Múlt hétvégén Budapesten rendezték meg a világzenei élet legfontosabb eseményét, a World Music Expo-t. A WOMEX-ről mi is többször elmondtuk már, miért olyan fontos, miért nagy esély az egész régiónak, és röviden azt is, hogy mennyire sikeresnek bizonyult. Úgyhogy most kizárólag arra koncentrálunk, milyen volt szemlélőként maga a rendezvény.
A magyarországi világzenei élet sajnos nagyon nincs éppen a média fókuszában, még a fősodor alatti rétegekben is nagyon nehezen nyer teret. Leszámítva a sok, sokszor jogos kritikával illetett, és egyre inkább háttérbe szorított Sziget Világzenei Színpadot (erről bővebben Rónai András néhány éve írt cikkét ajánljuk) egy-két, keveseket elérő, szűkös keretekkel bíró fesztivál (Babel Sound, Örökség, Vidor fesztivál) és az elvétve idetévedő koncertturnék villantják fel ennek a nagyon sokszínű közegnek az izgalmait (nem beszélve persze a szintén ide tartozó hazai népzenéről, de hát az számunkra más történet). Szóval nagy szükség volt a budapesti WOMEX-re, arra, hogy bemutassa, mennyire erős az előlünk sokszor rejtve maradt, vagy elferdített képpel társított világzenei élet (világzene=ska/reggae/balkán/klezmer/és ezek keverékével dolgozó, a Mano Negra örökségéből kiinduló zenekarok), egyben lehetőséget adjon arra, hogy a hazai szakma is minél inkább becsatlakozzon annak vérkeringésébe. Hogy utóbbi sikeres lesz-e, az persze majd csak idővel dől el, de ha a benne dolgozó szakemberek jelenlétét, a rendezés sikerességét, profizmusát vesszük alapul, akkor minden bizonnyal igen, azonban a hazai nagyközönség világzene-képének megváltoztatásával már szkeptikusabb vagyok (vagy legalábbis kisebb léptékű célokat érdemes kitűzni ezen a területen). Persze erről nem a fesztivál tehet, de amennyire tapasztaltam, az esti showcase-koncerteken túlnyomó többségben voltak a névreszóló nyakbavalóval mászkáló emberek, és rajtuk kívül bizonyára az egyébként is némi fogalommal bíró zeneszeretők lehettek még aktívan részesei a koncerteknek. Ennek persze ellentmondhat, hogy minden este teltház volt, úgyhogy ne legyen igazam.
Na de rátérve a már említett profizmusra. Ahogy Paul Brauer a Womex kommunikációs igazgatója is mondta nekünk adott interjújában, a rendezvénynek van valami sajátos flow-ja, „szinte zökkenőmentesen és valami megfoghatatlan varázzsal működik.” Ez még úgy is érzékelhető, hogy az ember nem részese annak a világzenei életnek, amelynek képviselői felvonulnak, ismerkednek, újra találkoznak, networkingelnek, esténként pedig buliznak három-négy napon keresztül. Mert azért ez a hétvégényi fesztivál valójában a legkomolyabb iparági esemény, amit rögtön érzékelhetett bárki, aki végigjárta a Bálnában berendezett trade fairt, ahol a bemutató standok száma bőven meghaladta a százat (és ha akarta, egy halom promo cd-vel és mindenféle ismertető kiadvánnyal lett gazdagabb). Mindezen kívül, még ugyancsak a Bálnában kialakított termekbe konferencia-beszélgetések, network találkozók, filmvetítések és ebédszünet gyanánt két akusztikus koncert is belefért a napközbeni események közé.
Ebből is látszik, hogy a WOMEX nagyon sok mindent kínál a világzene körül dolgozó, azzal valamilyen kapcsolatban álló szakmabelieknek, teszi mindezt láthatóan kötetlen hangulatban, ami mondjuk ebben a közegben nem is képzelhető el máshogy. Persze ez az egész tényleg nem csak róluk szól, hanem legfőképp a zenéről, és azon keresztül a különböző kultúrák találkozásáról, együttéléséről. Elcsépelten hangozik ez – főleg a jelenlegi politikai helyzetben –, de külső szemlélőként a WOMEX legnagyobb ereje mégiscsak az, hogy egymástól teljesen távol álló kultúrák kerülnek közös nevezőre, és nemcsak megférnek egymás mellett, de érdeklődnek is egymás iránt. Mindezzel pedig kimondatlanul is azt a nyitottságot hirdetik, amiről Paul Brauer is beszélt. A közönség részeként is felvillanyozó élmény megtapasztalni ezt a sokszínűséget, aktív résztvevőként hatványozottan az lehet.
ÉRDEKEL, HOGY MELYIK ÉVBEN KI KAPTA AZ ÉLETMŰDÍJAT A WOMEXEN? ITT MINDEGYIKŐJÜKRŐL ÍRTUNK RÖVIDEN.
A többiek számára pedig maradnak a koncertek (a három teljes nap alatt több mint ötven), amelyek a szigorúan háromnegyed órás hosszakkal megengedik azt, hogy egy este akár négyet-ötöt is végighallgasson az ember, ha éppen egyikről sem akar továbbvándorolni egy másikra. Ahhoz, hogy a koncertekből minél többet élvezzünk, persze kell alapvető nyitottság, de hát ez nemcsak a WOMEX esetében van így, itt csupán ez még jobban előtérbe kerül, hiszen adott esetben egy órán belül afro-kubai jazzt grúz énekegyüttes, azt pedig japán fúziós népzene követhet, már ha éppen arra vágyunk. Aki pedig nemcsak egy-egy előadó miatt látogatott ki a rendezvényre, hanem tényleg végigjárta a színpadokat az minden nap több remek előadóval is találkozhatott.
Személyes kedvencem több is akadt, de ha nagyon szigorú vagyok, akkor is volt három, minden elemében felejthetetlen koncert, amelyek mellett nem lehet elmenni csupán az említés szintjén. Első este rögtön ott volt a magyar Cimbalomduó, akiknek elképesztő hangszeres tudása évtizedes tapasztalattal és lankadatlan kísérletezőkedvvel párosulva a tradicionális kárpát-medencei népzenék, a jazz, a kortárs és komoly zenék bámulatos elegyét adja ki. Mindenképpen figyeljünk oda a viszonylag ritkás koncertdátumaikra. Utolsó nap a maga hangszerének, a tradicionális kínai (leginkább lanthoz hasonló) pipának világszerte egyik legelismertebb művésze, Wu Man ejtette ámulatba a közönséget. A Müpa koncerttermében tökéletesen érvényesülő, hol meghitt, intim, buddhista kolostorokat idéző hangképei, hol harcias, drámai, igazán “zúzós” vad indulói gyönyörű élményt nyújtottak. A nem sokkal utána, a showcase fesztivál zárásaként fellépő Pat Thomas & Kwashibu Area Band pedig a lehető legvidámabb, legtáncosabb 45 percet hozta össze. Thomas a hazájából Ghánából eredeztethető, de valójában egész Nyugat-Afrikában népszerű highlife stílus legendájaként a fesztivál egyik leginkább várt fellépője volt, különösen úgy, hogy idén jött ki legújabb lemeze, egyben a Kwashibu Area Band néven köré gyűlő fiatal kísérőzenészeivel felvett első albuma, amely tényleg nagyszerű lett, élőben azonban mégis egészen más, semmivel sem összehasonlítható az élmény. Az afrobeat-hez nagyban hasonlatos, de teltebb, dallamosabb highlife zene egyszerűen élőben működik igazán. A kérlelhetetlen ritmus, a körkörösen ismétlődő, szikár gitártémák, kántálós vokálok, tradicionális afrikai és modern nyugati zenék keveredése ellenállhatatlan, csodálatos koncertet eredményezett. (Hogy mindezt pár napra rá, egy hosszabb, váratlan ingyenes koncerttel fejelték meg a belvárosban, már tényleg csak hab volt a tortán.)
ÉS KÜLÖN AZ IDEI TISZTELETDÍJAT KAPÓ CHEIKH LO PÁLYÁJA.
Ez a három koncert persze csak a jéghegy csúcsa, hiszen a(z általam látott) közép-európai tradicionális zenék izgalmas megtestesülései (Sutari, PaCoRa Trio, Karolina Cicha & Bart Pałyga), a kortárs, komolyzenék felé kikacsintó előadók (Federspiel, Clarinet Factory), az afrikai ritmusokra épülő, erőtől duzzadó zenekarok (Sarabi, Vaudou Game, Mamar Kassey), a napközbeni, akusztikusabb zenék (Germán López, Dom Flemons), és a már mindenféle értelemben popzenei fellépők (Alo Wala, Moh! Kouyate) egyike sem okozott csalódást. Olyannyira nem, hogy már fel is írtam magamnak a jövő évi WOMEX dátumát, mert elképzelni sem tudok annál jobb hosszú hétvégét, mint mindezt Santiago de Compostellában újraélni.
Csada Gergely
fotók: Yannis Psathas / WOMEX15
A Cimbalomduó az idei WOMEXen:
egy minikoncert a Wu Mantől:
magasélet Ghánában Pat Thomasszal:
