Az elektropopot 80s szintipoppal és bombasztikus szofisztipoppal mixelő, idén berobbant Prides július 10-én jelentette meg The Way Back Up című bemutatkozó albumát – a trió énekes-billentyűs frontemberével, Stewart Brockkal beszélgettünk róla. A tavalyi skót lapszámunk idején már tuti befutónak tippeltük őket, most egészen közel vannak a sikerhez.
- Tagjának érzitek magatokat az elmúlt években ismét felerősödött glasgow-i indie-szcénának, vagy nem foglalkoztok ilyesmivel?
- Szeretjük magunkat a részének tekinteni, mert a városnak annyira komoly zenei történelme van, hogy jó érzés valamilyen szinten hozzátartozni. Nagy pillanatát éli most a glasgow-i és egyben a skót zene, örülünk, hogy a részesei lehetünk.
- Ki a kedvenc új előadótok a környékről?
- Nagyon szeretjük a Fatherson nevű formációt, ők klasszikus rockzenét játszanak, a másik kedvencünk pedig a Fat-Suit, akik egy dzsesszkollektíva.
- Érződik valamiféle versengés Glasgow és Edinburgh között azon, hogy ki ad több menő zenekart Európának?
(nevet) - Nevezzük barátságos rivalizálásnak. De azt jobb, ha tudják odaát, hogy Glasgow-ban sokkal jobb a közönség!
- Tavaly készítettünk egy interjút a Travisszel, akik azt mondták: „összeállíthatnánk egy tökéletes gyűjteményt csak glasgow-i albumokból.” Egyetértetek ezzel?
- Teljes mértékben igazuk van.
- Hogy nézne ki a ti válogatásotok?
- A 80-as évekből a Blue Nile-nak, az Orange Juice-nak és a Simple Minds-nak biztos helye lenne egy ilyen listán, a 90-es évekből pedig pont a Travis-t emelném ki, ha ők nem választották be a saját lemezeik valamelyikét, megteszem én most! Ezen kívül persze még rengeteg példát lehetne felsorolni, de most így fejből őket mondanám.
- Szerinted van valami, amitől a skót zene igazán „skót” lesz? Valami olyan, ami miatt különböztök a világ bármely más pontjától?
- Talán úgy tudnám összefoglalni, hogy mivel egy kis ország vagyunk, ilyen közel egy világszinten is nagyon meghatározó nagyhatalomhoz, az az érzés lehet az emberben itt fent, hogy neked kevesebb lapot osztottak. Ettől pedig az emberek képesek jobban kiereszteni a hangjukat, képesek az egész életüket a zenébe fektetni. Kis ország, nagy hang, röviden ennyi.
- Viszonylag a karrieretek kezdetén jártok, de máris sikerült hullámokat vernetek az óceán másik partján, az USA-ban is. Sok brit zenekar évtizedekig próbálkozik az ottani befutással, de valahogy csak nem jön össze nekik. Mi a siker titka?
- Nagy szerepe lehet benne magának a műfajnak, amit játszol. Az, hogy mi elektronikus elemeket is beleviszünk a zenénkbe, szerintem nagy segítség volt, de persze a szerencse is nagy szerepet játszott. Ennél közelebbit nem tudok mondani, ha lenne egy egyszerű válasz erre a kérdésre, akkor valószínűleg már mindenki befutott volna odaát. (nevet)
- Eddig minden egyes kislemezetekhez forgattatok videót is. Mennyire fontos 2015-ben a vizuális média egy zenekar számára?
- Az elején nem így terveztük, de ahogy forgattuk az első klipjeinket, marhára élveztük az egészet. Nem úgy írjuk a dalainkat, hogy közben már arra gondolunk, hogy hogyan fog kinézni a videó, de ahogy csináltuk egyiket a másik után, nagyon belejöttünk a dologba. Sokan a videóid alapján találják meg a zenédet, mondjuk a YouTube-on kattintgatva, ezért egy jó reprezentációja kell, hogy legyen a zenekarnak a vizuális média.
- Minden eddigi klipeteket ugyanaz a csapat rendezte, Jordan Lairddel és Ian Greenhill-lel az élen. A jövőben is hűségesek lesztek egymáshoz?
- A menedzserünk jó barátja ezeknek a srácoknak nagyon régről, ő mutatott be minket egymásnak. Ők is éppen akkor indítottak egy új produkciós irodát, mikor mi nagyjából elkezdtünk közösen zenélni, így egymást is segítjük így az elején. Igazából nincs eldöntve, hogy mindig velük fogunk dolgozni, de eddig mindig az ő ötleteik tetszettek a legjobban, amikor vázlatokat kértünk csapatoktól.
- Kisebb klubokban, vagy inkább nagyobb fesztiválokon szerettek inkább fellépni?
- Én személy szerint nagyon szeretek nagy színpadokra kiállni és ott zenélni. Nagyon jó intim koncerteket is játszottunk már, de azt az érzést, amikor ezreknek adsz elő, nem lehet semmihez sem hasonlítani. A mi zenénk ráadásul jól illik is ezekhez a színpadokhoz.
- Július 10-én jelent meg az első albumotok, ugyanazon a napon, mint a Years & Years-debüt. Van köztetek rivalizálás?
(nevet) - Szerintem rendben leszünk. Én speciel biztosan megveszem majd az ő lemezüket, remélem ez fordítva is így lesz.
- Vinylen is kihozzátok az albumot. Fontos számotokra a fizikai formátum?
- A vinyl miattam lesz, én szerettem volna, hogy mindenképpen jelenjen meg így is a lemez. Már egy elég nagy személyes gyűjteményem van, aminek szeretném, ha tagja lenne a saját lemezünk is. De amúgy sokkal többet hallgatunk zenét Spotifyon, a rajongóinkkal is sok playlistet osztunk meg.
- Mi volt az első album, amit a saját pénzeden vettél?
- A Blink-182-tól az Enema Of The State. 13 éves lehettem, azóta sem vettem ki a lejátszóból. (nevet)
interjú: Mika László
és a friss nagylemez, a múlt pénteken megjelent The Way Back Up:
a 2015-ös Higher Love videója:
az I Should Know You Better tavaly őszről:
az eddigi legnagyobb sláger, a Messiah:
a 2014 eleji The Seeds You Sow:
a 2013-as első kislemez, az Out Of The Blue:
