Daloló forradalom – A Baltikum zenéje

Új rovatunkban – a Weyer Balázs által vezetett Világrecorderben – a világ zenéit járjuk körbe. Hol a klasszikus értelemben vett világzenét, hol a konkrét népzenét vagy éppen a kettő kimatekozhatatlan elegyét játszó előadókat mutatjuk be. Lesznek újdonságok, lesznek folkzenei történelemleckék, eljutunk minden kontinensre – A világ körül. Elsőként íme, a Baltikum alig ismert, de annál jobb népzenéje.

Szeptember elején az utóbbi idők egyik legfontosabb politikai beszédében Barack Obama kopogó egyszerűséggel megígérte a balti országoknak, hogy a NATO és Amerika szükség esetén megvédi őket, és hogy soha többé nem fogják elveszíteni a Szovjetunió összeomlásakor kialakult határaikat. De hogy jön ez ide? A balti államok (Észtország, Lettország és Litvánia) legújabb függetlenné válásának jelképe az úgynevezett „daloló forradalom”, amelynek csúcspontja a Vilnius-Riga-Tallinn vonalon, 600 km hosszan álló, egymás kezét fogó és közben éneklő emberlánc. A már korábban is létező tömeges közös énekléseket az észt Heinz Valk helyezte politikai kontextusba és tette a tiltakozás fő formájává (Obama külön köszöntötte is őt beszédében). A nemzeti identitás és a szabadságtudat nagyon erősen épül erre a jelképre mindhárom országban. Ezeket a sorokat most éppen Vilniusban írom és ma is hallottam már hivatkozást erre, pár hónapja pedig Tallinnban hallottam a lenyűgöző Toomas Hendrik Ilves elnököt beszélni arról, hogy az igazi zene a szabadságról szól – a Rolling Stones is, és a daloló forradalom slágereiként közösen énekelt népdalok is.

Mindez csak azért fontos, hogy lássuk, mennyit jelent a zene az embereknek errefelé. Többek között koncerteken is tapasztaltam, hogy maga az éneklés sokkal általánosabb, természetesebb, szabadabb dolog a balti országokban, mint nálunk, ahol a szégyenlős dünnyögéstől a veszett gajdolásig terjed a skála, ha éneklésre kerül a sor és legendásan nem talál egy maroknyi random magyar három közösen énekelhető dalt, amit mindenki ismerne – és mindezt elvileg a világ egyik legkomolyabb zenei oktatási rendszerével. A balti országok mindegyikében több mint 100 éve rendezik meg a dalünnepeket, ahol kórusok versenyeznek, amatőrök és hivatásosok énekelnek együtt. A tallinni dalünnepen – amelynek külön helyszínt építettek, mint Rio de Janeiroban a karneváli szambának – 140 ezer résztvevő volt idén, egy 400 ezernél kevesebb lakosú városban.

Bármennyire létfontosságú is azonban a zene ezekben az országokban, ebből eddig nem sokat sikerült a világnak megmutatni. De ne gondoljuk, hogy ez mindig így lesz: nagy erőfeszítéseket tesznek és viszonylag sok pénzt költenek arra, hogy nemzetközi potenciált építsenek a legjobb előadóiknak. Mindannyiuknak van zenei exportirodája, mindhárom fővárosban rendeznek úgynevezett „music week”-et, amelyen fesztiválszerűen mutatják be a nemzetközi szakmának a legjobbakat. Tanácsokat kérnek és szisztematikusan építik előadóik nemzetközi jelenlétét. Ez nem csak a nép- és világzenei előadókra vonatkozik természetesen, de ebben az írásban erre a szegmensre koncentrálunk.

A balti országok közötti kulturális és politikai kötelék nagyon erős (jóval erősebb például a „visegrádi” öntudatnál), jóllehet a litván és a lett kultúrában (nyelvileg vagy akár a kereszténység felvétele előtti pogány mitológiát tekintve és a zenei hagyományban is) sokkal több a közös, mint bármelyiküknek Észtországgal. A nép- és világzenei szcéna népszerűségét, kiterjedtségét, színvonalát tekintve egyértelműen utóbbi a legerősebb a három közül. Ami a három ország népzenéjében közös, azaz egyrészt a vokális népzene hagyománya és azon belül is a nők domináns szerepe, a kis különbséggel mindhárom nép zenéjében fontos szerepet játszó hangszer, a magyar citera és a finn kantele családjába tartozó kannel/kokle/kankle (észt, lett, litván sorolva a névváltozatokat) és a duda (az érdekesség kedvéért az előbbi sorrendben torupill/dūdas/dūda).

Litvánia a – külsőségekben is – hagyományőrző előadókban a legerősebb. A litván népzene legkarakteresebb hagyománya a sutartiné nevű különös többszólamú népdal, amelyet ketten, hárman, vagy négyen énekelhetnek (ezeknek a számtól függően máshogy – dvejiné, trejiné, keturiné – nevezik). Ezek a kánonokra emlékeztetnek, de mégsem azok, mert vannak apró eltérések az egyes szólamok között, amelyek különbözhetnek tempóban is, néha összetalálkoznak és uniszónóban szólnak, néha egy-egy szekund eltéréssel hangzanak fel. A dallam általában szűk, nem jár be nagy hangterjedelmet. A műfaj legjobb képviselője a Trys Keturiose (balra). A polkás, dudás falusi tánczenét játszó zenekarok közül pedig a Ratilait ajánlom.

Lettországban az acapella – tehát hangszeres kíséret nélküli – népzene messze leghíresebb képviselője a kilenctagú Saucejas (fent népviseletben). Az itteni hagyományban a többszólamú éneklésben van úgynevezett burdonszólam, ami azt jelenti, hogy a dallam egy hosszan kitartott egyetlen mély hang fölött szól, ahogy egyébként a dudajátékban is.

A lett dudazene legnagyobb sztárja az Auli nevű dudazenekar. A kokle játékosai közül a műfaj nagy öregjeit, az Ilgi zenekart (jobbra) ajánlom, illetve az újabban dj-vel is összeálló, innovatív Biruta Ozolinát.

Észtország rendelkezik a legvirulensebb nép- és világzenei szcénával és Magyarországon is észt zenekarokat a legkönnyebb elkapni (az Észt Kulturális Intézetnek és a Zeneakadémia egy észt vendéghallgatójának, Karolina Kreintaalnak köszönhetően). Az észt népzenei élet központja egy kisváros, Viljandi népzenei akadémiája. Mindenki itt tanul, tanult vagy tanít, ennek köszönhetően az észt népzenei szcéna szereplői megszámlálhatatlan permutációban játszanak együtt egymással különböző nevek alatt és elég egységes megközelítésben viszonyulnak a népzenéhez, amit a hagyományőrzés és az modernitás harmóniájaként lehet leginkább leírni (mostanában például minden hegedűs loopol).

A karakteres észt dalforma a regilaul, a finnugor költészet és zene legarchaikusabb, fennmaradt rétege. A regilaul jellemzője, hogy minden sor dallama ugyanaz, és minden sornyi szöveget kétszer énekelnek el egymás után. Ami érdekes benne, az az, hogy a monoton ritmusnak az ad dinamikát, ahogy az énekes és a kórus, vagy egyes esetekben a két énekes váltogatják egymást. Egy két soros egységben a sorvégek utolsó két szótagjánál, zeneileg tehát a harmadik negyednél van a váltás. Az első 6 nyolcadot a szólóénekes egyedül énekli, innen a sor utolsó két szótagját már a kórus vagy a másik énekes énekli, majd a szólóénekes a következő sor hatodik nyolcadja után veszi vissza a szólamot. Ettől az áthajlástól lesz a monoton ritmus mégis dinamikus. Az észt mezőnyből kiemelkedik Maarja Nuut hegedűs-énekes (a fenti képen hangszerével fekszik), aki általában szólóban lép fel, önmaga énekét kíséri hegedűn, illetve loop-technikával – ő az idei Womex műsorába is bekerült. Hasonló kapacitás Mari Kalkun is. Sandra Sillamaa énekes-dudás-szaxofonos (fent, balra) szólóban, illetve Paabel nevű zenekarával is sikeres. A Paabel gitárosa, Jalmar Vabarna a Zetodnak (nyitóképen) és a fura countrypopot játszó, de nagyon jó Curly Stringsnek is tagja. És ott van még a három csajból álló Torupilli Jussi (szó szerint „Dudás Gyuri”) trió (jobbra, fent), a szögeken és bicikliküllőkön népzenét és hiphopot játszó excentrikus Silver Sepp (nem művésznév!) (fent, "hangszerével", egy biciklikerékkel) vagy Anu Taul.

Weyer Balázs

És még több zene az alábbi Spotify-os playlisten, itt: