Egy gimnazista dal egy gimnazista fiúról – kis személyes a hiperkarma lemezbemutatójáról

Ugyan egy veszprémi bejátszó koncerttel már visszatért a hiperkarma a múlt héten, de mégiscsak a tegnapi, október 31-i PeCsa-beli 8. hiperkarma-Halloween és Konyharegény lemezbemutató volt az igazi, ahol elhangzott a majdnem teljes életmű Bérczesi Róbert zenekarától. Csada Gergely személyes hangvételű írása a koncertről, a rajongásról és a zene erejéről.

„sumák lázadók, véreres szemű senkiháziak”

Mindenkinek kell, hogy legyen egy zenekara, amelyik csak az övé, legalábbis amelyről azt hiszi, hogy csak az övé. Az nem érdekes, ha rajta kívül még sok ezer ember hiszi ugyanezt, mert ez a sok ezer ember remekül megfér egymás mellett egy adott pillanatban ugyanazon a helyen, máskor meg eszünkbe se kell, hogy jussanak. Szóval, kell egy zenekar, mert anélkül nem ér semmit az egész. Ott dől el minden, amikor találunk egyet, aminek a számait lehet megállás nélkül hallgatni abban a pár évben, amikor az ember még nem csömörlött meg (másképp: nőtt fel) annyira, hogy ne legyen képes már őszintén rajongani és hinni olyan feleslegesnek hitt dolgokban mint a pár perces popdalok. Amiket lehet újra meg újra hallgatni a gimiből hazaérve üres délutánokon, és azt képzelni, hogy azok rólunk szólnak. Tulajdonképpen nagy hazugság az egész, de úgy hiszem, hogy a legédesebb, legkedvesebb hazugság mind közül, amit az élet tartogathat bárkinek. Nekem a hiperkarma volt ez a zenekar, Bérczesi Robi pedig a dalszerzőm, és ennél jobban nem is járhattam volna senkivel.

Ugyan az első lemezzel (ami olyan megrázó, gyönyörű és egyben állati slágeres instant klasszikus, ami magyar nyelven nagyon kevés született csak) még nem voltam teljesen szinkronban, de az a sötétebb, sűrűbb kettes lemez már úgy ért, hogy tudtam, ki is az a Bérczesi Robi, és ami még ennél is fontosabb tudtam már kívülről a bemutatkozás legtöbb mottószerű szövegét. Amiket persze nem volt nehéz megjegyezni, mert annyira mások, annyira erősek, a játékos, kacskaringós stílus ellenére is annyira kitörölhetetlenek voltak már az első hallgatás után. Fölösleges belemenni abba, hogy most Bérczesit hova is soroljuk az igazán nagy magyar dalszövegírók legszűkebb elitén belül (Menyhárt, Lovasi, Pajor stb.) a lényeg, hogy már az első hallgatás közben is érezhető volt, hogy kivételes, ritkán hallható zsenialitás tör fel minden sorából.

A csak számomra korai koncerteken, 2004-2005 körül, a lepukkant, azóta már életveszélyessé is nyilvánított fehérvári Bőrgyárban és a VOLT fesztiválon látni és hallani őket tiniéveim legmaradandóbb élményei között vannak. Ott nemcsak az derült ki, hogy Bérczesi lenyűgöző frontember a maga izgága, mindig kicsit feszengő módján, akinek akkor már/még bőven nem tiszta tekintetéből még nem a rémület, hanem az a felpörgetett, robbanás előtt lévő elme nézett vissza, ami táptalajt adott a második lemez masszívan idegtépő, nyelvi játékszerű szövegeinek. Akkor lett világos az is, hogy ez egyáltalán nem csak róla szól, még ha ő is van a középpontban, hanem egy remek zenekarról, ami első látásra ugyan mögötte van, de egyébként mindig vele, mellette. Kéz a kézben minden dalban, az első lemez teljesen egyedül felvett számai és a második eszeveszett rockosabb pörgései közben is. Ha máskor nem, legkésőbb akkor esett le ez mindig mindenkinek, amikor a koncertek végén Frenk, a legnagyobb magyar dandy, előjött a dobok mögül, hogy felszabadult, szinte házibuli hangulatban elénekelje a Purple Raint (vagy épp a Love Is In The Airt). Mégis melyik zenekar csinál ilyet? Nyilván csak az, amelyik tiszta szívből élvezi az egészet, és amelyik tagjai szeretik is egymást annyira, hogy ezt újra meg újra széles mosollyal az arcukon nyomják le.

„a saját fegyvered végez veled”

De mindenki ismeri a történetet, és azt, milyen fázisokban morzsolódott darabjaira ez a valóban ritka jelenség, ami ebben a pár évben a hiperkarma volt. Én magam először egy 2006-os koncerten észleltem, hogy valami már nem ugyanaz. Robi már nem csak szimplán izgága volt, hanem feltűnően máshol járt, a zenekar többi tagján már nem lehetett látni az örömöt, csak a rosszalló nézést, ahogy ő az újabb és újabb spanglikra gyújtott rá, miközben egyre követhetetlenebbé nyúltak a dalok közti átkötőszövegek is. Ez már nem az az önfeledt, kiváncsiságot gerjesztő izgalmas utazás volt a sötétebb szövegek mentén, ami addig jellemezte őket. Ez már maga volt az egyre közeledő sötétség, amelynek megjárását Bérczesi azóta megannyi interjúban mesélte el kíméletlen őszinteséggel. Abban az évben kezdtem az egyetemet, és akkor úgy tűnt, mintha a várossal együtt a zenekaromat is el kellene, hogy hagyjam. Olyan irányt vett az egész, ami már nem rólam szólt, és amit a legplasztikusabban ez a nem sokkal későbbi, Gödör teraszán felvett interjú mutatott meg, amit még a rosszul sikerült koncertélmény után is húsba vágó és borzasztóan elszomorító volt látni. Bérczesi Robi akkor már nagyon mélyen járt abban a kiút nélkülinek tűnő labirintusban, ahová érthető módon már a többiek sem tudták tovább követni.

Onnantól néhány év hiátus, egy-két kósza hír és nagyon ritkán újrahallgatott dalok következtek csak, de még így is volt olyan, hogy csak egy-egy hiperkarma-dal segített egy szar éjszakán. “Az a sumák fajta, ki sosem mondja, csak nevetgél, hogy neki nincsen gondja, pedig elevenen eszi meg a penész érted, sokra képes, aki szeret téged” - éreztem én ezt a két sort túlságosan is találónak még húszon túl is. De mégis, a hiperkarma már csak a múlt volt, és a néha-néha elővett dalok. Aztán a Recorder egyéves szülinapi buliján az A38-on egy akusztikus szólókoncertet adó Bérczesit jó volt ugyan újra látni és hallani, de mintha még mindig a “fájdalom tépett arca” nézett volna vissza ránk, ami nem sok jót sejtetett, és mint utólag tudjuk nem is tartott sokáig az újabb aktív időszak.

„a sorsom a sorsára nem hagyom azért sem”

Szóval én már régóta nem követtem az újabb és újabb fejleményeket, de igazán örültem, amikor jött a hír, hogy most tényleg sikerült kikeveredni abból a bizonyos sötétségből, de egészen két héttel a pénteki visszatérő koncert előttig mégsem gondoltam rá, hogy elmenjek megnézni őket a Pecsába. Nem vagyok már gimis, nem lehet az ugyanaz, mint tíz éve a Bőrgyár penészes falai között, csalódni meg (újra) nem akartam. De a Senkitöbbet ismét azt a Bérczesit mutatta, akit annyira szerettem, akinek a szövegein lehet agyalni, aki ha kell puskagolyó gyorsasággal rappel emblematikus sorokat és Pajort is megszégyenítő rímpárokat, és mindeközben még a fülbemászó refrénre is marad ereje. Ez megint az a zseni volt, akit úgy tűnt már örökre elvesztettünk. Nem volt más választás menni kellett, és ahogy közeledett a péntek este úgy lettem egyre izgatottabb, hogy talán újra láthatok egy ereje teljében lévő hiperkarmát és egy felszabadult, boldog Bérczesi Robit a színpadon.

Az, hogy ennél sokkal többet kaptam az már tényleg csak ennek a zenekarnak és a frontembernek a kivételes nagyságát mutatja. A bő két órás, majdnem harminc számos életmű-/visszatérő/lemezbemutató koncerten csak az egy-két még ismeretlenebb új dal hagyott pihenőidőt (de két nap is elég volt például, hogy a Tesséklásséknak úgy örüljek, mintha évek óta hallgatnám). Egyébként elejétől a végéig, a Sosem voltunk senkiktől a záró, most épp nem Purple Rain, hanem az este hangulatához valóban jobban passzoló Love Is In The Air-feldolgozásig minden csodálatos és hibátlan volt. Minderről lehetne persze részletesebben is írni, de alapvetően ez az egész koncert nem is feltételenül a zenéről szólt (pedig ha valaki most látta először a hiperkarmát az is biztos élete egyik legjobb koncertélményét kapta), hanem egyrészt arról, amit egy zene adni tud embereknek. Hogy régi barátokkal együtt ordítjuk a szövegeket, hogy képes vagyok magam majdnem elsírni, amikor megszólal a Felejtő, hogy a vendégénekesek jó barátként ölelik meg Bérczesi Robit a színpadon. És mindemellett legfőképp róla, arról, hogy egyszerűen még köztünk van (“Köszi Robi, hogy vagy” - mondta Szekeres Andris a mikrofonba), hogy akart és tudott visszajönni onnan, ahonnan emberek nem szoktak visszajönni, nem hogy aztán még több ezer ember előtt két és félóras, zseniális koncerteket adni. Ilyen pokoljárás után minden egyes tiszta nap egy kis csatanyerés, de amit Bérczesi Robi tegnap a Pecsában tett az akkora győzelem, amekkorát mi, akik töredékét sem éltük át annak, amit ő, valószínűleg elképzelni sem tudunk. Minden más csak ezután jön.

Csada Gergely
fekete-fehér fotó: Gaál Gergely Kecske

a hiperkarma című szám az október 29-i koncertről a szörfdeszka.hu felvételén: