahova John Coltrane-t is sikerült megszereznie, mégis tovább állt a Verve-hez. Itt vitte véghez legnagyobb dobábását, megismertette Stan Getz-t és a bossa novát a nagyvilággal, amiért nem lehetünk elég hálásak (az 1964-es Getz/Gilberto album máris igazi klasszikus). Saját kiadóját a CTI Records-ot 1968-ban hozta létre, jelenleg azt igazgatja, úgy tűnik nagyon magabiztosan, ez lehet a hetvenes évek meghatározó jazzkiadója.
Seymour Stein
Az ambiciózus Stein a Billboard magazinnál kezdte, 1961-től a King Records-nál tanulta a szakmát, hogy 1966-ban Richard Gottehrerrel megalapítsa saját cégét, a Sire Records-ot. Underground brit zenekarok (Barclay James Harvest, Tomorrow) leszerződtetésével és felfuttatásával alapozták meg hírnevüket, tavaly a holland Focus-szal arattak nagy sikert. Valami azt súgja, hogy Stein jó érzékkel fedez fel friss trendeket, ott keresgél, ahol más nem és ez mindenképp jó taktikának bizonyulhat ezen a telített piacon, ahol mindenki a következő nagy dobást kutatja - érdemes odafigyelni kiadójára, a Sire-é a jövő!
LEMEZKIADÓK RÉGEN ÉS A JÖVŐBEN.
